DJ Palotai: az előadó-művészet halott

Láng Dávid, fotók: Rewind, Dj Palotai és Corvintető Fb-oldal - szmo.hu
2014. december 29.

1989. december 31-e piros betűs nap volt Budapest éjszakai életében: ekkor nyitott meg a Tilos az Á, a rendszerváltás időszakának legendás szórakozóhelye. Bár a klub közel két évtizede megszűnt, még valami elindult azon az estén, ami viszont azóta is tart. Itt állt először a lemezjátszó mögé Palotai Zsolt, a szakma nagy öregje, akinek bulijaira ma is tömegek járnak – sokszor már azoknak a gyerekei, akiket annak idején szórakoztatott. A negyedszázados évforduló apropóján egész eddigi karrierjét áttekintettük vele, illetve arról is kérdeztük, milyen jövő várhat a klasszikus dj-kre az egyre elterjedtebb laptoposok korában.

- Viszonylag későn, 28 évesen kezdtél zenélni, mivel foglalkoztál azelőtt?

- Sportoló családból jövők, apám labdarúgó olimpiai bajnok lett Tokióban, majd sokáig játékvezetőként is dolgozott. Ebből adódóan közel húsz éven át nekem is ez töltötte ki az életemet. Legtöbbet persze fociztam, de eveztem, teniszeztem és kosaraztam is. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy a mai napig bírom az éjszakázást – egyébként gyakorlatilag kizárt dolog lenne. A másik pedig, hogy a versenyzés olyan tulajdonságokra is megtanított, mint az alázat, szorgalom és kitartás, amelyek a mai fiatalok jelentős részéből hiányoznak. Külön jó volt ebből a szempontból, hogy csapatsportokat űztem, hiszen az egót ez képes legjobban helyre tenni.

Fotó (illetve a címkép is): Toportyan's Visual & Photography

Ha bárki arra kíváncsi, mit csináltam a Tilos az Á előtt, mindig azt válaszolom: vártuk, hogy teljen az idő. Tizennyolc éves koromig Győrben éltem, ahol ha havonta egyszer volt valami érdekes program, az már nagyon jónak számított. Gyakorlatilag semmilyen tervünk nem volt a jövőre nézve. Érettségi után jártam pár évet a Testnevelési Főiskolára, de egy sérülés miatt abba kellett hagynom. Ezután átjelentkeztem gyógypedagógiára, nem mintha ezzel bármi komolyabb célom lett volna, csak egyszerűen nem látszott más alternatíva, sehová nem vettek át. Szóval ez volt a helyzet, tulajdonképpen semmi meghatározó emléket vagy pillanatot nem tudnék felidézni ebből az időszakból. Aztán egyszer csak beindult a Tilos, és minden megváltozott.

- Hogy kerültél be abba a társaságba, az alapítók közé?

- A TF-re első körben nem vettek fel, így mielőtt újra megpróbáltam, egy évig itt dolgoztam Budapesten. Ebben az évben szó szerint senkit nem ismertem, tökéletesen egyedül voltam a városban. Munka, alvás, és ennyi – így teltek a napjaim. Majd elvittek katonának, mi voltunk az utolsó évfolyam, ahol az előfelvételiseket az egész országból egy helyre rakták. Rengeteg érdekes arccal kerültem ilyen módon össze, és amikor leszereltem, ismertem szinte mindenkit a városban. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy én a szociális tőkémet teljes egészében a katonaságnak köszönhetem. Kialakult egy nagy baráti társaság, akikkel fokozatosan odaszoktunk a Mikszáth Kálmán téri Bakony étterembe. Az ugyanis majdnem mindig üres volt, így bármikor kényelmesen elfértünk.

A hely tulajdonviszonyai elég tisztázatlanok voltak, ennek köszönhetően tudta elintézni valahogy Vova (a Tilos az Á alapítóinak vezéralakja, nagyinterjúnkat itt olvashatjátok vele – a szerk.), hogy megkapjuk az üzemeltetési jogot. De mi azután is leginkább csak magunknak és a tágabb ismeretségi körünknek akartuk csinálni az egészet. Mégis, amikor 1989 szilveszterén kinyitottunk, ott volt az egész város. Minket lepett meg legjobban ez a mindennél nagyobb siker. És idővel nemhogy lecsengett volna, csak egyre nagyobb lett.

A rendszerváltás környékén. Jobbra Vova, balra utóbbi párja, Marosi Zsófi (forrás: Fortepan)

- Miért lett dj belőled, a hangszeres zene soha nem vonzott?

- Nem, ez az egész úgy indult, hogy mindannyiunk közül (voltunk vagy nyolcan-tízen szervezők) nekem volt a legtöbb zeném, főleg bakelitek és kazetták. Mai szemmel nézve nyilván már őskövület mind, de akkor nagy dolognak számított. Emiatt kézenfekvőnek tűnt, hogy én legyek a zenei felelős. De az elején még kávét is főztem, meg sört is csapoltam mellette.

Bent guggoltam a pultban az asztal alatt, mert oda volt beépítve a lejátszó, emlékszem, állandóan a fejemre öntötték az italokat.

Szóval elég kaotikus volt. Aztán egy idő múlva lett rendes színpad az egyik sarokban, akkor engem is oda költöztettek egy üvegkalitkába. Majd eltelt még egy kis idő, és keverőt is sikerült szerezni. Így alakult a dolog szépen lassan. Közben pedig én is egyre inkább belejöttem, hiszen ne felejtsük el, mindent magamtól kellett megtanulnom.

- Az elektronikus zene hazai úttörőjének tartanak, de az elején még teljesen más stílusok jellemeztek. Hogyan történt és milyen éles volt az átmenet a kettő között?

- Az igazi fordulat a Tilos Rádió indulása után jött, mégpedig abban a két évben, amikor nem volt frekvenciánk. A munkát viszont addig se hagytuk abba, egy Fő utcai foglaltházból készítettük a műsort, amit gyakorlatilag csak ott az épületben lehetett fogni. Szóval egyfajta házi rádióként működtünk, nagyon szűk hallgatóság előtt. Miután újra elkezdtünk sugározni a nagyközönségnek, mindenki meglepődött, mert azt gondolták, onnan fogjuk folytatni, ahonnan abbahagytuk. De mi közben két évet haladtunk előre az időben, így senki nem értette, honnan jött ez a stílus, amit nyomunk. Nem csoda, hiszen annak a generációnak, aki nem ezen nőtt fel, az elektronikus zene egyenlő volt a diszkóval.

2001-ben

- De te sem ezen nőttél fel, mégis, amikor először meghallottad, egyből beleszerettél?

- Nem, az elején nekem se tetszett. Valószínűleg azért, mert rosszakat hallottam, és sokkal több illetve jobb más zene volt akkor még. Az első korai technozenéket például még külföldiek hozták le nekem, de ezek alig hagytak nyomot bennem. Engem igazából akkor fogott meg ez az egész, amikor a Mo’Wax nevű kiadónak köszönhetően bejöttek a lassabb, kevésbé darálós műfajok. Ezeknek sokkal jobb volt a ritmikája a technóhoz és a house-hoz képest, nem az állandó négynegyedes lüktetés dominálta őket. Viszont itthon eleinte nem voltak ilyen lemezek, Bécsbe kellett kijárnunk, hogy beszerezzük őket. Aztán szerencsére megnyitott az Underground Records, Tommyboy üzlete a Hegedű utcában, úgyhogy attól fogva az lett fő a bázisunk. Én később elég sokáig dolgoztam is ott.

- A fellépések és a rádió mellett?

- Inkább csak az utóbbi. Miután eljöttem a Tilos az Á-ból, három évig nem játszottam sehol a rádión kívül. Aztán amikor a 90-es évek közepén elkezdődtek az első acid partyk, Titusz (a Belga és a Carbonfools zenekarok vezetője – a szerk.) engem is elhívott fellépni. Vele egyébként szintén egy lemezboltnak, a Wave-nek köszönhetően ismerkedtem meg. Hozzám hasonlóan ő is gyakran járt oda egy haverjával, és felfigyeltem rá, milyen jó zenéket visznek állandóan. Megkérdeztem őket, lenne-e kedvük rádiózni, és rábólintottak. Így kerültek be mellém a Tilosba. Na szóval ők 94-95 környékén elkezdtek bulikat szervezni, és szóltak nekem, hogy menjek játszani. Kezdetben nem nagyon akartam, de addig fűzték a fejemet, hogy végül meggyőztek.

Fotó: xenipictures

Fotó: Toportyan's Visual & Photography

- Ekkor már teljesen az elektronikus műfajok dominálták a zenédet?

- Igen, de azt tegyük hozzá, hogy végső soron 25 éve ugyanazt csinálom. Én mindig is globálisan tekintettem a zenére, nem tartottam magam se ilyen, se olyan dj-nek. Ez a fajta beskatulyázás rettentő népszerű és sajnos szinte elkerülhetetlen. Például a fesztiválok szervezői a mai napig drum and bass előadónak könyvelnek el, így szinte mindig ilyenekkel raknak össze. Miközben én a basszus-szcénában kvázi kívülállónak számítok, hiszen rengeteg mást is játszom. De ugyanígy említhetném a breakbeatet és a hiphopot is, amelyekkel szintén foglalkozom, mégsem lehet besorolni egyikhez sem. Amennyire lehetséges, próbálok minden műfaj felé nyitott maradni – még úgy is, hogy ez jócskán megnehezíti a dolgomat.

- Mit tartasz a legfőbb kihívásnak ebben a szakmában?

- Nekem az a hitvallásom, hogy minden alkalommal nulláról indulok. Amit odáig csináltam, azt el kell felejteni és

Meg kell találni az egyensúlyt, hogy azokat is kielégítsd, akik rendszeresen járnak a fellépéseidre, valamint azokat is, akik akkor hallanak először – és adott esetben nem is szeretik a műfajt. Azt szoktam mondani, hogy az előbbieknek nem nagy kunszt játszani, de ha az utóbbiak is úgy mennek haza, hogy „basszus, nem is tudtam eddig, hogy ez ilyen jó”, na az már valami. Aztán lehet, hogy otthon meghallgatva már azt mondják majd, „mi ez a szar?”, de az már lényegtelen. Egy dj feladata annak elérése, hogy az adott pillanatban és környezetben mindenkit megfogjon az általa játszott zene, és mindig kihozza minden zenéből a maximumot.

Fotó: Toportyan's Visual & Photography

Rövid felvétel egy 2011-es Rewind-buliról:

- A legtöbben a visszafogottságodat emelik ki veled kapcsolatban, tökéletes ellentéte vagy a harsány, „nem látom a kezeket” típusú dj-knek. Tudatosan akartál kontrasztot teremteni a többiekhez képest, vagy eleve ilyen vagy a mindennapokban is?

- Nyilván nagyrészt a személyiségemből fakad ez a dolog, elég nyugodt ember vagyok, nem az a tombolós fajta. Viszont épp mostanában történt, hogy lejött valaki Rewindra, aki utoljára vagy tíz éve látott játszani. Utána azt mondta nekem, nem gondolta volna, hogy én is ilyen csápolóssá válok. Valamelyik Szegedi Ifjúsági Napok után pedig szó szerint olyan címmel jelent meg kritika rólam, hogy „Palotaiból Sterbinszky lett”. Szóval úgy tűnik, magamhoz képest azért érzékelhető a változás, még ha akkora aktivitást továbbra se produkálok, mint sokan mások. Néha meg kell őrülni a színpadon, a fiatalok el is várják ezt tőled – különben ott értetlenkednek, miért állsz egy helyben, miközben ők nem bírnak magukkal.

- A negyedszázad alatt gondolom nem egyszer cserélődött ki a közönséged. Hogy kezelted ezt a helyzetet, lépést tudsz tartani az aktuális trendekkel és igényekkel?

- Gyakran megkapom azoktól, akik régen jártak a bulijaimra, hogy miért nem nekik játszom, miért a fiataloknak. Erre azt szoktam válaszolni, hogy én mindig a fiataloknak játszottam, csak te akkor voltál fiatal, ők meg most. Ezeknek az embereknek a számára én akkor lennék vonzó, ha ma is ugyanazt csinálnám, mint tíz meg húsz évvel ezelőtt. De ez egy nagy csapda, hiszen megakadályozza a megújulást. Olvastam egy interjút a KFT zenekarral, amiben azt mondják, felesleges új számokat írniuk, hiszen egyszerűen nincs rá igény – a közönségük azt várja el, hogy a régi nagy slágereket játsszák. Szerintem ezen felül kell emelkedni, nem egészséges, ha valaki csak a múltból él. Nekem szerencsém van, mert

- Mit gondolsz azokról a véleményekről, hogy a dj-zés, mint olyan, sehol sincsen az élő zenéhez képest, hiszen gombokat nyomogatni bárki tud?

- Nagyon fontos itt különbséget tenni a klasszikus értelemben vett dj-k (ez ugye disc jockey, vagyis lemezlovas – a szerk.), és a manapság egyre rohamosabban terjedő laptoposok között. A szoftverek megjelenése óta magára az emberre tényleg nem hárul semmilyen feladat, és sajnos a 25-30 év alatti korosztályban ma már csak ez a jellemző. Zeneírásból önmagában nem lehet megélni, így mindenkinek el kell mennie játszani, ami miatt rettentően felhígult a szakma. Attól, hogy valaki jó a stúdióban, még közel sem biztos, hogy a színpadon is megállja a helyét, hiszen két külön műfajról van szó. De mivel a szoftver megold mindent, nem is kell érteniük hozzá. Ezért gondolom, hogy

az előadó-művészet gyakorlatilag halott: ha kiállsz egy géppel, amin csak a play gombot kell megnyomnod, akkor hogy jön át a személyiséged?

Ráadásul ha be van állítva a program mondjuk egyórás játékidőre, de a következő fellépő késése miatt rád szólnak, hogy kéne játszani még tíz percet, jönnek a gondok. Előfordult már, hogy a backstage-ben mondták a szervezők: most azonnal menjek, mert elfogyott a zenéje az előttem lévőnek, és improvizálnia kellene, de azt nem tud. Ennél szerintem kevés nevetségesebb, vagy inkább kiábrándítóbb dolog van. Egy rendes dj-nél minden ott történik a helyszínen, én is 100 százalékban jelen vagyok az összes fellépésemen. Hozzáteszem, a szoftvert is lehetne kreatívan használni, például úgy, hogy ott helyben rakod össze vele a különféle sávokat. De ezzel is ezerből maximum egyvalaki él, a többieknél csak a konzerv van.

Fotó: Toportyan's Visual & Photography

Extázis 10-től 7-ig – portréfilm Dj Palotairól 2002-ből:

- Az utóbbi években egyre több dj játszik főműsoridőben a fesztiválok nagyszínpadán, ők is jellemzően az utóbbi kategóriába tartoznak. Mit gondolsz, hogy válhattak belőlük ekkora világsztárok?

- Szerintem elsősorban maga az elektronikus zene lett hihetetlenül népszerű, és ezt, vagyis a műfaj áttörését használták ki. De közben nagyon sokan annyira az egójukat tolják előtérbe, hogy jószerével nem is számít, mit játszanak. Az emberek a név és a köré épített brand miatt járnak a bulikra, holott ennek baromira másodlagosnak kellene lennie. Mégis, manapság inkább az nem számít szinte egyáltalán, milyen a zene az adott bulin – a nagy többséget csak az érdekli, hogy élőben láthatja az adott világsztárt. Attól függetlenül, hogy semmit nem csinál, csak produkálja magát.

- Említetted az elején, hogy a sportolói múltadnak köszönhetően bírod a mai napig az éjszakázást. Mégis, sosem fordult meg a fejedben, hogy visszavegyél a tempóból?

- Annyi biztos, hogy a regenerálódás például már sokkal nehezebben megy. A vasárnap-hétfő mindig halál, olyan vagyok, akár egy zombi. Az a legrosszabb, amikor egymás után játszom, hogy az adrenalin miatt akkor is alig tudok aludni 5-6 óránál többet, mikor lenne rá lehetőségem. Egyébként pont apámmal beszéltem róla, hogy ez az érzés hasonló lehet ahhoz, mint amikor a sportolók leállnak – ők is nagyon nehezen tudnak kiszakadni az addig megszokott életritmusból. A színpad tényleg mágikus hely. Nem véletlen, hogy az öreg színészek is, akik egyébként már alig élnek, szó szerint megfiatalodnak a közönség előtt. Amíg tart az előadás, semmi bajuk, de ahogy meghajolnak és lejönnek, egyből véget ér a varázslat.

Karácsonyi mix a Tilos Rádióból:

- Mennyire vagy bizakodó a szakma jövőjét illetően?

Majd ha ismét a zene lesz a legfontosabb, és nem a marketing meg az egó, akkor van esély pozitív változásra. Addig viszont nem nagyon látok semmit, ami bizakodásra adhat okot. Szinte mindenkiből hiányzik az alázat, a mások munkássága iránti tisztelet. És most nemcsak az előadókról beszélek. Mondok egy példát: hat éve megy a Rewind a Corvintetőn minden szerdán. Mivel idén a szilveszter pont szerdára esik, és egyben annak az évfordulója is, hogy 25 éve vagyok a pultban, még szeptemberben megkerestem a szervezőket, nem csinálhatnánk-e mi a szilveszteri bulit. Tudod, mi volt a válasz? „Szó sem lehet róla, Tesco Disco lesz, ahogy három éve mindig.” Aminek már a neve is elárulja, mi a nyerő manapság. Ha pedig ott nem csinálhatom meg ezt a bulit, akkor inkább sehol sem játszom 31-én. Hát itt tart a szakma 2014-ben.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!