Az ország első hallókészülék-ékszerét testszkennerrel tervezték a fülemre
Sok hallássérült attól fél, hogy nem süketnek, hanem hülyének nézi a beszélgetőpartnere, amint meglátják a hallókészülékét: elkezdenek vele indokolatlanul ordítani vagy szótagolva beszélni, mintha szellemileg lenne elmaradva. Nagyon sokan nem tudják, mihez kezdjenek egy sérült emberrel, legyen szó bármilyen sérülésről, és nem rosszindulatból viselkednek bántóan, csak nincs erről rendes edukáció és zavarban vannak.
Én hallóként születtem, és szerencsére megtanultam írni-olvasni, mielőtt 4 és fél évesen egy elgennyesedett középfülgyulladás következtében sürgősségi műtétet hajtottak végre rajtam, úgyhogy azóta papíron közepesen erős hallássérültnek számítok. De mivel megtanultam ügyesen kompenzálni, és szájról is olvasok, a környezetem alig vette észre, hogy bármi gondom lenne, a beszédemen sem hallatszódik egy laikus számára. Gyerekként, tiniként hiúságból egyáltalán nem akartam hallókészüléket, féltem, hogy kigúnyolnak, furcsán viselkednek majd velem a kortársaim. Próbáltam 10 éve egyet, de az akkori technológia nem győzött meg. Tavalyelőtt télen viszont végre eltökéltem magam (a covidos időszak leszívott, fárasztó volt a maszk mögül nem hallani semmit), és azóta hordok egy modern változatot, ami meglepően bevált, a hozzáértő audiológusomnak köszönhetően. Eleve mutatós darab, ami nem recseg-sípol, ráadásul bluetoothos, tehát tudok vele zenét hallgatni, és fel tudom venni a telefont egy rajta lévő gombbal.
Pont jókor talált meg úgy egy évvel később egy felhívás: egy ismerősöm küldte el nekem, és az volt a lényege, hogy a Dress-Coding csapata társadalmi céllal készít egy egyedi hallókészülék-ékszert, ezért várják hallássérültek jelentkezését.
Én annyi évet elvesztegettem, sokkal jobb lehetett volna, ha nem kell annyit visszakérdeznem, félreértenem, értetlenkednem, és rájöttem, hogy az emberek sokkal jobban elfogadják, ha tényként közlöd az elején, hogy ez van, mintha elsumákolod szégyenedben vagy nagy ügyet csinálsz belőle. Szerencsére a lelkesedésem a videóinterjú során meggyőzte a fiatal tehetségekből álló csapatot és engem választottak a projektre.
A tervezési folyamat első lépése az volt, hogy Kiss Balázs Ágoston, a személyre szabott, egyedi hallókészülék-ékszer tervezője meghívott a műhelyébe, ahol megmutatta az előző munkáin kívül a digitális programot, amiben tervez, és a 3D nyomtatóját. Én már akkor bizalmat szavaztam neki: nem akartam megszabni, hogy milyen legyen, mert láttam, hogy szikrázóan tehetséges, és úgyis klassz lesz. Elmondtam neki, hogy milyen szempontjaim vannak, például hol nem érhet hozzá semmi a készülékhez a hangszóró vagy az érzékeny kis zsinór miatt. Végül közösen úgy döntöttünk, hogy az ékszer körbeöleli, kiegészíti a készüléket, ráerősítve annak formavilágára. Mutattam neki pár olyan ékszert, ami közel áll hozzám, de rábíztam magam.
A többkörös egyeztetés után befotózták a fülemet egy testszkennerrel a MoMén, hogy lehessen egyedileg rá tervezni, aztán mutatott digitális látványterveket, végül készült jópár tesztnyomtatós kör, amelyeket mindig felpróbáltam, hogy tökéletes legyen az illeszkedés. Végül elkészült az alkotás, Balázs kiöntötte ezüstből, én pedig boldogan konstatáltam, hogy irdatlanul betyár lett.
Izgatottan készültem a fotózásra, ami számomra megdöbbentő színvonalon zajlott: óriási stúdióban, sminkessel, fodrásszal, fotóssal, videóssal, öltöztetővel, tervezői ruhákkal, mintha Hollywoodban lennék.
Még külön rá is irányítottam a kollégáim figyelmét az irodában, hogy nézzétek, milyen vagány ékszerem van, odáig voltak érte egytől-egyig. Minél több ilyet lát valaki, annál természetesebb lesz számára, és akkor abbamarad a feszengés is.
