KULT
A Rovatból

Egyszerre két nőtől várt gyereket, és a ’90-es évek legnagyobb prostibotránya után sem tűnt el a süllyesztőben – Hugh Grant 65 éves

A romantikus komédiák csalfa királya végül megkomolyodott, s már ötgyermekes apaként, hű férjként és elismert színészként él a köztudatban.


Hugh John Mungo Grant 1960. szeptember 9-én született Londonban, egy olyan családban, amelynek tagjai nem feltétlenül rendelkeztek színészi vénával. Édesanyja, Fyvola MacLean tanárnő volt, édesapja, James Grant kapitány pedig a brit hadsereg tisztjeként dolgozott. Hugh-nak viszonylag csendes és tanulmányi szempontból eredményes gyermekkora volt Londonban. A tekintélyes Harrow School magániskolába járt, ahol korán megszerette az irodalmat és a művészeteket. Később elismerte, hogy kezdetben egyáltalán nem  érdekelte a színészet. „Nem voltam olyan gyerek, aki nagyon szeretett volna színészkedni. Mindig is az irodalmat és a nyelveket kedveltem a legjobban, és csak később jutott eszembe, hogy akár színészként is elhelyezkedhetnék.”

A 2002-es Inside the Actors Studio című műsorban Grant a 2001-ben, hasnyálmirigyrákban, 67 évesen elhunyt édesanyjának tulajdonított minden színészi gént, amellyel rendelkezik.

A szülei mindketten katonacsaládból származtak, ám ennek ellenére azt mondta, a családja nem volt mindig jómódú a felcseperedése alatt. Gyerekkorának nyarait nagyrészt Skóciában töltötte, ahol a nagyapjával vadászott és horgászott. Van egy idősebb testvére, James „Jamie” Grant, aki befektetési bankár New Yorkban.

Sulisztori

Hugh 1969 és 1978 között a Hammersmith-i Latymer Upper Schoolba járt, amely akkoriban egy közvetlen támogatású gimnázium volt. Ösztöndíjjal tanult, és játszott az iskola rugby-, krikett- és futballcsapatában is. 1979-ben aztán elnyerte a Galsworthy ösztöndíjat az oxfordi New College-ban, ahol angol irodalmat tanult. Mivel akkor még a színészetet csupán kreatív önkifejezési lehetőségnek tekintette, csatlakozott az Oxford University Dramatic Society társulatához, és Fabian szerepét játszotta a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabban. 1982-ben szerepelt első filmjében, a Privileged (1982) című dráma-komédiában is, amit az Oxford University Film Foundation támogatott. (Nem mellesleg pedig ez volt a később ismert rendezővé előlépő Michael Hoffman első filmje, aki később olyan mozgóképeket rendezett, mint a Folytatásos forgatás, a Változások kora, a Szép kis nap!, az 1999-es Szentivánéji álom, a Császárok klubja, Az utolsó állomás vagy a Dől a moné.) Grant végül nem doktorált művészettörténetből, hanem inkább a színészi pályájára koncentrált. Bár eleinte habozott, hamarosan vonzódni kezdett a színpadhoz, és felfedezte tehetségét a komédiához, illetve a közönséggel való kapcsolatteremtéshez. Nem sokkal később rájött, hogy a színészet sokkal több lehet a számára, mint egy múló szenvedély.

„Oxford óriási hatással volt rám. Sokat tanultam a színészi mesterségről, de ami még fontosabb, megtanultam, hogyan legyek egy csapat tagja. Nemcsak arról van szó, hogy sztár legyél, hanem arról is, hogy másokkal együtt játszhass, megtaláld a jelenet ritmusát” – emlékezett vissza Grant, akit, bár egyre jobban érdekelt a színészet, még mindig nem volt biztos benne, hogy ez a megfelelő út a számára. „Nem voltak nagy ambícióim azzal kapcsolatban, hogy színész legyek. Csak szerettem játszani, szimplán szórakoztató volt.”

„Rossz voltam”

Sok színészhez hasonlóan Grant karrierjét kezdetben a bizonytalanság és folytonos küzdelem jellemezte. Az oxfordi egyetem elvégzése után kisebb szerepeket kapott színházakban és tévés produkciókban. Első jelentős filmszerepét 1987-ben játszotta a Ken Russell által rendezett, kissé giccses horrorfilmben, A fehér féreg búvóhelyében. A szerep nem volt különösebben nagy kihívás, de színészi ugródeszkaként tökéletes volt. „Mindig elmondom az embereknek, hogy kezdetben nagyon rossz voltam. Az elején néhány igazán szörnyű dolgot is csináltam. De ez is a folyamat része volt. Meg kellett tanulnom, hogyan kell színészkedni a képernyőn.”

A kezdeti években Grant számos szerepet elvállalt, de egyik sem volt különösebben figyelemre méltó (pl. Szél hátán, Bengáli éjszakák, A nagy ember, Impromptu). Majd jött Roman Polanski a Keserű mézzel (1992) és James Ivory a Napok romjaival (1993), amelyek hatására megkapta a nagy áttörést jelentő főszerepet az 1994-es Négy esküvő és egy temetés című romkomban, amit a legjobb film Oscar-díjára is jelöltek.

A Mike Newell által rendezett film Grantet a nemzetközi figyelem középpontjába katapultálta. A sármos, de félszeg Charles karakterének megformálása egyszerre volt megnyerő és azonosulható, amivel Grant az 1990-es évek egyik legkedveltebb romkomsztárjává vált, igaz, eléggé be is skatulyázták őt ebbe a szerepkörbe.

A romkomok királya

A Négy esküvő és egy temetés hatalmas sikere után főként kissé ügyetlen, bájosan sebezhető férfiakat alakított, akik soha nem tudták rendbe hozni a szerelmi életüket, mégis, valahogy mindig sikerült megnyernie velük a közönséget. Ilyen volt Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le (1995), az Áldatlan állapotban (1995), az Értelem és érzelem (1995), a Sztárom a párom (1999), A keresztapus (1999), sőt, még az Igazából szerelem (2003) is. „A Négy esküvő után rengeteg romantikus komédia szerepét ajánlottak nekem, ami remek volt, mert imádtam ezt a műfajt. De egy kicsit féltem attól, hogy beskatulyáznak. Biztos akartam lenni benne, hogy nem csak ugyanazt a szerepet játszom újra és újra. Ezért mindig megpróbáltam valami mást is hozni minden karakterbe, még ha csak egy kis élt vagy komplexitást is” – mesélte erről.

A romkomos karrierjének sikere ellenére Grant soha nem érezte teljesen kényelmesnek a vele járó „sármos főszereplő” címkét. „Nem akartam romantikus vígjátékos színész lenni. Csak szerencsém volt, hogy részt vehettem néhány igazán jó projektben. De mindig többet akartam, különböző műfajokat kipróbálására törekedtem, s arra, hogy bebizonyítsam, többet tudok az »egy fiú találkozik egy lánnyal«-típusú szerepeknél.”

Nos, a fő szerepköre a 2001-es Bridget Jones naplója Daniel Cleaverjétől kezdve változott valamicskét, maga mögött hagyta ugyanis a hebegő-habogó, csetlő-botló romantikus hősöket, és jöttek a cinikus, csajozós, önző, de mégis szerethető karakterek

olyan filmekben a Bridget Jonesokon kívül, mint az Egy fiúról (2002), a Két hét múlva örökké (2002), a Zene és szöveg (2007), vagy a Hogyan írjunk szerelmet (2014).

Csak semmi skatulya

De ez sem volt elég, még nagyobb váltásra volt szükség. A karrierje későbbi éveiben Grant egyre változatosabb szerepeket vállalt, például egyre több negatív karaktert olyan filmekben, mint pl. a Felhőatlasz (2012), a Paddington 2 (2017), a Tudhattad volna című minisorozat (2020), a Fortune-hadművelet: A nagy átverés (2023), a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület (2023) vagy az Eretnek (2024). „Az emberek hajlamosak beskatulyázni a színészeket. De én mindig hittem abban, hogy különböző dolgokat kell kipróbálni. Nem akarom mindig ugyanazt csinálni, mert az unalmassá válik számomra. Hálás vagyok, hogy még mindig lehetőségem van új típusú karaktereket felfedezni” – magyarázta, és nem is a levegőbe beszélt. Ilyen váltás volt például Meryl Streep férjének karaktere a Florence – A tökéletlen hangban (2016), amit máig az egyik legjobb alakításának tartanak, s amelyért bennfentes információk szerint majdnem Oscar-díjra is jelölték (egyébként sosem kapott még akadémiai nominációt).

Prostibotrány

1987-ben, miközben Lord Byron szerepét játszotta a Szél hátán című spanyol produkcióban, megismerkedett Elizabeth Hurley színésznővel, aki Byron egykori szeretőjét, Claire Clairmontot alakította. A forgatás alatt össze is jöttek, a kapcsolatuk pedig ezután a média célkeresztjébe került.

13 éven át voltak Hollywood egyik nagy sztárpárja, mivel azután is együtt maradtak, hogy mindketten világhírnévre tettek szert. Sőt, egy sokkal nagyobb botrányt is átvészeltek…

1995 június 27-én ugyanis Grantet letartóztatták Los Angelesben, a Sunset Boulevard közelében egy rendőrségi razzia során, mivel nyilvános helyen orális szexben részesült egy hollywoodi prostituálttól, Divine Browntól. A színész nem tagadta a vádakat, a bíró pedig 1180 dolláros bírságot szabott ki rá, és két év próbaidőre bocsátotta, illetve elrendelte, hogy teljesítse az AIDS-felvilágosító programot.

A letartóztatásra ráadásul kb. két héttel azelőtt került sor, hogy bemutatták első nagy amerikai családi stúdiófilmjét, az Áldatlan állapotbant, amit több amerikai tévéműsorban is népszerűsíteni akart. A Hurley-vel való kapcsolata is nyilván megsínylette a dolgot, mégsem szakítottak, mint ahogy azt sokan várták, hanem megpróbálták rendbehozni a viszonyukat. Végül 2000 májusában intettek búcsút egymásnak, de jóban maradtak – ezt bizonyítja az is, hogy Grant lett Hurley 2002-ben született fia, Damian keresztapja.

Öt gyerek két nőtől

Persze Hugh sem maradt sokáig szingli. Többek között Sandra Bullockkal is randizott (a Két hét múlva örökké forgatása idején), 2004 és 2007 között a brit tévés producerrel, Jemima Khannal volt együtt, 2011-ben pedig összejött a recepciósként dolgozó kínai Tinglan Honggal. 2011-ben tőle született meg első gyermeke, a Tabitha Xiao Xi Grant nevű kislány. Grant és Hong végül nem maradtak sokáig együtt, mivel jött egy újabb botrány.

2012 szeptemberében ugyanis újabb gyermeke született a színésznek, ezúttal egy fiú (John Mungo Grant), a bökkenő csak az volt, hogy nem a kedvesétől, Hongtól jött a világra, hanem egy svéd producertől, Anna Ebersteintől.

Hong viszont akkor már terhes volt a Hugh-val közös második csemetéjével, Felix Changgel, aki 2012 decemberében született meg. A „párhuzamos gyerekre” csak a születése után kb. egy évvel derült fény, amikor a hivatalos papírokban Grant nevére vették őt. Így természetesen Hong távozott Grant életéből, Ebersteinnel azonban együtt maradtak. Olyannyira, hogy a producer még két lánnyal ajándékozta meg a színészt: Lulu Danger 2015 decemberében, Blue pedig 2018 januárjában jött a világra, mígnem Grant és Eberstein 2018. május 25-én össze is házasodtak, és máig együtt vannak, immár 13 éve.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
Meghalt Komjáthy György
A Magyar Rádió egykori zenei szerkesztője 91 éves volt.


Életének 92. évében elhunyt Komjáthy György EMeRTon-díjas és Fonogram szakmai életműdíjas magyar zenei szerkesztő, a Magyar Rádió volt munkatársa – közölte családja a közösségi médiában.

Komjáthy 1952–1959 között a Bartók Béla Zenei Szakközépiskola orgona-zeneszerzés-népzene szakán tanult, majd 1958–1993 között a Magyar Rádió technikai rendezője, majd zenei szerkesztője volt. 1964–1998 között a Vasárnapi koktél, 1965–1993 között a Csak fiataloknak, 1970-től a Töltsön egy órát kedvenceivel, 1971-től a 25 perc beat és A beat kedvelőinek című műsorok szerkesztője volt.

1986–1997 között a Danubius Rádió zenei szerkesztője volt, az utolsó három évben már nyugdíj mellett. 1999-től a Sláger Rádió Nem csak fiataloknak című kívánságműsorának társszerkesztője.

Gyermekei így emlékeztek meg róla: „Szeretted az életet, imádtad a családodat, rajongtál a hobbidért, a zenéért, munkádért. Öt hete még aktívan dolgoztál – ahogy mondtad. Azt tervezted, hogy a rádiózás 100 éves születésnapján virágot teszel második otthonod, a Bródy Sándor utca 5-7 épületéhez. Sajnos december 1-jén már nem lehetsz ott.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Egy előadás, amit soha nem felejtesz el – és amiről nem készíthetsz képet
Nem tudom, hányszor lehet ellőni azt a mondatot, hogy ilyet még nem látott a világ! De talán ez most nem túlzás. A Walk My World új szintre emeli az immerzív színházat.


Aki valaha hallott már a Recirquel társulatról, vagy látott tőlük bármilyen előadást, az tudhatja, hogy látványban és érzelemben nincs hiány náluk. És nagyjából azt is sejtheti, hogy most mire számíthat... vagy talán mégsem. Mert ez a produkciójuk minden eddiginél nagyobb, és nemcsak méreteiben, hanem abban is, amilyen mértékben hat a nézőre.

Úgy érkeztem a sajtótájékoztatóra, mint mindenki más: kíváncsian, de fogalmam sem volt, hogy pontosan mi fog történni. Abban biztosak lehettünk, hogy fotózni és videózni lehet — ami már önmagában is különleges lehetőség volt, hiszen a Walk My World előadásán ez majd tilos lesz.

Ebben a világban, ahol mindent meg akarunk osztani, ahol a pillanatok értéke sokszor a megörökítésükön múlik, furcsán hangzik, hogy itt pont az ellenkezője történik: életed legextrább előadását éled majd át, de el kell tenned a telefonodat.

Bevallom, elsőre ez nekem is furcsán hangzott. A bizonytalanság csak akkor kezdett oldódni bennem, amikor meghallgattuk a készítőket, és lassan elkezdett összeállni, hogy miről is van szó.

A tájékoztató után megkaptuk az első instrukciókat: maszkokat vettünk át, amit végig viselnünk kellett. Már ettől megváltozott a hangulat.

Ezt követően csoportokra osztottak minket, hiszen az előadásból mi is csak egy-egy apró jelenetet nézhettünk meg. Én fotós kollégámmal Hector otthonába pillanthattam be.

Ahogy a hosszú folyosókon sétáltunk, már maga az út is felépítette bennünk ezt a külön világot. Nem tudtuk megmondani, milyen korban járunk — egyszerre volt időtlen és nagyon konkrét. De a falak, a fények, a hangok határozottan baljós hangulatot árasztottak. Abszolút érthető, hogy ez miért csak felnőtteknek szóló program.

Az első jelenetben egy férfi táncát nézhettük végig. Képtelenség volt nem érezni, mennyire más ez így, pár lépésnyire az előadótól.

Őszintén: kicsit zavarban voltam. Más egy színpadon látni ezt, mint így, testközelből.

De pont ez a zavar az, ami miatt nagyon működik az egész. Mert kizökkent. Mert megkérdőjelezi azt is, hogy mit jelent nézőnek lenni egy előadáson.

Aztán továbbmentünk a fő térbe, ahol a finálé zajlik majd. Itt már több szereplő volt és óriási nyüzsgés.

Itt sokkal könnyebb volt kívülről nézni az egészet, de közben azt is biztossá vált, hogy a legnagyobb hatást azok a pillanatok váltják majd ki az emberekből, amik intim terekben zajlanak.

És az ilyen jelenetekből az összeset nem láthatja majd mindenki, hiszen egyszerre zajlik több produkció, több különböző ponton.

És ez az, ami miatt tényleg nem tudom megmondani, hogy ki mit fog érezni — csak azt, hogy valamit biztosan.

A Walk My World élménye: immerzív mitológiai utazás Budapesten

A Recirquel új produkciójában a néző szó szerint a történet részévé válik: a 2,5 órás előadást egy 6000 m²-es, filmes díszleteket idéző térben szabadon járhatja be.

A közönség saját útját járva döntheti el, melyik mitikus karaktert, istent, hőst vagy különös lényt követ majd, és mely jeleneteknél időzik el hosszabban.

A látogatók közelről követhetik az előadóművészek mozdulatait, bejárhatják titkos szobákat, megérinthetik a berendezési tárgyakat, és még egy elrejtett bájitalt is kipróbálhatnak. Az élményt erősíti, hogy a nézők maszkot viselnek, így láthatatlan megfigyelők lehetnek.

De a Recirquel produkciója nem csupán egy élménytér, hanem egy gazdag, mitológiai alapokon nyugvó történet is egyben.

A Walk My World Vergilius eposzának, Aeneas és Dido szerelmi tragédiájának modern feldolgozása.

Ez az ókori mítosz kel életre 220 különálló jelenetben, lenyűgöző újcirkusz és tánc produkciók közepette, teremtve meg ezt a minden érzékszervre ható, lüktető, érzéki világot.

Az alkotói munka mélységét mutatja, hogy az előadáson több mint 20 különféle cirkuszi zsáner látható, köztük olyan ritkaságok, mint a tízméteres magasságban repítő orosz hinta, a cyr vagy a rhönrad. A táncművészet is rendkívül gazdag repertoárral bír: a kortárs tánc és a balett mellett a kontakt improvizáció is hangsúlyos szerepet kap.

A filmszerű látvány élményét emelik a technikai részletek. A 150 fős stábot olyan nemzetközi kiválóságok is segítették, mint a világhírű brazil Grupo Corpo vagy az amerikai táncművész, Bill Shannon, ezzel is aláhúzva az előadás világszínvonalát.

A 6000 m²-es térben több mint 10 000 kellék szolgálja a hitelességet, melyek többsége az 1920-as évektől a '70-es évekig használt retro tárgyak és antikvitások egyedi válogatása.

A látványtechnikai csúcspontok között említendő egy ötméteres, az artistákkal együttműködő robot, valamint a földről felemelkedő ágyak és asztalok. Az előadóterek falait kortárs képzőművészek egyedi grafikái és falrajzai teszik még varázslatosabbá.

Az előadás számokban

Premier: 2025. november 5.

Heti előadások száma: 5

Játékidő: kb. 2,5 óra

Előadóterület: 6000 m²

Próbafolyamat: 6+ hónap

Előkészület: 5 év

Kreatív stáb: 150 fő

Előadók: 32 artista és táncművész, 4 kontinensről

Szereplők száma: 25 mitológiai szereplő

Szobák száma: kb. 40 különálló helyiség

Kellékek: több mint 10 000 egyedi tárgy

Jelenetek: 220 különálló részlet

Zenei sávok: 64 csatornán megszólaló hangzás

Műfaji gazdagság: több mint 20 különböző cirkuszi műfaj

Vági Bence rendező-koreográfus szerint a Walk My World unikális attrakciója lesz Budapestnek, hiszen ehhez hasonló léptékű immerzív élményt eddig csak a világ legnagyobb művészeti központjaiban (New York, Sanghaj, London) láthattak a nézők.

Ez az előadás épp azért fontos a mai közönség számára, mert a hagyományos, állatos cirkuszt felváltó új megközelítést XXI. századi köntösben viszi színre:

emberi akrobatákat és táncművészeket állít középpontba olyan monumentális térben, ahol minden mozdulatnak értelme és története van.

A modern közönség, aki megszokta a digitális ingereket, itt valóban valami olyan élménnyel találkozik majd, ami minimum az előadás idejére teljesen kiszakítja a valóságból.

A Recirquel Társulatot 2012-ben alapította Vági Bence rendező-koreográfus, mára a kortárs előadóművészet vezető társulatai között tartják számon a világon. A Recirquel a legkeresettebb magyar kulturális produkció külföldön: évente több száz előadást mutat be a legnevesebb színházakban és művészeti fesztiválokon világszerte – New Yorktól Edinburgh-ön át Dél-Koreáig. A társulat egyedi, az újcirkuszt, a modern és klasszikus táncot ötvöző formanyelvét, a cirque danse-t, a többi között olyan nemzetközi sikerű produkciók fémjelzik, mint a My Land (2018), a Solus Amor (2020), az IMA (2022) és a Paradisum (2024). 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. október 29.



Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET: