Az OPNI művészete: Sikoltó szörnyeket és ijesztő torzókat is alkottak a sárgaház betegei
Amikor 1868-ban megnyílt Lipótmezőn a Magyar Királyi Tébolyda, még nem ismerték a művészetterápia fogalmát, azt a mai értelemben csak az 1960-as évektől használjuk. A gyakorlatban azonban már a kezdetektől alkalmazták e módszert a lelki bajok enyhítésére: a betegek kezdetben spontán módon, később pedig orvosi utasításra, vagy támogatással is alkottak.
Az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményében sikoltó szörnyfejeket, ijesztő torzókat, rettegő kényszerzubbonyos alakokat, de gyönyörű tájképeket és portrékat is láthattunk.

A 140 éves múltra visszatekintő Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI) már több mint tíz éve bezárta kapuit. Történetéről és szomorú végnapjairól már korábban írtunk nektek. Az itt született alkotások egy része azonban szerencsére túlélte az intézményt.
A MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény látványraktárában Faludy Judit művészettörténész, a gyűjtemény egyik kezelője mesélt nekünk a kiállított festményekről és kerámiákról.


A legérdekesebb kérdés ami felmerülhet ezekkel a művekkel kapcsolatban, hogy alkotóik vajon milyen pszichés betegségek vagy éppen gyógyszerek hatása alatt készítettek őket?
A művészettörténész elég hamar lehűtött bennünket. A kiállított művek alkotóiról ugyanis legtöbb esetben nagyon keveset tudni. Amikor a gyűjtemény a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába került, orvosetikai és betegjogi okokból az ápoltak kórlapjait nem adták át az intézménynek.
Faludy Judit egyébként hangsúlyozta is, hogy ők nem betegként, hanem művészként tekintenek a műtárgyak alkotóira. A tárlatvezetés alatt azonban kaptunk némi háttérinfót a művekről és alkotóik utóéletéről. Elárulta például, hogy
van olyan alkotó, aki a mű elkészülte után később öngyilkos lett.
Van azonban olyan is, akit a mai napig időnként visszakísér terapeutája, mások maguktól jönnek az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteménybe, hogy meglátogassák munkáikat.


A művek alkotóit skizofréniával, illetve bipoláris zavarral diagnosztizálták,
ők azok, akik a legfogékonyabbak a kiemelkedő vizuális teljesítmények iránt.

Vannak olyan, időnként spontán módon, időnként orvosi meghívásra készült alkotások: portrék, pszichiátriai életképek és tájképek, melyek fontos kordokumentumok is egyben, a gondozás körülményeiről is mesélnek, vagy részét képezik egy tervezett magyar pszichiátriatörténet
összeállításának. Ezeket a dokumentumokat Perenyei Monika kutatja.
Az orvosi meghívásra készült alkotások: portrék, pszichiátriai életképek és tájképek pedig fontos kordokumentumok is egyben, amik a gondozás körülményeiről is mesélnek.


Vannak olyan alkotók, akik másolták vagy utánozták ismert művészek stílusát. A bent lakók között akadtak azonban neves művészek és hírességek is.
Lipótmező egyik leghíresebb lakója Gulácsy Lajos volt, tőle azonban sajnos nem maradt kép a gyűjteményben.
A magyar avantgárd egyik legeredetibb egyéniségétől, Nemes-Lampérth Józseftől viszont őriznek egy női aktot, ami az intézménybe kerülését megelőzően keletkezett még Párizsban.

Nemes-Lampérth először Svédországban, majd Magyarországon kezelték elmegyógyintézetben, orvosai azonban mindvégig hagyták rajzolni: erőteljes szénrajzai egyre komorabbak lettek, szinte előrevetítették pár éven belül bekövetkező halálát.
Magda Marinko manipulatív rajzait is megnézhettük a kiállított képek között.

A hírhedt szerb származású sorozatgyilkostól a szegedi Csillag börtönben vásárolt néhány művet Veér András, az OPNI egykori igazgatója. Az alkotó néhány grafikája az 1990-es években az Élet és Irodalom c. hetilap hasábjain is helyet kapott.
Pál István festőművészt 19 alkotása is megtalálható a gyűjteményben. Angyalföldön és Lipótmezőn is kezelték, ám ő végig megtartotta művészi öntudatát. „Nem látok mást magam körül, csak modelleket” – írta levelében Füst Milánnak. Festményein keresztül pedig valóban pontos képet kaphattunk a kórházi élet mindennapjairól.

Pál István „a magyar Van Gogh”-ként szignózta festményeit, mintegy sorsközösséget vállalva a szintén pszichés problémákkal küzdő festőzsenivel. 1944-ben azonban ő is azon betegek között volt, akiket - Szilágyi Judit kutatásai szerint – a gyöngyösi kórházból valószínűleg Auschwitzba deportáltak.
Érdekes tény, hogy Lipótmező nem csak „bolondok háza” volt, hanem menedékhely is. Előfordult, hogy szinte szociális intézményként olyan gyógyultak is életek itt, akiknek a kezelés után nem volt hova hazatérniük. Illetve gyakran az elmebetegség álcája mögé bújva politikai üldözöttek is menedéket találhattak ezekben az intézményekben. Az OPNI kerámiaégető kemencéjét ráadásul „külsős” keramikusok is használhatták. A művészeti gyűjtemény darabjai tehát nem minden esetben kizárólag lelki betegektől származnak. Vannak orvosok által készített vizuális feljegyzések, illetve hálaajándékok is.

Az ápoltak munkáit a 20. század elején kezdtél el gyűjteni a pszichiáterek, részben a heidelbergi Sammlung Prinzhorn mintáját alapul véve. Sajnos több oka is van annak, hogy ma nem lehet teljes a gyűjtemény.
Bizonyos tárgyak, mint például a kenyérbélből gyúrt alkotások az anyaguk múlandóságából kifolyólag nem maradtak, nem maradhattak fenn. A két világháború és más történelmi események is közrejátszottak abban, hogy egyes munkák megsemmisültek vagy eltűntek a múzeumból.
Más esetekben pedig az igazgatók nyitottságán és érdeklődésén múlt bizonyos alkotások megőrzése, nyilvánossá tétele.
A szexuálisan túlfűtött munkákról sokszor azt gondolták nem lenne illő, ha a közgyűjteménybe kerülnének.

A gondosan összegyűjtött grafikákat, festményeket, textil- és papírtárgyakat Budapesten Selig Árpád orvos szervezte múzeummá. Az OPNI bezárása után pedig a MTA tulajdonába került a fotókkal, iratokkal és kerámiákkal, valamint Jakab Irén hagyatékának egy részével is kibővült gyűjtemény.


A MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteményt előzetes bejelentkezés után te is megnézheted a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában a Művészettörténeti Intézetben.