Egy nagy álmodozó istenei és démonjai – dokumentumfilm Federico Felliniről
Federico Fellini a mozitörténet egyik pillére, akinek remekművein nem fog az idő. Ma sem tudok szebb filmeket a szeretetről és a lelki tisztaságról az Országútonnál és a Cabiria éjszakáinál, az Édes élet tökéletes lenyomata a bulvármédiának és a celebvilágnak (amit aztán negyedszázaddal később megfejelt a Ginger és Freddel), de az Amarcord álomszerű emlékei, a Casanova keserűen felszínes csillogása, a Róma kaotikus meghittsége és abszurd iróniája, vagy a Zenekari próba anarchia- és diktatúra-parabolája mind megkerülhetetlen darabjai 20. századi szellemi örökségünknek.
A Fellini, a lélek festője című, 2020-ban, a Maestro születésének 100. évfordulójára készült dokumentumfilm, amely június 3-tól lesz látható a magyar art-mozi hálózatban, nemcsak méltó emléket állít neki, hanem olyan oldalát mutatja meg, amely még rajongóinak is számos újdonsággal szolgál: Fellini és a hithez, a spiritualitáshoz való viszonyát, a túlvilág iránti csillapíthatatlan kíváncsiságát. Kicsit félrevezető is a magyar cím, hiszen az eredeti – Fellini degli spiriti – a Júlia és a szellemek (Giulietta degli spiriti – szó szerint A szellemek Júliája) című filmjére utal, amelyben a Giulietta Masina alakította főszereplő a spiritizmus, a misztériumok világában téblábol a maga ártatlanságával. A rendező különböző időkből származó interjú-töredékei és filmrészletek mellett egykori munkatársai, barátai, esztéták, kritikusok tárják fel titkait, de megszólalnak olyan pályatársak is, mint Terry Gilliam vagy William Friedkin. Olyan történetek hangzanak el a Maestróról, hogy az embernek kedve lenne rögtön újranézni a filmjeit, és vizuálisan is felfedezni e rejtelmeket.
Az közismert, hogy Fellini hívő katolikus volt, és hogy mennyire a lelkére vette, hogy az Édes élet után magas rangú egyházi vezetők – köztük Montini milánói érsek, a későbbi VI. Pál pápa – filmje betiltását követelték. Holott az inkriminált jelenetek éppen a hit kommercializálásáról szóltak, az egyik leghátborzongatóbb rész a tragédiába torkolló zarándoklat médiaeseménnyé süllyesztése. Talán ezért is ábrázolta később nem kevés iróniával a papságot, elég csak a Róma papi divatbemutatójára gondolni. Azt is tudtuk, hogy Fellinit egész életében kétségek gyötörték önmagát illetően, és a legbiztosabb pont az életében éppen felesége, a látszólag törékeny, de nagyon is határozott és földön járó Giulietta Masina.
Az viszont már kevéssé ismert, hogy mennyire fontosak voltak számára a másfajta spirituális élmények, az okkultizmus, hogy elbűvölte a kínai Ji-Csing, a Változások Könyve – ennek egyes fejezetei adják e film szerkezetét – de a tarot kártya is. Hatott rá Carl Gustav Jung munkássága is, általa jött rá, hogy a nő valójában a férfi sötét oldala. És valóságos lelki tanítómestere lett Gustavo Rol olasz festő-mágus, akihez utolsó éveiben nagyon kötődött és egy vele végzett, valóban hihetetlen szeánsz során tett le arról, hogy megvalósítsa évtizedek óta dédelgetett tervét, A G. Mastorna utazását, amelyben a halál misztériumát próbálta megfejteni.
A filmből az is kiderül, hogy számára ugyanilyen más dimenzióból jött csoda volt a zene, talán ezért is találtak annyira egymásra Nino Rotával, akinek nem mellesleg a legnagyobb ezoterikus könyvtára volt Rómában. Alkotótársa elvesztése rendkívüli módon megviselte, talán ezért is akarta, hogy utolsó filmjében, A Hold hangjában, amely az elmúlásról, a világ széthullásáról szól, ne legyen zene.
Federico Fellininél senki sem tudta jobban a mozi nyelvére lefordítani az álmokat. Mint alkotótársai elmondják, már a színekkel is érzékeltetni tudta a valóságon túli légkört, de én magam is sokszor tapasztaltam nála, hogy a hangok és az arcok is olyanoknak tűnnek, mintha módosult tudatállapotban néznék egyes jeleneteket. A nála megjelenő bizarr alakok, a „rémpofák”, az egyszer már-már mennyei, másszor pedig ősi termékenységi szimbólumként megjelenő nőalakok születése pontosan nyomon következő a karikaturistaként induló Fellini nem kevésbé zseniális rajzaiban, holott ezek sokszor nem mások, mint a Maestro angyalainak és démonainak megtestesülései.
A film és Fellini munkásságának egyik kulcsszava az utazás. A rendező az egyik interjúban bevallja, hogy nem szeret utazni, mert akkor megszűnnek számára azok a biztonságos keretek, amelyeket Róma, az otthona, felesége, barátai adnak neki. De hát van-e nagyobb kaland, mint a belső utazás az álmokban, a lélek kibontakozásában és megtisztulásában? A Maestro hősei szinte mind utaznak az Országúton komédiásaitól a Hold hangja vándoraiig, önmagukat keresik és nagy ritkán rájönnek arra is, néha időben, néha későn, hogy a válaszok bennük vannak.
A Fellini – a lélek festője című film rendezője, az idén 80 éves Anselma dell’Olio sem akármilyen személyiség: Los Angelesben született egy pugliai apa és egy orosz zsidó anya gyermekeként, és az 1960-as évek amerikai feminista mozgalmainak egyik alapítója és vezéregyénisége volt. Ő vezette például 1968-ban azt a tüntetést, amelyben egy birkanyájjal zavarták meg Atlantic City-ben a Miss America-választást, hogy így tiltakozzanak a felfogásuk szerint nőket megalázó rendezvény ellen. Később lett elismert filmkritikus és itáliai házassága révén az olasz tv kulturális műsorainak gyakori szereplője. Lehet, hogy éppen az vonzotta Fellinihez, akit egyszerre töltött el fizikai vággyal, már-már vallásos tisztelettel és félelemmel a női nem.
