Otthonra talált a dalköltészet az Őrségben: újabb színt kapott az egyik legkülönlegesebb magyar fesztivál
A fesztivál, amiért érdemes elutazni az ország egyik legeldugottabb sarkába is – így jellemeztem a Hétrétországot hat évvel ezelőtt, amikor először jártam ott. Azóta az idei volt a negyedik alkalom, hogy eljutottam, és továbbra is tartom a fentieket, sőt: egyre jobban.
Bár a Művészetek Völgyéhez hasonlóan ez is 10 napig tart, a dimenziók itt teljesen mások. Esténként az utóbbi évek gyakorlatához hasonlóan most sem volt túl sok program: napi 1 vagy 2 koncert, illetve színházi előadás követte egymást, amelyeket vagy az őriszentpéteri Pajtaszínházban, vagy attól néhány perc sétára, egy kis erdei tisztáson rendeztek meg.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy hozzám mindig is ez a műfaj állt a legközelebb, hiszen a maga letisztultságával együtt is benne van minden abban, amikor valaki kiáll egy szál gitárral vagy más hangszerrel, és előadja a saját maga által írt dalokat.
Kollár-Klemencz László és Sülyi Péter, a fesztivál főszervezője
A Hétrétország programjától a korábbi években sem volt ez idegen, az idei felhozatalból is többen felléptek már itt korábban, ennyire koncentráltan viszont még soha nem képviseltették magukat az ebben utazó zenészek.
Másnap Szabó Balázs és Kardos-Horváth János után Szirtes Edina Mókus következett zenekarával, akikhez az eggyel idősebb generációból igazi élő legendaként Huzella Péter is csatlakozott. Ez az este is több mint két és fél órás volt, az előzőhöz hasonlóan kiemelkedő érdeklődés mellett: legalább 150-200 ember gyűlt össze, teltházról csak a tisztás mérete miatt nem beszélhettünk.
A harmadik napon a koncepciótól némileg elemelkedve az Ivan & The Parazol tartott igazi hangos-zúzós bulit, előtte, a Pajtaszínházban viszont három feltörekvő előadót (A Bence kalandjai, Sergő Sára, Semegi Zoltán) ismerhettek meg az érdeklődők. Délutánonként pedig „Sok-a-dalom” fantázianéven nyilvános műhelytalálkozókat tartottak az aznapi fellépők részvételével, akik akár a közönség által hozott dalokat is meghallgatták és véleményezték.
Ezeket alapvetően három csoportba lehet sorolni. Az első a vendéglátásra épült, ők a kapolcsi Kék Abrosz kezdeményezéshez hasonlóan a saját főztjüket és italaikat kínálnak – például sült kolbászt, vagy az első számú helyi specialitásnak számító dödöllét –, a más fesztiválokon megszokott árszínvonalhoz képest kifejezetten kedvező áron.
A második kategóriába a hagyományőrző porták tartoztak, ahol egy-egy helyi mesterségbe avatták be az érdeklődőket: el lehetett látogatni fazekas-, japán stílusú kerámia- vagy éppen kosárfonó-műhelybe, mézeskalács-készítő mesterhez, a helyi – országosan is egyre ismertebb – ŐriBird főzde kézműves sőrfőző workshopot tartott, és még egy amúgy régóta bezárt kovácsműhely is újra megnyitotta kapuit.
A kedvencem ezúttal is a harmadik kategória volt, amikor egy teljesen hétköznapi család nyitotta ki házát és kertjét az érdeklődők számára. Náluk még anyagi haszonszerzési célokról sem beszélhetünk, egyszerűen csak szívesen meséltek a betérőknek az itteni életről és mindennapokról.
Simon Attila a kisrákosi műtermében
Hozzájuk némi szerencse is kell, ha nem vagyunk ott végig, ugyanis a többségük nem nyit ki a Hétrétország teljes időtartama alatt, csak néhány, vagy akár mindössze egyetlen napra. Ilyen a Kisrákoson élő fotóművész, Simon Attila is, aki esténként a fesztivál hivatalos fotósaként dolgozik, ezért nem is férne neki bele hosszabb nyitvatartás. Már évek óta szemeztem vele a portákat bemutató füzetben, de sosem volt jó az időpont, idén viszont végre sikerrel jártunk.
Ezt a sorozatot aztán egy külföldi ügynökség is megvette tőle, sőt egy későbbi látogatásnál már maga a brit nagykövetség kérte fel fotósnak.
Több mint öt évtizedes karrierje során bejárta gyakorlatilag az egész világot, legutóbb például Észak-Amerika nemzeti parkjait, 70 év feletti életkora ellenére sátorral és hátizsákkal.
Másik kedvenc kísérőprogramom az Őrségi Sajtmustra, amit tavaly rendeztek meg először, idén pedig újra.
Ezúttal a felvezetőt rövidebbre fogták, a díjátadót követően először egy 5 tételes vezetett kóstolás következett, majd egy másik körben újabb ötféle sajtot lehetett megkóstolni, méghozzá a First főzde külön erre az alkalomra párosított kézműves söreivel együtt. Összességében ez legalább annyira jó élmény volt, mint az első alkalom.
A Hétrétország gyakorlatilag az első pillanattól kezdve megfogott, most már évek óta visszajárónak számítok, de a dalköltészeti vonal meghonositása erre rátett még néhány lapáttal. Ha pedig lehet hinni a szervezőknek, és tényleg hagyomány lesz belőle, biztos vagyok benne, hogy ezután is stabilan minden augusztusban ott leszek.
