KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Aki a Cessnával leszállt az autópályán: egy bravúros manőver története

Autópálya-landolás Papp Szabolcs pilóta szemével. Elmeséli, milyen volt az izgalmas leszállás – 1. rész.


Indóház Online

Portálunk is beszámolt arról a múlt hétfői esetről, amikor egy kisrepülőgép kényszerleszállást hajtott végre az M7-es autópálya bevezető szakaszánál. A szerencsésen végződő manőverről most maga pilóta, Papp Szabolcs számolt be az Indóház Online-nak.

A bejegyzést változtatások nélkül közöljük.

Nincs nagy élet Budaörsön, a vitorlastart is kezd bepakolni, jön a rossz idő. A Flycoop egyik kis Cessnája is már a földön, a másik éppen leszáll és egyenest a hangárig gurul. A balülésben egy frissiben sikeresen vizsgázott PPL-növendék, a jobb ülésben az oktatója, Papp Szabolcs.

A győri fiatalember valaha egy 172-es hátsó ülésén végigélvezett sétarepülés után döntötte el végleg, hogy pilóta akar lenni. Hatgyermekes családból származik, de bekerült ama öt jelölt közé, akit államilag finanszírozott képzésre vettek fel Nyíregyházán. Nemrég végzett, meglett a CPL szakszója, márciusban tette le az ATPL-vizsgát, majd a Flycoopnál megszerezte az oktatói jogosítást. Időt gyűjt, aztán egyszer majd nyilván tovább építi a repülőkarrierjét.

repules1

Leszállás után, Budaörsön természetesen...

Most viszont az iho/repülés számára számol be eddigi repülőélete egyik legrázósabb pillanatsoráról. Íme, itt a legautentikusabb beszámoló magától a pilótától, aki átélte, végrehajtotta, aki megoldotta a helyzetet.

– A török sráccal, akivel akkor voltam, előző nap már repültünk egy órát, eléggé kezdő, aznap megint iskolakör-feladat volt. Úgy kezdtük, mint minden más napon: közösen átnézzük a repülőgépet, különösen sok időt fordítunk erre kezdő növendékkel, hogy meg is ragadjon ez benne. Ellenőriztünk mindent, szokásos mód levettünk a mintát a benzinből is, hogy van-e benne víz vagy szennyeződés, ellenőriztük a mennyiségét: minden abszolút rendben volt.

Hét vagy nyolc iskolakört repültünk touch-ang-go-val a 27-es balkörön, semmi jel nem utalt arra, hogy később gond lehet a motorral. Egyébként ez a 152-es Cessna, az IGS, nagyon erős, nagyon jó a sárkánya is, tehát gyorsan emelkedik, jól siklik, szeretjük ezt a repülőgépet.

repules2

Sorakoznak a kis Cessnák, egy még a KBSZ hangárjában, Tökölön van...

Általában nagy fékszárnnyal csináljuk a megközelítést, ekkor a porlasztófűtés be van még kapcsolva, nehogy eljegesedjen a pillangószelep, nehogy ne kapjon megfelelő üzemanyagot a motor, és közvetlenül leszállás előtt a porlasztófűtést kikapcsoljuk. Csinálunk egy teljesen normális leszállást, mintha meg akarnánk állni, azzal a különbséggel, hogy amikor már a földön van a repülőgép, a fékszárnyat visszazárjuk felszálló fokozatra, és teljesen ráadjuk a teljesítményt, tehát nem megállunk, hanem ebből ugyanúgy, mintha már korábban gyorsítottunk volna, felszállunk újra, és megyünk egy új körre.

A nyolcadik felszállásból körülbelül 100 méteren lehettünk, 800 lábon QNH szerint. Ezt azért gondolom, mert általában 700 lábon zárjuk a fékszárnyat, és ez után nem sokkal kezdett egyszer csak a motor dadogni, fulladni. Nem egy jó érzés, nem szeretném hallani többet. Még a légcsavar forgott, de teljesítménye egyáltalán nem volt a gépnek, nem volt ereje. Fékszárnyzárás után szoktam mondani a növendéknek, hogy kicsit szabályozzon vissza, tehát húzzon vissza a gázból, ezt nagy gépeken is így csinálják, jó, ha megszokja a növendék, hogy nem teljes teljesítménnyel emelkedünk. Azt gondoltam egy pillanatig, hogy esetleg a növendék jobban lehúzta a gázt, mint kellett volna, de ránéztem a gázra, meg ellenőriztem is a kezemmel, teljesen be volt tolva, tehát maximális teljesítményen voltunk. Megnéztem a keverékszabályzót, esetleg okozhatott volna gondot az, ha a keverékszabályozó valahogy kirázódik, de dús keveréken volt. A porlasztófűtést is megnéztem, hogy ki van-e kapcsolva, és még a benzincsapot is, bár a benzincsap nincs kéznél, hogy véletlenül valaki elzárja, de bármi megtörténhet: azt is megnéztem, az is nyitva volt.

repules3

Ezt látja a pilóta a 27-es pályáról történt felszállás után, körülbelül 30 méterrel alacsonyabban, mint amikor Szabolcsék motorja leállt: alatta a pálya, más elérhető leszállóhely nincs, előtte viszont ott az a bizonyos felüljáró.

– Mindezt ellenőrizni nem lehetett sok időd…

– Nem is tart olyan sokáig: végignéz az ember a műszerfalon, lenéz a benzincsapra, és gyorsan meg tud róla győződni, hogy ezzel a helyzettel itt valamit kezdeni kell. A gázt visszahúztam alapjáratra, és megpróbáltam újra ráadni a teljesítményt. Alapjáraton úgy tűnt, hogy megy a motor, viszont amint bármilyen teljesítményt adtam rá, kezdett lefulladni. Levettem és megint ráadtam a gázt, többször is, de nem változott a dolog.

– És közben, ha a motor gyengélkedett, nyilván már nem tudtál emelkedni.

– Természetesen nem. Ilyenkor nagyon oda kell figyelni arra, nehogy elkopjon annyira a sebesség, hogy esetleg átessen a gép, és mint egy kő, lehulljunk az égből. Le kell nyomni a gép orrát, süllyedő helyzetbe, hogy a kellő sebességünk megmaradjon. De ha 100 méter magasan lenyomjuk a gépnek az orrát, akkor a gép nagyon hamar egészen a földig le fog süllyedni. Egyrészt távolodtunk a repülőtértől, másrészt egyre közelebb kerültünk a földhöz. Ki kellett nézni valami helyet, ahová le fogunk szállni. Budaörsnél nem olyan egyszerű helyet találni, főleg egy ilyen emelkedésből való kényszerleszállásnál nem sok lehetőség adódik.

repules4

A papírmunkákat is el kell végezni...

– Különösen mióta beépítették a pályának a nyugati részét.

– Így van: mindenhol házak, meg áruházak vannak. Alattam volt az autópálya, ez volt az egyetlen lehetőségem. A tornyot tájékoztattam róla, hogy gond van a motorral, a torony, úgy emlékszem, azt mondta, hogy forduljunk vissza. Azt válaszoltam, hogy nem tudunk visszafordulni, és talán még el tudtam mondani, hogy az autópályára fogok leszállni. Reális esély nem volt arra, hogy visszaforduljunk. Nyilván a torony is úgy értette, hogy az ő részéről nem gond, ha visszafordulunk, tehát szabaddá teszi nekünk a pályát. De erre a magasság, és a nulla motorteljesítmény miatt nem volt lehetőségünk.

– Azért autópályára leszállni nem lehet egyszerű történet. Egyrészt akadályok vannak, másrészt pedig forgalom.

– Láttam, hogy nincsen dugó az autópályán, tehát van reális esély arra, hogy valahova leszálljunk. És onnantól kezdve maguktól jöttek a dolgok. Mindig felmerült egy probléma, amit éppen meg kellett oldani. Amikor lesüllyedtünk, kinéztem a jobb oldalra, és azt láttam, hogy a szárnytól másfél méterre ott vannak a villanyoszlopok, ráadásul még be is lógnak. És ott volt ugye egy felüljáró, a siklópályánk pontosan a felüljáró tetejére mutatott, ami annyit jelent, hogy pontosan nekiütköztünk volna a felüljárónak, ha tartom ezt a normális siklópályát.

repules5

...de előbb kerüljön a hangárba a gép, mert jön a kora délutáni zivatar.

– Megint dönteni kellett…

– Kétféle döntés volt: vagy nekimegyünk a felüljárónak, vagy alatta repülünk át. Ahhoz, hogy felette átrepüljünk, már túl alacsonyan voltunk. Még akkor is próbálgattam a gázzal játszani, azért is nem süllyedtem be jobban, mert még bíztam abban, hátha esetleg beindul a motor, és át tudunk emelkedni fölötte, de ez sajnos nem történt meg. A növendékem azt mondta, hogy neki fogunk menni a hídnak. Nem válaszoltam neki, én ugyanazt láttam, amit ő, de az utolsó pillanatig próbáltam a motort újraéleszteni. És amikor láttam, hogy ha beindulna, akkor sem tudnánk már átemelkedni a híd fölött, akkor nyomtam meg a gép orrát. Láttam, hogy előttem van egy pár autó, de mivel a sebességünk körülbelül megegyező volt, attól nem féltem, hogy utolérjük őket. Hogy mögöttem ki volt, azt nem láttam. Szerencsére elég távol voltak tőlem, nem volt kamion a közelben, így a felüljáró alá be tudtam nyomni a gépet, és azzal a mozdulattal együtt nyitottam teljes fékszárnyat. De ezek ösztönös dolgok voltak, nem gondoltam végig, hogy nekem erre most szükségem van, azért csinálom. Ezek csak úgy jöttek.

Az interjú második részében főképp a leszállás után történteket osztja meg velünk a fiatal pilóta, a rendőrök meglepetésétől a kollégák öröméig, és persze beszél azokról a gondolatokról is, amelyek az esemény kapcsán óhatatlanul előjönnek: elrontottam volna valamit?

Márványi Péter írása

Hogy ne maradj le semmiről, ami a földön, a föld alatt, a síneken, a vízen vagy a levegőben történik, kövesd az INDÓHÁZ oldalát!

Ha tetszett a cikk, oszd meg másokkal is!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ágostont nem tudják meggyógyítani” – A szülők bejelentették, hogy egyéves kisfiuknak nem maradt esélye
A leukémiás kisfiú szülei megtört szívvel jelentették be, hogy Ágostont hazaviszik a kórházból, és minden közös pillanatot kihasználnak. Az orvosok szerint nincs már esély a gyógyulásra.


Az akut mieloid leukémiával küzdő Tóth-Helli Ágoston szülei a Facebookon jelentették be, hogy a kisfiuk többé nem kap kezelést, mert az orvosok nem látnak esélyt a gyógyulására.

„Az orvosok behívtak egy szobába mindkettőnket, és elmondták, hogy ők teljesen biztosak abban, hogy Ágostont nem tudják meggyógyítani” – írták a szülők.

A legutóbbi vizsgálat szerint Ágoston csontvelőeredménye 81 százalékos, ami azt mutatja, hogy az utolsó gyógyszer, a Stro nem hatott. Egy újabb kemoterápia ugyan meghosszabbíthatná az életét, de jelentősen rontaná az életminőségét, ráadásul továbbra is az elkülönítőben kellene tartózkodnia.

Mivel „a nyugati orvoslás semmi olyat nem tud adni, amivel minimális esély lenne a gyógyulásra”, a szülők úgy döntöttek, inkább hazaviszik a fiukat, és minden idejüket vele töltik.

Mint írták, tudják, hogy az orvosok „jót akarnak, teszik és mondják a tőlük telhető legjobbakat, mégis ez az, amit az ember az életében a legkevésbé akar hallani. Ez egyszerűen felfoghatatlan, és esélyét sem látjuk annak, hogy le tudjuk írni, mit érzünk most. Ágostont tegnap hazavittük. Mostantól 2–3 naponta fogunk kontrollra jönni, ha kell, akkor kap vérkészítményt és fájdalomcsillapítást, ha szükséges lenne. Viszont leukémia elleni kezelést, kemoterápiát már nem fog kapni. A kórház nyitva áll, az elkülönítőt fenntartják nekünk, bármikor visszaköltözhetünk, ha úgy érezzük, nem bírunk el a helyzettel otthon.”

Ágoston története tavasszal vált országszerte ismertté, amikor a szülei az akkor tíz hónapos kisfiú amerikai immunterápiás kezelésére indítottak gyűjtést.

A gyógyszert a gyártó biztosította volna, de a kiutazás, a kint tartózkodás és a kórházi költségek a családra hárultak. A 500 millió forintos cél rövid idő alatt összejött, de négy nappal az indulás előtt kiderült, hogy Ágoston mégsem kaphatja meg az amerikai kezelést.

A szülők azóta más lehetőségeket is kerestek, de egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Most minden idejüket és energiájukat Ágostonra fordítják, és hálásak a sok támogatásért. Úgy fogalmaztak, talán egyszer valami olyan kezdeményezést hívhatnak életre, ami eddig nem volt Magyarországon, de erről majd később számolnak be.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Próbálkozik, küzd, és nagyon szeretne visszajönni” – Emberfeletti módon harcol a 16 éves evezős, aki januárban kapott agyvérzést
Csapata nagyon várja vissza Csillát, akinek rehabilitációja kórházban és otthon is zajlik. Családjának gyűjtést is szerveztek.


Klubja és csapattársai gyűjtenek annak a 16 éves magyar bajnok evezős lánynak a rehabilitációjára, aki januárban kapott agyvérzést – számolt be az RTL Híradója.

A tragédiát születési rendellenesség okozta. A lány a bénulásból korábban kórházban lábadozott, de egy hosszabb rehabilitáció után most hazamehetett.

Csapattársa szerint nagyon mosolygós, vidám lány volt, akinek személyisége hiányzik az edzésekről. Győri klubjának vezetője szerint pedig az élsportnak is nagyon hiányzik a 16 éves lány. Alföldi Zoltán a Híradónak elmondta: „Körülbelül 2-2 és fél évnyi kitartó munkát követően beérett a gyümölcs, hiszen magyar bajnok és válogatott evezős lett.”

Edzője arról is beszélt, hogy különleges, a sportjához köthető rehabilitációs gyakorlatokkal igyekeznek javítani Csilla állapotán:

„A gyógytornagyakorlatokat mind az evezős mozgáshoz csatolják: fogja meg az ágynak a szélét, mintha a lapát nyele lenne, úgy rúgjon a lábával, mintha elrúgná a hajót maga alól. Ami persze még nem sikerül neki annyira, de próbálkozik és küzd. És nagyon-nagyon szeretne visszajönni”

– fogalmazott a csatornának Bíró-Lakó Szandra.

Csilla szerda óta ismét otthon gyógyulhat. Édesapja szerint kezdetleges mozgásra már képes a kezével. Most arra várnak, hogy a torkában lévő kanült ki lehessen venni, ami után újra tanulhat beszéni.

Csapattársai gyűjtésbe is kezdtek, hogy ezzel segítsék a családot.

Az RTL Híradó riportja Csilla gyógyulásáról:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Bár nem lát, de nagyon tud kötődni” – a rakparti varjúsimogatóban kiderült, hogy ezek a madarak nemcsak okosak, de szerethetők is
Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. Az edukációs állatvédő programsorozat célja, hogy lerombolja a tévhiteket, és közelebb hozza az emberekhez ezeket az okos madarakat.
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. július 13.



A látvány olyan volt, akár egy inverz boszorkányos népmese: a feketeruhás, hosszú fekete hajú hölgy szeretettel puszilgatta és kézből etette a kezén ülő, rendkívül szelíd dolmányos varjút, Vaculát, aki ugyan nem tudott hálásan nézni rá, mert szegényke látássérültként született, de az egész lényéből áradt a szeretet gazdája felé. Vacula is egy azon befogadottak közül, amelyek nem életképesek segítség nélkül, de a másik simogatható cukiság is pórul járt a hajlott csőrével, amely önálló evésre alkalmatlan. Viszont lelkesen nyelte be a szájába tett hűsítő dinnyét a nagy melegben.

A Varjúsimogató nevű rendezvénysorozat egyik állomásán jártam, amelyet ezúttal a rakparton, a Viadukt bisztró előtti sétányon rendeztek meg. Voltak, akik előre eltervezetten érkeztek – gyerekkel is –, és olyanok is akadtak, akik arra andalogva pillantották meg a standot, és spontán közelebb merészkedtek.

Veres Dorottya, a ReCrowery egyesület vezetője 2012 óta ment madarakat, főleg varjúféleket. Van egy saját menhelye, ahová befogadja a hozzá került sérült varjakat. A fiókaként hozzá kerülő madarakat felnevelés és elvadítás után szabadon engedi – ez dolmányos varjak esetében egyéves korukban történik, addig fajtársaiktól tanulják el a varjúélet csínját-bínját.

A számos elütött, meglőtt, ragadozó által megfogott sérült madár teljes gyógyulás után szintén újra szabad lesz. Azokról, akik születési rendellenességgel élnek vagy tartós sérülést szenvedtek, Dóri életük végéig gondoskodik.

A simogató ötlete onnan eredeztethető, hogy két éve csapdákat tettek ki a varjaknak Budapest 13. kerületében, ugyanis a helyiek azt gondolták egy varjútámadás miatt, hogy ezek a madarak bántják az embereket. Holott csak áprilistól augusztus közepéig fészkelnek, ilyenkor nevelik a fiókákat a beilleszkedésre és élelemszerzésre, azaz ilyenkor védik a szülők a kisvarjakat – akár a vélt támadástól is –, amíg nem tanulnak meg repülni.

Mivel ezeknek az állatoknak akkoriban nagyon rossz volt a sajtója, Dóriék petíciót indítottak, és végül sikerült is 1000 aláírást gyűjteniünk, amelynek következtében az önkormányzat beszedte a csapdákat.

Utána jött a varjúsimogató ötlete: tavaly 15 ilyen eseményt tartottak – voltak iskolában, nyári táborban és fesztiválon egyaránt –, de idén is folytatják tavasztól ősz végéig.

A koncepció lényege, hogy bárkinek a karjára boldogan ráülnek ezek a kedves menhelylakók, de a kevésbé bátrak végigsimíthatják a tollukat, vagy csak közelről nézhetik őket – közben pedig Dóri mesél a varjakról, és válaszol a kérdésekre. Hiszen rengeteg a tévhit körülöttük: eleve feketék, sokan félnek tőlük, és olyan alaptalan vádak terjedtek el róluk, miszerint megeszik a többi madarat, illetve hogy miattuk nincs énekesmadár.

Én is itt tudtam meg, hogy a varjak olyannyira intelligensek, hogy 5-7 éves embereknek felelnek meg. Képesek eszközöket használni és készíteni, saját területük van, valamint ügyesen raktároznak élelmet. Megjegyzik az arcokat, erősen kötődnek, és pontosan tudják, ha valaki bántotta őket.

A hangos rikácsolás általában azt üzeni részükről, hogy hagyják békén a fiókáikat, hiszen ők kifejezetten gondoskodó szülők, évekig a gyermekeikkel maradnak. Ami még gyakran felmerülő hiedelem, hogy az éjszaka történt támadásokat az ő számlájukra írják, pedig a varjak nappali állatok, azaz éjjel egyáltalán nem támadnak.

Nagy sikerélmény Dóriéknak, amikor azt látják, hogy valaki fenntartásokkal érkezik a varjúsimogatóra, majd miután megismerkedik velük, rájön, hogy mégsem annyira gonoszak. Mindig van náluk szórólap is a tennivalókról és tanácsokról.

Elhangzott még az is, hogy

amennyiben bárki fiókát szeretne menteni, rögtön tegye egy sötét dobozba az állatot, és fecskendővel soha ne itassa, mert megfulladhat vagy sérülhet a légcsöve, a vizet csak eléjük kell tenni kis tálkában.

Utána nyugodtan fel lehet keresni a ReCrowery kertes házban kialakított menhelyét, valamint aki úgy érzi, utalhat is a madármenhelynek PayPalon keresztül EZEN a linken – én például Revoluton utaltam a standon kihelyezett QR-kódot beolvasva. Továbbá Dóri varjas rajzaiból készülő ajándéktárgyait is meg tudod vásárolni ITT. A madarak etetése és ellátása ugyanis egyre nagyobb pénzbeli terhet jelent, és a varjúmenhely fenntartása, a madarak etetése, gondozása egyetlen ember, Biborné Veres Dorottya önkéntes munkáján alapul.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Összeütközött a tornaórán egy osztálytársával, összeesett és leállt a szíve Dávidnak – a járástól a beszédig mindent újra kellett tanulnia
A fiatal fiú szíve a tornateremben állt le, életéért hetekig küzdöttek az orvosok. Most a család Miskolcra költözne, hogy Dávid folytathassa a gyógyulást – segítséget kérnek.


Két évvel ezelőtt egy salgótarjáni általános iskolás fiú, Dávid, tornaóra közben ütközött össze egyik osztálytársával. A baleset után összeesett, leállt a szíve, és újra kellett éleszteni.

„A mentők kiérkezéséig egyik kollégánk azonnal és szakszerűen eljárva nyújtott segítséget és így hozzájárult a gyermek életének megmentéséhez” – mondta Tőzsér Katalin, a Salgótarjáni Általános Iskola és Kollégium intézményvezető-helyettese.

Dávid ezután kórházba került, ahol többször újra kellett éleszteni. Hosszú ideig altatásban tartották, lélegeztetőgépre került, majd kanült és szondát kapott.

Édesanyja így emlékezett vissza azokra a napokra: „Annyit tudtak mondani, hogy a kanülön keresztül fog lélegezni, ezen keresztül fog enni, és nem sok remény volt arra, hogy újra a régi lesz.”

Hónapokkal később Dávid hazamehetett, de sem írni, sem olvasni, sem közlekedni nem tudott. „Minden képessége elment, úgy jöttünk haza, hogy se írni, se olvasni, semmit nem tudott, közlekedni sem” – mondta az édesanya.

Azóta Dávid állapota sokat javult. A család most Miskolcra költözne, hogy a megyei kórházban speciális fejlesztésekhez és gyógytornához juthasson. Kevés pénzük van, ezért Dávid édesanyja a közösségi oldalon kért segítséget, hogy a költözés megvalósulhasson.

Az apa azt szeretné, ha fiuk a tanulásra koncentrálhatna. „Nagyon jó képességű gyerek volt, nagyon jól ment neki a suli” – mondta a Híradónak.

Dávid még mindig nehezen beszél, de elárulta: „Csatár voltam és gólszerző...” Ma is nagyon szereti a focit, de arról sem tett le, hogy felnőttként orvos vagy rendőr legyen.

Az RTL Híradó riportja Dávidról:


Link másolása
KÖVESS MINKET: