Harcsa Veronika: Úgy érzem magam zenészként, mint a cukrászdában, amikor minden süteményt megkóstolnék
Februárban jelent meg Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint új albuma, a Shapeshifter, június 27-én pedig a MÜPA-ban adnak koncertet. Ez a koncert adta beszélgetésünk apropóját.
- Ön nagyon is tudatosan úgy építette a karrierjét, hogy kiléphessen Magyarország keretei közül. Angolul írja a szövegeit, Berlinben adja ki a lemezeit. Hogy halad a nemzetközi mezőnyben?
- Hála istennek jól. Nagyon sok tapasztalatot hozott ez az öt év. Ugyanis öt éve jutottunk Gyémánt Bálint zenésztársammal arra a felismerésre, hogy Magyarországon nagyon kevés a befogadó hely ahhoz, hogy egész évben tudjunk koncertezni.
Egész egyszerűen maradt fölösleges energiánk, ezért elhatároztuk, hogy megpróbáljuk megvetni a lábunkat a nyugat-európai jazz szcénában is.
Akkor kerestünk egy német kiadót. Ez teljesen mezei eszközökkel történt: a Google-ön rákerestem a német jazz kiadókra. Én magam postáztam a demo CD-ket, és így sikerült megállapodásra jutni egy berlini kiadóval. Azután 1-2 évvel rá bekerültünk egy német koncertügynökséghez is, és ez nagyon fontos lépés volt, mert azóta van német ügynökünk, aki anyanyelven, helyismerettel, saját kapcsolati hálóval próbál nekünk koncerteket szervezni. Ennek ez a módja, mi Magyarországról nem tudjuk úgy megismerni a helyi szervezőket, helyi fesztiválokat, és olyan sok a zenekar, hogy egy ismeretlen magyar zenésszel szóba sem állnak.
Ez egy nagyon tanulságos kaland. Rengeteget tanultunk arról, hogy kint hogy működik a jazz élet. Megtanultuk értékelni azokat a dolgokat, amik Budapesten jól működnek, és még egy nyugat-európai városban sem evidensek. Például az, hogy egy Budapest méretű városnak van két olyan jazzklubja, mint az Opus és a Budapest Jazz Club. Vagy említhetem az Opust is befogadó Budapest Music Centert. Ezek olyan európai színvonalú dolgok, amikre büszkének kell lennünk.
Szerencsére nyitott ránk a külföldi közönség. Az új lemezünkről is sok helyen írtak ismertetőt vagy kritikát. Vannak olyan klubok, ahová rendszeresen visszahívnak, fesztiválokra is eljutunk. Idén januárban is az első koncertünket Németországban, egy 900 férőhelyes koncertteremben adtuk egy fesztivál keretein belül, telt ház előtt.
- Németországon keresztül kapu nyílt Európára, vagy országonként végig kell járni ugyanazt az utat?
- Ha valaki nem New York-i világsztár, akkor bizony országról országra kell lépkedni. Persze azért vannak kapcsolódások. Egy német ügynökkel bejárható Ausztria és Svájc is. De például Franciaország teljesen különálló piac. Nagy-Britannia, London is. Nyelvi, kulturális leosztásban, kis buborékokban működnek ezek a szcénák. Van együttműködés a Benelux államok, vagy mondjuk a skandináv államok között, de azért nem egyértelmű az átjárás.
- Egyébként mennyire ismerik a magyar jazzt?
- Sajnos egyáltalán nem.
Lehet, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt más volt a helyzet, de most semmit nem mond nekik a magyar jazz.
Mi is többek között ezen dolgozunk, hogy feltegyük magunkat a térképre. A régióban vannak olyan országok, amelyek ebben sokkal erősebbek. Például a lengyel jazz az fogalom. Fel kell kötnünk a nadrágot, de nem lehetetlen. Persze hozzáállás kérdése, ezt ki is használhatjuk. Ha hallják, hogy valaki Magyarországról jött, akkor felkapják a fejüket, mert még sosem hallottak róla, hogy itt is van jazz-zene. De össze sem lehet hasonlítani például Norvégiával. A norvég jazz az egy nagyon erős brand. Az sem baj, ha az adott előadóról nem hallottak még, ha látják, hogy norvég, akkor azonnal kapcsolnak hozzá sok mindent. Tehát könnyebben elmegy a közönség egy ismeretlen norvég zenész koncertjére, mint egy ismeretlen magyaréra.
- Ez min múlik? Nem elég ügyes a magyar kultúrpolitika? Vagy csak szerencsén múlik?
- Természetesen ez pénz kérdése is, ezt kár lenne tagadni.
De egyes államok, minisztériumok nem csak hogy sokat és rendszeresen fizetnek a jazz-zenészek külföldi promotálására, de a promóciót hosszútávon és koncepciózusan is építik.
Elképesztő példákat látunk erre például Norvégia, Svájc vagy Kanada esetében. És ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy a zenészeket magukat támogatják, hanem abban is, hogy ha van egy jazzfesztivál bárhol a világon, a szervező tudja, hogy megengedhet magának mondjuk egy norvég jazz-zenészt, mert a költségek jó részét állja a norvég állam. Ezzel nehéz versenyezni. Mi is kapunk NKA-támogatást, de egyrészt bizonytalan a mértéke, másrészt nem létezik kiépített zenei exportrendszer, aminek a külföldi fesztiválszervezők tudatában lennének. Tehát erre a rendszerre nem alapozhatunk. Ha jön támogatás, örülünk, ha nem jön, akkor is boldogulni kell.
