Harcsa Veronika: a sztereotípiák helyett a nyitottság a legfontosabb
- Ha az ember beüti a neved a keresőbe (ahogy én is tettem, amikor a beszélgetésre készültem), rengeteg cikket, interjút talál rólad-veled. Amellett, hogy szuperlatívuszokban emlegetnek mint az ország egyik legtehetségesebb, legkarizmatikusabb és legsikeresebb fiatal jazzénekesnőjét, feltűnt, hogy a neved elé gyakran odabiggyesztik a „bájos” jelzőt. Szerinted is ez határozza meg az imidzsedet?
- Hát, remélem, nem a bájos az egyetlen jelző, amit lehet hozzám társítani (nevet).
- Érdekes, mert nekem a színpadi jelenlétedből, a számaidból, a hangod tónusaiból nem biztos, hogy ez jutna először eszembe rólad. Nagyon sokszor inkább az, hogy mennyire határozott és dögös vagy, te és amit csinálsz.
- Nem igazán foglalkozom ezzel, inkább az köti le az energiáimat, hogy iszonyú sokat dolgozom. Lehet, hogy ha valaki csak felszínesen, rádióban, tévében, itt-ott elkapott pár percnyi műsoridőt rólam, az jön le neki, hogy jé, itt egy helyes lány, milyen aranyos és kedvesen mosolyog. De ha eljön egy koncertre, az erőbedobásunkból és abból, hogy sugározzuk, mennyire komolyan vesszük, amit csinálunk, talán lejön valami árnyaltabb is.
- A szüleid anno pusztán azért írattak be a zeneiskolába, hogy az általános műveltséged egy fokkal jobban pallérozva legyen. Szeretted a zongoraórákat?
- Abszolút szerettem, de végül a szaxofon és aztán az ének kapcsán találtam rá az igazi hangszeremre, a hangomra. Nekem sosem volt nyűg zeneiskolába járni, de nem kaptam meg tőle az önkifejezés élményét.
És hát az az igazság, hogy borzasztóan izgultam minden megmérettetéskor, remegett a kezem, a gyomrom, nagyjából a harminc százalékát produkáltam annak, amit otthon nagyszerűen el tudtam játszani zongorán vagy szaxofonon. Biztosan megvan a pszichológiája, de mindez az énekléssel teljesen megszűnt. Annyira természetes kifejezési formává vált számomra, hogy a görcs pozitív, dopping-szerű izgalomba váltott át.
- Ez az oka, hogy a fellépéseiden a mai napig nem játszol se zongorán, se szaxofonon?
- Azt hiszem, igen. Bár otthon természetesen van zongorám, a dalszerzéshez, gyakorláshoz használom is. A többit inkább rábízom a profikra. (nevet)
- Szombaton, a Concerto Budapest zenekara által szervezett komolyzenei koncertsorozaton, a Hallgatás Napján te is fellépsz. Nem annyira szokványos, hogy klasszikus zenei eseményen részt veszel fellépőként – hogy jött az ötlet erre?
- Nem ez lesz az első alkalom, hogy együtt zenélünk a Concerto Budapesttel, hiszen Luciano Berio huszadik századi olasz zeneszerző Folk Songs című darabját már júniusban is előadtuk ugyanott, a Budapest Music Centerben. A közel félórás műben tizenegy népdalt dolgozott fel különféle nációk tradícióiból merítve. Nem egy hagyományos értelemben vett klasszikus darabról van szó, igaz, én magam sem vagyok sem népdalénekes, sem klasszikus énekes. Keller András, a Concerto vezetőjének ötlete volt, hogy lenne abban valami különleges, ha nem egy bel canto énekhangon szólalna meg, hanem egy természetesebb, más típusú hangszínen, technikával. Már a júniusi produkcióra való felkészülés is óriási élmény volt számomra, ahogy maga a koncert is, nagyon örülök, hogy másodszorra is elhangzik majd. Egyébként valami miatt úgy alakult, hogy az elmúlt évben több felkérést is kaptam a klasszikus zene irányából; léptem már fel több alkalommal a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, illetve egy svájci produkció keretében a bázeli fesztiválon egy huszadik századi operát viszünk színpadra.
- Egy korábbi interjúdban azt mondtad: hacsak nem jön megkeresés, biztosan nem lett volna bátorságod, hogy a klasszikus zene területén is kipróbáld magad. Milyen fajta bátorság kellett ehhez? Eddigi munkásságod alapján nem tűnsz olyannak, aki megriad a kísérletezéstől, az új műfajoktól és különböző fúzióiktól…
- Ehhez bátorság és biztatás kellett, igen. Bár nekem mindig sokat jelentett a klasszikus zene, többek között inspirációt is, de a tisztelet, amit érzek a muzsikusok és a zeneszerzők iránt, megakadályozott abban, hogy el tudjam képzelni ezeket a műveket a saját interpretációmban. Kellett az, hogy az ő oldalukról érkezzen a felkérés, hogy megbízzanak bennem, és én is megérezzem ezt a bizalmat.
- Egy viszonylag kötött szabályrendszerben működő klasszikus zenei darabba hogyan tudod beletenni a Harcsa Veronikaságot? Mennyire van lehetőséged arra, hogy szabadon mozogj ebben a keretrendszerben?
- Amikor például Gyémánt Bálinttal játszunk duóban, az egyik legmeghatározóbb elem a spontaneitás. Sok az improvizáció, nagyobb tér nyílik arra, hogy az adott pillanatnak megfelelően interpretáljunk és hozzunk létre valamit. A Concertóval való közös munkában pedig éppen az esik rendkívül jól, hogy valaki más zenei akaratának kell alávetnem magam: egyrészt a zeneszerzőnek, másrészt a karmester elképzeléseinek, szándékának. Jót tesz, ha előadóként többféle szerepben is kipróbálhatom magam, akár úgy is, hogy egy erős, már kialakított koncepcióba megpróbálok belepasszolni.
A Harcsa Veronikaságra visszatérve: mivel én nem tudok klasszikusan énekelni (bár persze tanultam róla, de nem ismerem és nem tudom úgy űzni, mint egy operaénekes), csakis a saját eszközeimmel operálhatok. Nyilván dolgoznom kell azon, hogy ez előnyére és ne hátrányára váljon a megszólaltatásnak - de pont emiatt gyönyörű feladat, és pont emiatt töltök olyan sok időt a felkészüléssel.
- A Folk Songs mellett Beriótól előadtok még Beatles-számokat is, klasszikus átiratban. Mennyire áll hozzád közel ez a fajta zenei világ?
- Zeneileg abszolút passzol, a Beatles harmóniavilágában tökéletesen megtalálhatóak az európai klasszikus zene hagyományai. Énekhangban nehéz feladat, mert egyrészt a fülemben vannak az eredeti változatok, amelyek jazzénekesként közelebb is állnak hozzám, mint klasszikus feldolgozásaik. Másrészt pedig ezek a dalok Cathy Berberian-nak, a fantasztikus szopránénekesnőnek íródtak, tehát magas a hangfekvés, ami megköveteli, hogy egy klasszikusabb hangszínt használjak. Nem lehet rock and roll-os lendülettel előadni.
- A dalaidat nagyrészt te írod, a szöveget és a zenét is. Hogy zajlik nálad az alkotás folyamata? Mi születik meg először a fejedben, egy-egy sor vagy a dallam?
- Általában egyik vagy másik indít, visszahatnak egymásra. Ritkán történik meg, hogy egyszerre jelenik meg szöveg és dallam a fejemben.
- Milyen impressziók alapján jön az ihlet?
- Sokféleképpen alakul egy-egy dal sorsa. Van, hogy évekig áll lejegyezve a füzetemben egy ötlet, amivel nem kezdek semmit, nem tudom tovább bontani, és aztán hirtelen jön egy lökés, ami továbbviszi a kezdeményt. Az inspiráció lehet teljesen szakmai - sokszor előfordul, hogy zenei élmények indítják be a kreatív energiákat, de nálam inkább az érzelmi alapú megihletődés a jellemző, főleg ami a szöveget illeti. Legkönnyebben olyan témákról tudok írni, amelyek szenzitíven hatnak rám.
- Eleve angol nyelven születnek a szövegeid?
- Igen, általában kapásból angolul írom őket. Nagyon érdekes, néha teljesen intuitív módon eszembe jut egy szó, a hangzása miatt, aztán utólag rájövök, hogy tartalmilag is tökéletesen illik ahhoz, amit én elképzeltem. Ilyenkor a tudatalatti hoz létre valamit, amire aztán a tudat később rácsodálkozik. Egyébként terveztem magyarul is írni szöveget, amiből az lett, hogy komolyan elkezdtem huszadik századi magyar költők verseivel foglalkozni. Így született két lemezem is, a Lámpafény és a Kassák Lajos-album. Az angol nyelv, úgy érzem, sokkal engedékenyebb. De lehet, hogy ezt azért látom így, mert a magyar az anyanyelvem. Magyar nyelven sokkal szigorúbb vagyok magamhoz is.
- Több tucat külföldi országban léptél már fel, tanultál Brüsszelben és most Londonban élsz. A különféle nemzetekről keringenek bizonyos karakterológiai jellemzők, például a németek kimértségéről, az angolok hűvösségéről, a svájciak pontosságáról, az olaszok szenvedélyességéről – szerinted az adott ország közönségén, egy koncertszituációban is le lehet mérni ezeket? Máshogy „hallgat” egy berlini közönség, mint egy magyar?
- A sztereotípiákkal érdemes óvatosan bánni, ugyanakkor az nyilvánvaló, hogy a körülmények - az általános jólét, az anyagi lehetőségek - hatnak egy adott ország, város hallgatóságára. Egyáltalán nem mindegy, mennyire megterhelő valakinek megvenni két koncertjegyet. A nem materiális oldalon pedig ott sorakoznak az egyes országok közötti kulturális különbségek, amelyeknek része a már kialakult és élő zenei hagyomány is.
- Manapság a jazzkoncertre, pláne komolyzenei koncertre, operába járás némileg összekapcsolódott a kultúrsznobizmus fogalmával (holott például a jazz hőskorában, a kezdetekkor ez még elképzelhetetlen lett volna). Legalábbis Magyarországon. Te is tapasztalod ezt a jelenséget? Mit gondolsz róla?
- Ha sznobizmusból jönnek, ha nem, akkor is ott vannak. Én ugyanazzal a hiteles énemmel próbálok rájuk hatni, és ha sikerül, legközelebb talán lelkesedésből térnek vissza, mert olyan történt meg velük, amire akár nem is számítottak. Mi, előadók annyit tehetünk, hogy nemcsak a klubba meg a hangversenyterembe megyünk el, hanem minél többféle helyszínre, közegbe visszük a zenénket.
- Nagyon aktív vagy Facebookon, a közösségi oldaladra gyakran posztolsz, a kommentelőknek is igyekszel egyenként válaszolni. Innen tudtam meg azt is, hogy egy nemrég megjelent szakácskönyvben is szerepelsz: egy nyers süti receptjét ajánlod. Ennyire fontos számodra a tiszta, tudatos táplálkozás és életmód?
- Tizenhárom évig vegetáriánus voltam, nem olyan rég váltottam rá vissza. A szerző, Bede Anna tudott a „múltamról”, így kerültem bele a könyvbe mint interjúalany. Szerintem remek hozadéka az elmúlt évtizedeknek, hogy egyre több ember figyel a táplálkozásra, annak minőségére, egyáltalán: az élet minőségére. Ugyanígy az sem mindegy, hogyan nézünk az emberekre az utcán. Ezek által magunkat is komolyabban vesszük, értékesebbnek.
- Ugyanezen a platformon folytatod a tavaly elkezdett Hősök Tere-kihívást, aminek az a lényege, hogy 30 napon keresztül ismeretlen emberekkel váltasz egy-két kedves szót az utcán, teljesen hétköznapi szituációkban. Előfordul, hogy felismernek?
- Általában nem, illetve ha igen, teljesen másképp sül el a dolog. Épp az a lényeg, hogy teljesen ismeretlenül elegyedjünk egymással szóba, egyikünk se tudjon a másikról semmit. Ahogy azt sem, hogy a találkozásból egy poszt születhet vagy bármi nyoma lehet.
- Neveket ugyan sosem említesz ezekben a posztokban, de előfordult már, hogy valamiképp eljutott a történet a „főszereplőkhöz”?
- Persze, többször is. Tavaly például írtam a zöldségárus nőről, akihez gyakran járok, neki egy munkatársa mutatta a történetét, ami a Nők Lapjában meg is jelent, hozzá így visszajutott. Amikor legközelebb mentem hozzá, mondta is, hogy jaj, de huncutnak tetszik lenni, művésznő… Mindketten nevettünk rajta egy jót, azóta pedig még eggyel közvetlenebb a kapcsolatunk.
- Számodra mi a legfontosabb hozadéka ennek a kihívásnak? Miért döntöttél úgy, hogy a tavalyi után idén is folytatod?
- Azt hiszem, nem tudjuk elégszer figyelmeztetni magunkat arra, mennyire egyoldalúan, szűrőkön keresztül látjuk a világot. A 30 napos kihívás nekem arra ad remek alkalmat, hogy egy-egy apró pillanatra teljesen más életekbe leshetek be. Bizonyos szempontból
- A színpadról is sugárzik belőled a – látszólag kimeríthetetlen forrásból jövő - pozitív energia, amivel a közönségedre is óhatatlanul és azonnal hatsz. Honnan meríted?
- Ugyanúgy élek meg hullámokat, mint bárki más, de abból a szempontból iszonyú szerencsés vagyok, hogy a munkám, bár rengeteg energiát és fókuszt követel, rengeteget vissza is ad. Az a fajta foglalkozás, ami feltölti az embert. Ehhez még hozzájön a család, a barátok, a közvetlen környezet, a munkatársakkal való jó viszony, amelyek mind-mind alapvető pillérek.
Ha tetszett az interjú, oszd meg másokkal is!
