Nagy dolog a gyerekkor – beszélgetés Halász Judittal dalokról, színházról, moziról
Nemcsak a színészeknek vannak szerepálmai, hanem az újságíróknak is találkozás-álmai. Ilyenkor nehéz kibújni a rajongó bőréből, hogy megtartsuk a riporterség közmegegyezéses szabályait. Szerencsére Halász Judit segít a „nagy ellentét” feloldásában.
Gyermeknap közeledtével miről is beszélhetnénk elsőként, mint az ő dalairól, koncertjeiről, amelyeken immár több nemzedék nevelkedett...
-Tavasszal mindig elmegyünk azokra a helyekre, ahová már Karácsonykor elígérkeztünk, de a színházi elfoglaltságom vagy az időjárás miatt nem tudtunk elmenni – mondja a Mosolyrend első magyarországi Lovagja – voltak azért kalandjaink az időjárással: 2013-ban, amikor március 15-én az a borzalmas hóesés volt, másnapra vártak bennünket Kaposvárra. 15-én az utcára nem lehetett kimenni, másnap mégis elindultunk. Már azt hittük nem érünk le, mert volt, ahol letisztították a havat az útról, volt, ahol semmit. De végül áttörtünk minden akadályt! A Gyermeknapot most már évek óta Debrecenben töltjük. A Kölcsey Központ nagyon szép épület, sokan elférnek benne, és azzal tisztelnek meg minket, hogy két előadást kérnek. Mindig telt ház van, a közönség nagyon kedves, szeretetre méltó. De azért gondolkodunk, hogy a jövőben máshová is elmegyünk, nem lehetünk ennyire egy hely szerelmesei. De felléptünk a közelmúltban Szombathelyen egy 900 személyes színházban. Én általában jobban szeretem az 500 főnél nem nagyobb közönséget, mert jobban tudok vele kapcsolatot teremteni. De régen voltunk már ott, és ők is két előadást kértek. Ennyi néző előtt két koncert egy napon óriási koncentrációt igényel, de megcsináltuk, és boldogok voltunk, hogy a szombathelyiek jókedvűen mentek ki a teremből.
-Szinte állandóan úton van.
-Sokfelé járunk, és amióta énekelek, állítom, hogy sokkal jobban ismerem az országot, mint bárki más. Nagyon különbözőek az ország települései, az emberek igényei is változóak. Van, ahol európai kultúrával élnek, van, ahol a keleti országoktól kapott rossz szokásokkal. De minden alól van kivétel. Számomra azonban a legizgalmasabb helyszín, ahová 50 éve jóformán mindennap bejárok és otthon vagyok, a Vígszínház. Oda bárki, bármikor, bárhonnan a világból betévedhet. De másutt is találkozom olyanokkal, akik a határon túlról jöttek direkt az én koncertemre. Legutóbb Budakeszin egy munkácsi család fogadott, Makón szabadkaiakkal, Szombathelyen burgenlandiakkal találkoztunk. Tavasszal Londonban és Leicesterben léptünk fel kint élő magyarok előtt. Oda azért mentünk a klasszikus és kortárs magyar költők verseire írt dalokkal, mert úgy gondolom, nem mindegy, hogy milyen dalszövegeket tanítanak meg a szülők a gyerekeiknek, vagy hogy ők mit őriznek a gyerekkorukból. Mivel nagyon sok olyan felnőtt nézőnk van, aki már gyerekként is járt a koncertjeimre, azokból a dalokból is kell énekelnem, amelyek annak idején számukra a legkedvesebbek voltak.
-Mennyiben változtak meg a gyerekek az évtizedek során?
-A gyerekek alaptulajdonságai nem változnak, mivel nem születnek másként, mint 100-200 évvel ezelőtt. A környezet ajánlotta technika azonban nagyon más lett. A koncertjeimen szerencsére ezt nem érzem, mert azok a gyerekek, akiket elhoznak, nagyjából tudják, hogy hová jönnek. Annál kevés szebb és jobb élményem van, mint amikor látom, hogy az anyuka és a gyerek együtt énekelnek.
Mint nagymama azonban, akinek már nem is olyan kicsik az unokái, látom, hogy milyen komoly nehézségekkel kell megküzdeniük a felnőtteknek, ha jó és mély kapcsolatban akarnak maradni a gyerekekkel.
Ezek a különböző kütyük, amelyek mindenféle érdekes és veszélyes játékokat kínálnak nekik, nagyon el tudják választani őket. A felnőttek nem is mindig tudnak odafigyelni erre, a nagymamák meg talán nem is értenek ahhoz, amit a gyerekek már nagyon tudnak. A koncertjeimen, le is kopogom, nincsenek ilyen problémák, válaszolnak a kérdéseimre - sokszor együtt válaszol az egész nézőtér – énekelnek velem, időnként dalokat is kérnek. Azt azért el kell mondanom, hogy ma már nagyon kevés „gyerekkoncertünk” van, inkább családok jönnek. Régen főleg gyerekek ültek a nézőtéren, és ahhoz is el kellett telnie néhány évnek, hogy a gyerekeket csoportosítani tudjam. Ettől kezdve kértem meg a szervezőket, hogy ne keverjék össze a 4-5 éveseket a 12 évesekkel. Én el tudom énekelni külön mindkét csoportnak a dalt úgy, hogy mindenkinek tessen, de együtt nem, mert másképpen kell őket megszólítani, máshová kell tenni a hangsúlyt.
-Hogyan kezdett el gyerekeknek énekelni?
-A véletlen műve volt, mint a penicillin... Szerettem volna énekelni. Filmek, tv-s, rádiós szereplések kapcsán találkoztam az Illés együttessel, és nagyon tetszettek a dalaik, főleg Bródy János szövegei. Kértem, hogy írjanak nekem dalt, de egy ideig eszük ágában sem volt. Akkoriban nem volt szokás, hogy zenekaron kívül másoknak is írjanak. Aztán Bródy megunta a sok könyörgést és megcsinálta a Csiribirit. A rádióban Czigány Györgynek nagyon tetszett, már maga az ötlet is, és lelkesen népszerűsítette. Akkor az Illés volt az első számú hazai beat-együttes és engem is sokan ismertek filmekből, tv-játékokból. Az viszont teljesen szokatlan volt, hogy egy ismert színésznőt összekapcsoljanak egy teljesen más irányból jött zenekarral.
Mi olyan zenével, hangzással csináltuk meg a magyar költők verseit, amilyet a szülők maguk is hallgattak.
Először nem is a gyerekeknek szántuk ezeket. Megszületett a Micimackó. Egy tv-s szerkesztőnő felkérte Bródyt, hogy az évente négyszer jelentkező Tavasz, Nyár, Ősz, Tél című műsorához a télhez írja meg a dalt, én pedig eléneklem. Akkor a kísérő zenekar még a Tolcsvayék és a Trió volt, akik az Illés tagjaival később megalkották a Fonográfot. Aztán Bródy elvitt engem a hanglemezgyárba Bors Jenőhöz, aki majd leesett a székről a csodálkozásról, de hagyta, hogy megcsináljuk az első lemezt.
-Ez volt az 1973-ban megjelent Kép a tükörben.
-Nagyon gyorsan aranylemez lett, és főleg gyerekeknek vásárolták meg. Fiam akkor már kétéves volt, és a játszótéren is hallottuk a Csiribirit, a Micimackót és a Bóbitát. Ekkor döntöttük el, hogy a másodikat eleve gyerekeknek készítjük. Az elsőnél ez nem volt egyértelmű. Azért is volt a címe Kép a tükörben, mert a József Attila-vers számomra arról szólt, hogy az ember belenéz a tükörbe és felnőttként megismeri azt, akivé lett, és a gyerekkori önmagát is. Így jutott el a lemez saját gyerekkorom mondókáitól a Süss fel, Naptól, a Hová mész te, kisnyulacskától Babitsig, Juhász Gyuláig. Az Amikor én még kislány voltam az Illés 1968-as táncdalfesztivál-nyertes dalából, az Amikor én még kissrác voltam-ból született. Akkor tagja voltam a zsűrinek, nagyon tetszett dal és vertem is az asztalt, hogy nyerjen. A második lemez sikere végleg kijelölte az utat. Közben megkeresett egy harmadik zenekar, akik felajánlották, hogy kísérnek, ha megyek velük koncertezni. Így kezdődött az országjárás...
-Érdekes, hogy míg Ön a gyerekeknek énekel, férjének, Rózsa Jánosnak szinte minden filmje gyerekekről, kamaszokról szól.
-Igen, mindig is a gyerekek, a fiatalok problémái érdekelték őt. De ott volt például a Pókfoci: egy iskolában minden olyan figura megtalálható, ami egy társadalomban. Annak idején nem lehetett közvetlen kritikával illetni a társadalmat, más alakot, más nevet kellett neki adni. De akkoriban mindannyian értettük, hogy mi mit jelent, mert úgy nőttünk fel, hogy tudtuk: egy iskola lehet maga Magyarország is.
-Ötven év Vígszínház: Ön hűséges típus?
-Ez nem hűség, inkább bizonyos dolgokhoz való ragaszkodás. Az első 13 évem a Vígszínházban nekem maga volt a mennyország, mert Várkonyi Zoltánnak volt egy fantasztikus társulatba, ahová meghívott és amely engem befogadott. Egyszerre szerződtem oda Darvas Ivánnal, akit akkor oldottak fel az 56-os „távollétből”. Ő volt első partnerem is a Vígben. Aztán jöttek az új igazgatók, mindegyik azt mondta, hogy tovább viszi Várkonyi örökségét, de igazából mindig más lett. Mire eljutottam odáig, hogy el kellene mennem, rájöttem, hogy szerepkör-váltás időszakában vagyok, és úgy gondoltam, minden színház birkózzon meg a saját problémás színésznőjével. Miért menjek el máshová, amikor ennél a színháznál lettem, az, aki vagyok?
-Melyek voltak azok az előadások, amelyek különösen közel álltak a szívéhez?
-Inkább arról beszélnék, hogy volt néhány partnerem, akikkel nagyon együtt voltuk, olyanok, akikkel együtt nőttünk bele a Vígszínházba. Ilyen volt Tahi-Tóth Laci, aki most hagyott itt minket. Egészen kiváló színész, nagyszerű tehetség volt. Ilyen volt Tordy Géza, aki már sok-sok évvel ezelőtt elment a Vígszínháztól, azóta is sajnálom. Nekünk, fiataloknak a Pesti Színház megnyitása, az 1967-68-as évad volt az, amikor meg tudtunk mutatkozni.
Amikor Darvas Iván megnézte az egyik előadásunkat, amiben csak mi játszottunk, azt mondta: „Ezeknek még a fenekükön van a tojáshéj, de máris milyen jó színészek”.
Szívesen voltunk együtt, szerettük egymást. És volt nekünk Kapás Dezső, aki az első előadások közül többet is rendezett, nagyon fiatalon, váratlanul halt meg, alig 53 évesen. És tulajdonképpen Várkonyi is korán ment el, „bácsinak” tűnt, pedig csak 67 éves volt…Most már csak hatan vagyunk a Várkonyi-érából, de a Ház ma is áll..
-A mozi is hamar felfedezte Önt, és nem túlzás azt állítani, hogy a Szerelmesfilmmel bevonult a magyar filmtörténetbe. Hogyan emlékszik a film születésére?
-Egyszer csak kaptam egy forgatókönyvet Szabó Istvántól, és nagyon boldog voltam, mert egyrészt gyönyörű volt a történet, a szerep, másrészt pedig az ember olyannal szeret legjobban dolgozni, akinek meg van győződve a tehetségéről. Ráadásul Bálint Andrissal együtt jártunk a Főiskolára, kedveltük egymást és az Álmodozások korában már partnerek lehettünk. Bár ott a női főszerep Béres Ilonáé volt, nagyon helyes figurát kellett alakítanom Habgab személyében. Egy nyelven beszéltünk, miközben Andris mintha Ádám Ottónak, a Madách Színház mindenki által elismert és irigyelt igazgató-főrendezőjének szüleménye lett volna, én meg Várkonyié. És akkor azt játszottuk, hogy mit mondana Ádám Ottó, mit mondana Várkonyi és mit mond a Szabó…Nem volt nehéz megérteni, miről szól a film, mert mindannyiunk gyerekkorából, a szüleink történeteiből voltak emlékeink, és különösen sokat használtunk fel Szabó István és férjem, valamint Szabó feleségének, Gyürey Verának a történeteiből, fényképeiből. János és Vera együtt nőttek fel, és amikor István és ő a Főiskolára jártak, a férjem mindig vitte magával Verát – Szabóval így ismerkedtek meg. És voltak olyan személyek is, akiket mi már nem ismertünk, csak hallottunk róluk, mint Böske („egy-kettő, húzd a lábad magad alá…”).
Mindannyian tudtuk, hogy milyen nehéz helyzetben őrizzük azt, amire vágyunk, mert volt egy Vasfüggöny, amin innen is, onnan is tilos volt átlépni és ez megnehezítette mindenkinek az életét, aki a sors folyamán ide vagy odavetődött.
Nagyon sok gyereket vittek magukkal a felnőttek, ám „nagy dolog a gyerekkor” - ahogy Radnóti írja az Ikrek havában. Nem véletlen, hogy ezt a könyvet kapom ajándékba a Lyonba látogató Jancsitól…
-Talán ez volt az első film, ami beszélt az úgynevezett „disszidensekről”, minden negatív előjel nélkül. Kata is a saját erejéből lesz divattervező…
-Igen, mert itt azokról volt szó, akiket szerettünk, akik szinte a testvéreink voltak. Őket választotta szét a sors, a rendszer. Ők nem változtak, csak ami körülöttük volt és ez meghatározta a későbbi életüket.
-Az elsők között forgattak Franciaországban.
- Nem volt könnyű, mert természetesen éppen csak annyi pénzt kaptunk, hogy kimehessünk és leforgathassuk a kinti jeleneteket. Volt a rendező, az operatőr, egy asszisztens, Bálint András és én, és kész. Önmagunk fodrászai, sminkesei, öltöztetői voltunk. Aztán kijött még egy srác, aki Kata barátját játszotta. Rendkívül kedves, helyes fiú volt, építész, aki feleségével korábban párizsi ösztöndíjat is kapott. Egy évig kint éltek, de aztán sokáig nem mehettek ki. Amikor kijött a forgatásra, olyan boldog volt, hogy azt hittem, végigbukfencezi a Côte d’Azurt…
-Csodálatra méltó energiával rendelkezik. Honnan meríti?
-Rájöttem arra, hogy ha az embernek fáj valamije, elfárad, elege van mindenből, és elhagyja magát, attól csak rosszabb lesz. Csak akkor jön rendbe, ha intenzíven végzi a munkáját. A 2000-es évek elején volt két nagyon súlyos betegségem. Ha akkor leállok, az végzetes lett volna számomra. A munka elvonta a figyelmemet, hogy foglalkozzak a betegséggel, és ez rengeteg erőt adott a gyógyuláshoz. Előfordult velem, hogy nagyon fáradt voltam, mégis muszáj volt dolgoznom. Amikor vége lett, másnap azt vártam, hogy fáj a derekam, a csípőm, ehhez képest izomlázam volt és nem fájt semmim. Sok embert láttam, akik keményen dolgoztak, és amikor egyszerre csak leállnak, szétzuhantak. Aki bírja, és szereti a munkáját, ne hagyja abba…
