Nem biztos, hogy az osztályzatok a legfontosabbak

Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kísérem figyelemmel a gyerekeim iskolai előmenetelét és nem avatkozom közbe, ha látom, baj van, hanem azt, hogy hosszú évek után végre letettünk közösen egy terhet: én nem akarom megfeleltetni a gyerekeimet irreális elvárásoknak. Nem számok, hanem a mögöttük álló tartalom/munka/energia alapján mérem/értékelem az iskolai teljesítményüket, ők pedig megértették, hogy az iskola az ő dolguk, ők tartoznak felelősséggel érte.

Az idáig vezető út azonban nagyon hosszú volt és felettébb tanulságos

Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy az elmúlt hat-hét évben egy kísérletnek, egy jó értelemben vett emberkísérletnek voltam a szereplője a gyerekeimmel együtt és a nagyon rossz kezdet ellenére végül mindannyian pozitívan jöttünk ki belőle. Csak azt sajnálom, hogy Nagyfiú szenvedett a legtöbbet a helytelenül értelmezett maximalizmusom miatt, és csak remélni tudom, hogy még időben hagytam fel vele és az azóta bekövetkezett pozitív változások elegendőek lesznek a korábbi kudarcos időszak kompenzálására.

A személyiségfejlődés, amelyen keresztülmentem/ünk az élet nagyon sok más területére is kedvező hatással volt, szóval tényleg azt mondhatom, megérte a sok álmatlan éjszakát, a tépelődést, a bizonytalanságot, a félelmet: tényleg jól teszem, ha megteszem, hogy a jövőben nem érdekelnek a gyerekeim iskolai érdemjegyei, az osztályzatok, amelyek, mint egy pillanatfelvétel egy adott szituációt rögzítenek, de keveset mutatnak meg a tényleges tudásról, fejlődésről?!

Ha azt mondom, hogy hosszú volt az út idáig, az nem fedi a valóságot. Mert még annál is hosszabb és gyötrelmesebb volt. Manapság sokan sokszor emlegetik a komfortzóna elhagyásának fontosságát. Na, nekem ez volt az, A komfortzóna elhagyás, így, nagybetűvel. Én, a vasszorgalmú, az egyetem végéig majd mindig kitűnő tanuló olyan elvárásokkal voltam a gyerekeim irányába, amelyeket innen visszanézve nem kicsit szégyellek. Nekem az ötös volt a jó jegy, a többi nem érdekelt, nem tudtam elfogadni, megérteni, hogyan lehet más jegyet is szerezni, mint a legjobbat.

Az egy dolog volt, hogy csalódott voltam egy-egy hármasért, de még négyesért is,

a többiről meg inkább ne is beszéljünk, de ennek hangot is adtam, ami úgy önmagában véve nem lett volna olyan nagy baj, ha röviden elintéztem volna és utána képes lettem volna leszakadni a témáról. De sajnos, nem így volt. Nem két-három négy-öt mondattal intéztem el dolgot, hanem mindig kisebb hegyi beszédet tartottam és még legalább fél órán át füstölögtem, dohogtam és ahol, amikor lehetett felemlegettem. Ezzel igazán jót tettem a családi hangulatnak... gondolhatod.

A rémségek azonban itt még nem értek véget, az csak egy dolog volt, hogy nem tudtam elfogadni az ötösnél rosszabb jegyet, vagy csak úgy, mintha a fogamat húzták volna, de ennek kivédésére minden nap ellenőriztem mindent, gyakoroltattam, ha kellett, ha nem. Rendesen rá voltam kattanva a teljesítményre és közben nem figyeltem a legfontosabbra, a gyerekre. Volt minden: vér, verejték, könnyek mindkét fél részéről. Munkálkodásomnak hála jöttek is az eredmények. Amikor meg nem, akkor meg össze voltam zavarodva, hogy miért nem, hiszen kőkeményen nyomtuk az ipart. Ördögi kör volt, amely egyre jobban magával rántott, magába szippantott.

Bár éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, a helyzet mégsem változott még Nagylány iskolába kerülésével sem. Én erőmön felül küzdöttem a legjobb jegyekért a gyerekeim ellenében is. Bár ekkor már látszottak repedések a falon, de még mindig nem adtam meg magamat, hogy aztán végül Középső iskolakezdésével végre megtörjön a jég és elengedjem magam szülőként és rábízzam a gyerekeimre azt, amit mindig is kellett volna. Ehhez persze nagyban hozzájárult az, hogy egyszerűen nem volt sem időm, sem energiám arra, hogy három gyerekkel is megtegyem azt, amit Nagyfiúval, amikor még csak egyedül volt iskolás.

Képtelenség volt, így engednem kellett, lejjebb kellett adnom a magam kreálta maximalizmusomból.

(Plusz adalékként megemlítem, hogy nemcsak a jegyeket és a jegyek általi minősítést engedtem el, hanem a folyamatos ellenőrzést, erőltetett, kényszerített együtt tanulást, gyakorlást. Ez legalább olyan nehéz volt, mint az osztályzatokkal kapcsolatos elhatározásom, de itt is azt kell mondanom, soha jobb döntésem nem volt még. A legjobb példa erre, hogy Középsővel negyed annyit nem gyakoroltam, mint Nagyfiúval és az eredményein ez egyáltalán nem látszik, se pro, se kontra. Viszont több a szabadideje, amikor gyerek lehet. Elvégre az és ez az ő gyerekkora, amire szeretném, ha jó szívvel emlékezne. Kár, hogy erre csak a harmadik gyerekemnél jöttem rá, s csak remélni tudom, hogy a nagyok megbocsátanak nekem és nem rontottam el mindent.)

Összességében azt mondhatom, nagyon kemény időszak volt ez számomra, kicsit úgy éreztem, mintha a pálya szélére kényszerítettek volna és nincs többé befolyásom az eseményekre.

A boldog vég

Amikor megléptem és elengedtem a görcsös ragaszkodást a jegyekhez, minden kisimult. Illetve, először minden legörbült, főleg az osztályzatok íve. Jöttek a rosszabb jegyek, de én tartottam magamat, nem szóltam be, vagy ha tettem is megjegyzést, az inkább csak annyiból állt, hogy semmi gond, legközelebb jobban sikerül. Közben persze majd megbolondultam, s miközben a gyerekeim felé próbáltam a legjobb arcomat mutatni, kipréselni a biztató szavakat, magamban a megszokott hegyi beszédet mormogtam, de nagyon vigyáztam arra, hogy ebből kifelé semmi ne látszódjon. Inkább elvonultam a fürdőszobába és ott adtam ki a dühömet, elkeseredésemet, de a gyerekeimnek ezt nem mutattam. És most már ott tartok, hogy gondolati szinten sincs hegyi beszéd, a belső és a külső egyensúlyba került.

És mi történt a gyerekeimmel meg a jegyekkel? A gyerekeim nem sunnyognak el egy jegyet sem, mert tudják, hogy bátran vállalhatják őket, nincs minősítés, csak biztatás és segítségnyújtás, ha kell, a tanulásban is rákapcsoltak – jönnek is az eredmények szépen. MAGUKTÓL -, mert érzik a felelősséget önmagukért. (A gyerekek ugyanis nem "hülyék", hanem gyerekek. Igenis tisztában vannak a cselekedeteik következményével, ha hagyjuk, hogy maguk jöjjenek rá. Persze ott kell állni mögöttük, ha segítségre van szükség, de nem akarhatunk és ne is akarjunk mindent jobban tudni náluk.)

Mára odáig fajult a dolog, hogy Nagyfiú a minap azzal a bejelentéssel lepett meg: ne zavarjam, mert tanul, javítani szeretne az egyik tantárgyból, mert a múltkor kettest kapott és tudja ezt ő jobban is. És sikerült is neki, négyesre javított. Semmi kényszer, semmi ráhatás, csak az önmagáért érzett felelősség, a vágy a bizonyításra, amely a bensőjéből fakad.

Ennyi. A boldog, kiegyensúlyozott családi élet alapja tényleg a saját kezünkben van, a külső kényszerek ideje lejárt. Nálam biztosan.

Kattints a megosztásra, ha úgy gondolod, másoknak is hasznosak lehetnek a fenti tapasztalatok!