A Vaják-univerzum tele van politikai intrikával, filozófiai kérdésekkel és erkölcsi dilemmákkal, de a 4. évad sekélyes akciók és felszínes párbeszédek tengerében evickél
A Vaják legújabb szezonja megérkezett, és vele együtt újra elindult a remény és csalódás hullámvasútja. A Netflix produkciója továbbra sem válik nézhetetlenné, de megint csak sikerül elpazarolnia azt a páratlan lehetőséget, amit Andrzej Sapkowski világa kínál.
Az eredmény pedig egy zavaros, csapongó, néha szórakoztató, de többnyire súlytalan fantasy-szappanopera középiskolás drámaelőadás kiadásban.

A legnagyobb baj továbbra is a casting. A Netflix mintha tudatosan igyekezne rossz döntéseket hozni ezen a téren. A főbb szerepekbe olyan színészek kerültek, akik képtelenek életre kelteni a karaktereket. Hugh Skinner Radovid királyként kifejezetten gyenge, Bart Edwards pedig Emhyr var Emreis, a nilfgaardi császár szerepében annyira jelentéktelen, hogy az ember gyakran észre sem veszi, mikor feltűnik. Eamon Farren Cahirje korrekt, de semmi több: olyan, mintha csak végigmondaná a szövegét, majd kimegy a képből. A női karakterek közül Triss Merigold és Fringilla Vigo alakja különösen csalódást keltő, a Patkányok nevű tolvajbanda tagjairól pedig már meg sem említem, annyira félrement mindenki.
Ez persze nem csupán a színészek hibája. A forgatókönyv is siralmas. A történetet leegyszerűsítették, sietős, és gyakran logika nélkül ugrál az események között. A készítők láthatóan kapkodnak: az ötödik évadot már berendelték, és az lesz a befejezés, de az eddigi epizódokban is annyi mindent hagytak kibontatlanul, hogy esély sincs arra, hogy Sapkowski világának mélységei megmutatkozzanak. A Vaják-univerzum tele van politikai intrikával, filozófiai kérdésekkel és erkölcsi dilemmákkal, mindez a Netflix-féle verzióban sekélyes akciók és felszínes párbeszédek tengerében fullad ki.
A pozitívumokat ugyanakkor nem lehet elhallgatni. Liam Hemsworth, aki most átvette Geralt szerepét Henry Calvilltől, meglepően jól helytáll. Bár Cavill távozása sok rajongót elbizonytalanított, Hemsworth fiatalosabb, energikusabb és külsőre is hitelesebb a szerepben. Nem mondanám sem jobbnak sem rosszabbnak, ő más: kevésbé melankolikus, inkább harcosabb, ösztönösebb Geraltot hoz, ami új ízt ad a sorozatnak. A smink és a jelmez is kifejezetten jól áll neki, és bár a forgatókönyv nem segíti, látszik rajta az igyekezet.
Néhány mellékszereplő is képes felvillanni a középszerűségben. Laurence Fishburne, bár semmiben sem emlékeztet a játékokból és könyvekből ismert Regisre, mégis képes megfogni a karakter lényegét: bölcs, nyugodt, ugyanakkor titokzatos és sejtelmes. Sharlto Copley Leo Bonhartként egyenesen frenetikus, őrült, karizmatikus, nyugtalanító jelenség, aki rövid időre friss életet lehel a sorozatba, amikor kap egy kis jelenetet. Freya Allan (Ciri) és Anya Chalotra (Yennefer) továbbra is stabil pontjai a szériának, szépek és ügyesek. Bár karaktereiket messze eltérítették az eredeti forrásanyagtól, játékuk őszinte és élvezetes.

A technikai megvalósításban viszont továbbra is érezni az ingadozást. A látványvilág hol lenyűgöző, hol kifejezetten olcsó hatású. Néhány jól sikerült harcjelenet után jön egy döbbenetesen gyenge CGI-szörny, vagy egy félresikerült díszlet, ami megtöri a hangulatot. A jelmezek is hasonlóan hullámzóak: olykor részletgazdag és hiteles, máskor olyan hatást keltenek, mintha egy gagyi középkori vásári előadásból kerültek volna elő. A zene viszont hibátlan, bámulatos és minden elismerést megérdemel.
Sajnos a magyar szinkron tragikus. A fordítás gyenge, a hangok erőtlenek, az előadásmód pedig mesterkélt, mintha senki sem hitte volna el, amit mond. Ez különösen fájó, mert a fantasy-sorozatok egyik fő ereje a hangulat, amit egy rossz szinkron pillanatok alatt el tud rontani. Itt sikerült. Érdemes tehát az eredeti nyelven nézni, különben garantált a frusztráció.

A Netflix terve, hogy a Patkánybandához külön sorozatot is készít, szerencsére hamar elhalt. Az ötlet eleve kétséges volt: ezek a karakterek sem a könyvekben, sem itt nem bírnak akkora súllyal, hogy elvigyenek egy külön történetet. A két leforgatott részből összetákolt „film” inkább érdekesség, mint értékelhető alkotás, afféle melléktermék, amit csak a legelvetemültebb rajongók néznek végig … talán. Ezt a filmet fel is tették a Netflixre csendben, de FONTOS, hogy csak a negyedik évad után kezdjen bele mindenki, aki esélyt akar neki adni, mert erősen SPOILER-es.
Nem tragikus, csak fájóan középszerű. A Netflix sosem tudta elérni, hogy a Vaják igazi súlyt kapjon, hogy megközelítse a Trónok harca epikus komplexitását vagy akár a The Last Kingdom történelmi hitelességét. A Vaják inkább egy szórakoztató délutáni sorozat maradt, amit az ember megnéz, elmosolyodik néhány pillanaton, majd elfelejti.

A legnagyobb veszteség az, hogy Sapkowski világa, ez a sötét, morális határhelyzetekkel teli, kelet-európai ízű fantasy-univerzum teljesen megérdemelte volna a gondosabb bánásmódot.
A rajongók persze végig fogják nézni az utolsó évadot is, mert nehéz elengedni ezt a világot, még ha csak árnyéka is annak, ami lehetett volna. De, aki valóban „vajákolni” akar, jobban jár, ha visszatér a játékokhoz vagy a könyvekhez, mert ott él igazán Geralt, nem a képernyőn, hanem a képzeletben.