Mekiket rabolt ki éveken át, majd megszökött a börtönből, és hónapokig bujkált egy játékáruházban – A Roofman: A besurranó hihetetlen eseményei tényleg megtörténtek
Már megint a valóság adja a fikciónál is érdekesebb történetet. Egy bizonyos Jeffrey Manchester élettörténete legalábbis egészen elképesztő. A Roofman: A besurranó című filmet nézve, annak tudatában is, hogy valóban megtörtént események alapján készült, egy idő után legyintünk, hogy ez meg az már bizonyosan csak kiszínezése a sztorinak, a hollywoodi forgatókönyvírók megint nem bírtak magukkal. Pedig nem. Derek Cianfrance filmje ugyanis szinte teljes mértékben hűen mutatja be a Manchesterrel történteket.
Este vagy kora reggel egy általa ütött lyukon keresztül hatolt be a kirabolni kívánt helyre, majd elrejtőzött a mosdóban, és várta, hogy megérkezzen a reggeli műszak. Ekkor tört elő, fegyverrel a kezében, és arra kérte udvariasan az alkalmazottakat, hogy lépjenek be az étterem hűtőkamrájába, de előbb azt javasolta nekik, hogy vegyék fel a kabátjukat, majd kirabolta a pénztárgépeket. Két év alatt körülbelül 40 helyszínt rabolt ki ezzel a különleges módszerrel.
Ő volt az USA Viszkis rablója, csak ő nem bankokat, hanem Mekiket rámolt ki, de nem bántott senkit, és mindig udvariasan viselkedett. 2000 májusában aztán túl messzire ment, mivel egy nap két éttermet próbált kirabolni, s mivel a második egység egyik alkalmazottja beindított egy csendes riasztót, lebukott. Bár elmenekült a helyszínről, de a rendőrség hamarosan elfogta egy közeli templom parkolójában (na ezt például másként ábrázolják a filmben). 45 év börtönbüntetésre ítélték, de csak négy évet töltött fogságban, mivel 2004 júniusában egy merész szökést hajtott végre: egy teherautó alatt rejtőzött el, amelyet egy általa készített rétegelt lemezzel takart el, amit feketére festett. Miután kiszabadult, stoppal eljutott az 50 mérföldre fekvő Charlotte nevű városkába, és elkezdte tervezni a nagy rablását.
Manchester ugyanis hónapokon át egy Toys „R” Us játékáruházban rejtőzött, és bébiétellel, édességgel és más snackekkel tartotta fenn magát, majd este, miután az összes alkalmazott hazament, előbújt, és szabadon garázdálkodott az áruházban. Kikapcsolta a kamerákat, majd elrejtett bébikamerákkal ő maga is nyomon követte az alkalmazottak mozgását. Itt van egy újabb „nagyobb” eltérés, mivel a film szerint Manchester a játékboltban alakított ki magának egy kis lakteret egy elhagyatott részen, a valóságban azonban egy szomszédos áruházba vackolt be. Az viszont abszolút megtörtént, hogy álnéven kimerészkedett a városba is, csatlakozott egy keresztény közösséghez, sőt, egy Leigh Wainscott nevű kétgyermekes nővel randizni is kezdett, miközben magáról azt állította, hogy egy kormányügynökségnek dolgozik, így nem mondhat semmit a munkájáról.
Itt azonban abbahagyjuk a valós sztori taglalását, arról rántsa le a leplet a film maga, ha valaki nem ismerné a sztorit, maradjon meglepetés minden további fordulat! Merthogy abból van bőven a Roofmanben. Ez a film, valamint annak laza hangvétele egyébként valamennyire meglepő Derek Cianfrance-tól, aki korábban keményebb, nyomasztóbb drámákban utazott olyan filmekben, mint a Kék Valentin (2010), a Túl a fenyvesen (2012), a Fény az óceán felett (2016) vagy az Ez minden, amit tudok (2020) című sorozat Mark Ruffalóval.
A Roofman: A besurranó története azonban a főhőse drámája és a bűnesetek ellenére annyira abszurd és valahol aranyos, hogy ezt nem lehetett volna ennél drámaibban megjeleníteni mozgóképen.
Természetesen sok-sok humorral, nem kevés romantikával, hülye helyzetekkel, de épp ugyanannyi megható pillanattal is.
Channing Tatum a tőle megszokott sármmal és csetlés-botlással (igen, ehhez is kiválóan ért a macsóskodás mellett) hozza Manchester karakterét, de ezen nem is lepődünk meg, hiszen korábban már többször is bizonyította kiváló komikusi érzékét olyan filmekkel, mint a 21 Jump Street: A kopasz osztag (2012) és 2014-es folytatása, az Itt a vége (2013), az Ave, Cézár! (2016), a Logan Lucky: A tuti balhé (2017), a Free Guy (2021) vagy Az elveszett város (2022).
A Roofman: A besurranó tehát egy összetett élmény, hiszen egyszerre nevethetünk, sírhatunk és izgulhatunk rajta, ráadásul randifilmnek sem utolsó. Komolyabb azért, mint amennyire elsőnek tűnik, Cianfrance pedig méltán bizonyítja általa, hogy a könnyedebb műfajban is otthon van, e próbának pedig a nézők a legnagyobb nyertesei.
