A Stephen King-könyv, ami jobban működik a képernyőn, mint regényként
A végére azonban nagyjából sikerül újra visszatornászni a nézői idegeket is a megfelelő pozícióba, azonban a finálé cselekményének erőtlensége már nem a sorozat, hanem az alapanyag hibája.
A regény hiányosságait azonban remek érzékkel palástolták a készítők azzal, amelyet a lapokra vetett sorok nem képesek: a remek színészekkel és a bivalyerős hangulatkeltéssel. Ben Mendelsohn végre nem csak egy sokadik klisés főgonoszt játszhat, hanem a számára „hazai” terepen – karrierjét még tinédzserkorában kezdte ausztrál sorozatokban, néhány évvel ezelőtt pedig a Bloodline-ban bizonyította be, hogy remek színész – teljesedhet ki. Ralph szerepe megegyezik a szkeptikusabb nézők perspektívájával: az életbe belefásult, ám a racionális magyarázatokhoz foggal körömmel ragaszkodó rendőrrel együtt kérdőjelezi meg a néző mindazt, amit a paranormális dolgokban nyakig jártas segítője, Holly Gibney - és sajnos a sorozat egyik gyenge pontja - próbál rátukmálni. Az ausztrál színész lehengerlő visszafogottsággal, mégis erőteljesen alakítja a tépelődő rendőrt, akinek közben feldolgozatlan gyászával is szembe kell néznie. És bár talán az utóbbi kettő mondható főszereplőnek, a mellékszereplők sem csak asszisztálnak a vészjósló cirkuszhoz. Bill Camptől kezdve Paddy Considine-en át Mare Winnighamig a legjobb sorozatszínészek színe-javából válogattak a casting során, ennek megfelelően minden karakternek helye és súlya van. A nyomasztást a lassú kameramozgással, a vészjósló zenékkel fokozzák, hangulatában gyakran már-már a remek True Detective-et idézi a sorozat. A kívülálló nem azok számára készült, akik őrületes tempóban száguldó krimit várnak: nagyon ráérősen adagolja a feszültséget és a nyomasztást is, ez azonban előnyére válik, hiszen lassan kúszik be kellemetlenül a néző bőre alá. Pont ezért kár, hogy a sorozat közepefelé hagyják kicsúszni onnan sok felesleges jelenettel – Andersonék gyásza például túl van erőltetve, és a szerelmi szál sem tesz igazán semmit hozzá a sztorihoz -, és kizökkent a jól megágyazott parából. „...szörnyek igenis léteznek ezen a világon, és a legnagyobb előnyt az jelenti számukra, hogy a gondolkodó emberek nem hajlandóak hinni a létezésükben" – írja King a regényben, és ez a kulcsgondolat jelenti a sorozatban felbukkanó legnagyobb dilemmát is. Mindezt olyan jó érzékkel fogták meg a készítők, hogy valóban nem a természetfelettiségen van a hangsúly, hanem azon, ahogy Ralphék saját meggyőződéseiket félretéve hogyan megpróbálnak a megküzdeni mindezzel. A kívülálló azon kevés King-adaptációk egyike, amely jobb mint a regény - mondjuk egy nem túl fényes alapanyag esetében ez nyilván nem a legnagyobb dicséret -, és kiegyensúlyozatlanságai ellenére is jól ráhozza a frászt az emberre tíz rész alatt. egy-szorakoztato-de-hatalmas-kisse-tultolt-nosztalgiavonat-alom-doktor-kritika