Spike Lee, Denzel Washington és Akira Kurosawa: Menny és pokol helyett szappanopera és rapcsata – Highest 2 Lowest-kritika
Az AppleTV+ legújabb nagy dobása egy Spike Lee-film, a Highest 2 Lowest. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy mindig is jobban értékeltem Lee komolyabb hangvételű munkáit, mint például a Malcolm X-et. Mostanában, ám mintha kissé elveszítette volna a fonalat: nem aratott sem pénzügyi, sem kritikai sikereket, és a mozi helyett inkább a streaming világában próbált szerencsét. Az HBO-s American Utopia és a Netflix-féle Az 5 bajtárs után most az Apple-höz szerződött egy projektre. Nem biztos, hogy könnyebb pálya a streaming, de kétségtelenül stabilabb megélhetést nyújt, hiszen a gázsi nem a nézőszámhoz kötött, mint a mozinál.
Amikor a film elején felvillant a Kurosawa-logo, rögtön leesett, mi készül. Ugyanis a Highest 2 Lowest az 1963-as Menny és pokol újragondolása. Ez bátor vállalkozás, hiszen Akira Kurosawa rajongói hírhedten szigorúak. Persze a Japán rendezőzseni sem a semmiből dolgozott: Ed McBain 1959-es A király váltságdíja című könyvét filmesítette meg, de már ő is alaposan átírta az eredeti alapanyagot. Spike Lee viszont leporolta a Kurosawa-filmet átültette a modern New York zenei világába.
A történet középpontjában David King áll (már a neve is beszédes, és persze Denzel Washington alakítja a királyt), egy nagymenő zenei mogul, akinek fiát elrabolják. A váltságdíj előteremtése szinte az egész vagyonába kerülne, ráadásul épp ígéretes üzleti húzás közepén tart, ahol az egész családja anyagi biztonságát kockára tette. A nyomozásba a rendőrség és régi barátja, Paul (Jeffrey Wright) is bekapcsolódik egy szálon. A történet innentől többé-kevésbé követi az 1963-as változatot, így aki ismeri az eredetit, annak aligha tartogat meglepetéseket.
El is érkeztünk az elsőproblémához. Lee mindent megtesz, hogy modernnek és trendinek hasson a film. Folyamatosan szól valamilyen zene, animációk úsznak át a képernyőn, a legjelentéktelenebb dialógusokat is szétvagdossák, mintha klipet néznénk. Az egész inkább fárasztó, mint energikus. Az akciójelenetek ráadásul lassúak és előre kiszámíthatók, a zene sokszor steril, hangos és idegesítő. A film első fele egy szappanoperára emlékeztet, a második viszont egy olcsó Shaft-paródiára.
A színészek sem tudják megmenteni a produkciót. Washington élvezi a szerepét, sokszor túljátssza a nagyhatalmú mogult, drámázik, majd hirtelen rapcsatába keveredik az emberrablóval. Tényleg, nem viccelek, nem is egy 8 mérföldet idéző jelenet van itt... csak éppen teljesen hiteltelenül. Jeffrey Wright hozza a kemény arcát, de a karaktere semmitmondó. A cameók pedig inkább zavaróak, mint szórakoztatóak: Rick Fox, Princess Nokia, Ice Spice, Rosie Perez és Anthony Ramos villannak fel pár pillanatra, a többeknek még szövege sincs. Olyan, mintha egy véletlenszerű celeb-bingót néznénk.
Itt azonban az egészen erőltetettnek érezzük. A párbeszédek tele vannak öncélú utalásokkal, mintha a szereplők csak saját nagyságukat és háttértudásukat ünnepelnék. Ám, amikor megidézik Chuck Berryt, gyorsan be is vágnak róla egy képet, hogy a „buta néző” tudja kiről beszélnek.
Mindezt tovább rontják a technikai hibák. Többször előfordult, hogy egy mozdulat (kézfogás, vagy ölelés) egy jelenetben befejeződött, majd a vágás után újra megtörtént. Ha ez valami művészi szándék volt, akkor nem működött, ha pedig véletlen, akkor amatőr hibákról beszélünk. Egy Spike Lee-kaliberű rendezőtől mindkét eset kellemetlen.
Ráadásul a karakterek is buták. David King gyerekesen reagál a morális dilemmákra: amikor három különböző karakter elmondja neki, hogy ostobaságot csinál, mindegyiket elintézi egy félvállról vett megjegyzéssel, vagy megalázó kritikával, majd egy következő jelenetben hirtelen, viccelődve meggondolja magát. A rendőröket pedig olyan bénán ábrázolják, hogy az már paródiába hajlik. Tudom, hogy a klasszikus történetben is fontos szerepet játszik a csavar utáni status quo megváltozása, de itt mindent túlzásba visznek.
A film végére ráadásul teljesen vígjátékszerű lesz a hangulat, amitől az egész vállalkozás elveszíti a súlyát. Értem az utalást is, hogy az emberrabló az A24-es szobában lakik, de nem vicces, hogy csak úgy random bedobták a készítő stúdió nevét. Sokszor mintha az AI „keze munkája" lenne a forgatókönyv egy-egy pillanata. A „tanulság” is zavaros és önzőnek hat. Zavarba ejtő, a főszereplő tette és nehezen lehet pozitív üzenetként értelmezni az egészet.
Spike Lee túl nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Kurosawa klasszikusát akarta modernizálni. Nem is sikerült neki, a végeredmény unalmas, buta és felesleges. A látványvilág fárasztó, a színészek nem tudnak kibontakozni, a történetnek nincs súlya, a forgatókönyv olyan, mint egy faék, a zenei koncepció idegesítő és véletlenül sem inspiráló. Nem tudom, hogyan lehet ennyire pozitív a nemzetközi visszhangja. Szerintem nem Spike Lee pályafutásának dicső fejezete – sőt, inkább azt mutatja, hogy a rendező továbbra sem találja a helyét a mai filmvilágban.
