prcikk: 9 nőt darabolt fel, akik egy Twitter-üzenet miatt mentek fel a lakására | szmo.hu
A Rovatból

9 nőt darabolt fel, akik egy Twitter-üzenet miatt mentek fel a lakására

Siraisi Takahiro a legbestiálisabb ember, aki valaha használta a közösségi médiát. És még 13 borzasztó sorozatgyilkosról mesélünk.


A a Buzzfeed gyűjtését nem biztos, hogy közvetlenül lefekvés előtt a legjobb ötlet olvasgatni... De van bennük valami lebilincselő, annyi biztos.

1.

A kínai Huang Dzsong bőröv-gyűjtő volt. Jong fiatal fiúkat és férfiakat gyilkolt meg, miután bedrogozta és megerőszakolta őket, majd eltette emlékül bőrszíjaikat. Kertjéből 17 holttestet ástak ki. 2003-ban végezték ki.

2.

Az orosz Alekszander Picsuskint „sakktábla-gyilkosként” emlegették, mert az volt a célja, hogy 64 embert öl meg. Pontosan annyit, ahány kocka van egy sakktáblán. Lakásában tartott is egy táblát, amelyre felirta minden gyilkosságának dátumát. 2006-os letartóztatásakor már 61 kocka telt be, de végül csak 49 gyilkosság elkövetéséért állították bíróság elé. Picsuskin életfogytiglant kapott, amelynek első 15 évét magánzárkában kell letöltenie.

3.

Niels Hoegel német ápolónak az volt a szokása, hogy olyan gyógyszerrel injekciózta be pácienseit, amely szívrohamot okozzon, hogy aztán dicsekedhessen újraélesztési képességeivel kollégái előtt.

Hoegel már életfogytiglani börtönbüntetését töltötte két betege meggyilkolásáért, amikor az idén januárban újra bíróság elé állították – ezúttal már 97 gyilkosság vádjával.

4.

Az indiai Mohan Kumar professzor , akit csak „Ciános Mohanként” emlegettek, fiatal nőket vett rá, hogy menjenek hozzá feleségül, majd az esküvő másnapján megölte őket ciánnal átitatott fogamzásgátló tablettával. Húsz gyilkossággal vádolták, végül ötöt tudtak csak rábizonyítani. Ő is életfogytiglant kapott 2013-ban. Áldozatai olyan nők voltak, akik nem tudtak hozományt vinni a házasságukba vagy pedig nem találtak megfelelő vőlegényt maguknak.

leonLeonarda Cianculli - Fotó: Wikipedia
.

5.

Egy jóslat vitte a bűnbe az olasz Leonarda Ciancullit , aki 1939-40-ben három középkorú áldozatát megölte, majd szappant és süteményt főzött belőlük, és ezeket barátainak ajándékozta. Azt jósolták neki ugyanis, hogy minden gyermeke meg fog halni, és úgy gondolta, hogy az áldozatok lelkei kiváltják gyermekei életét. 1970-ben halt, miután 30 évet börtönben töltött.

6.

Ugyanolyan rettenetes halálra ítélték 2000. márciusában a pakisztáni Dzsaved Ikbalt , mint amilyen véget ő szánt áldozatainak. A szörnyeteg 100 fiút fojtott meg egy vaslánccal, majd holttestüket feldarabolta és savban oldotta fel. E büntetését azonban mégsem nyerte el: 2001 októberében holtan találták cellájában. A halál okát máig homály fedi.

petiot

Marcel Petiot - kép forrása: Wikipedia

.

7.

Nem úszta meg azonban a guillotine-t 1946-ban a francia Marcel Petiot , Villeneuve-sur-Yonne város polgármestere, aki 27 embert ölt meg. A „Doktor Sátánként” emlegetett Petiot főleg olyanokat szemelt ki magának, akik megpróbáltak elmenekülni Franciaországból a náci megszállás elől, köztük zsidókat és az ellenállás résztvevőit. Petiot, miután hamis ígéretekkel tőrbe csalta őket, nemcsak megölte, hanem ki is fosztotta a szerencsétlen embereket.

8.

Örömlányokra utazott Robert Hansen , egy köztiszteletben álló alaszkai pék. Elrabolta a szexmunkásokat, aztán szabadon engedte őket az erdőben, majd szabályosan levadászta őket. Tizenkét év alatt 17 nőt ölt meg és több mint 30-at megerőszakolt. 1983-ban 461 évre ítélték, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. 2014 augusztusában börtönben halt meg.

hansenRobert Hansen - fotó: Criminal Minds Wiki
.

9.

A „Savas kádas gyilkos” brit John George Haigh-t viszont 1949-ben felakasztották. Áldozatait kénsavval teli kádban tüntette el, mert azt hitte, hogy nem tudják elítélni, ha nem találják meg a holttesteket. Többnyire jómódú emberek bizalmába férkőzött, kicsalta pénzüket, majd megölte őket. A maradványokat azonban nem tudta teljesen eltüntetni, így elfogták és kivégezték.

10.

A francia Michel Fourniret már az ezredforduló réme volt. Azután tört ki rajta az őrület, amikor rájött, hogy első felesége nem szüzen érkezett a házasságba. Ezután 1987 és 2001 között nyolc fiatal lányt rabolt el és ölt meg. Harmadik feleségét, Monique Oliviert szintén utolérte az igazságszolgáltatást: őt négy gyilkosságban való cinkosságért ítéltek el férjéhez hasonlóan, örök elzárásra.

11.

A japán Siraisi Takahiro már napjaink közösségi médiáját használta fel gyilkolásra. A 27 éves szupermarket-dolgozó Twitteren keresztül csábított el olyan nőket, akik öngyilkos gondolataiknak adtak hangot. Valamennyiüket azzal csalta tokiói lakására, hogy öngyilkossági szerződést kötnek, majd brutálisan megölte és feldarabolta őket. Kilencen estek áldozatul végzetes hiszékenységüknek. A rendőrség tavaly novemberben fogta el, miután nemcsak egyik áldozatának eltűnését jelentették be, hanem Siraisi szomszédai is értesítették a hatóságokat a lakásából kiáradó bűz miatt. A rendőrök nagy halom csontot, több fejet és más testrészt találták a gyilkosnál, akinek a pere jelenleg is tart.

taki

Siraisi, a twitteres gyilkos

12.

Az iráni Szaid Haneit (címképünkön) „erkölcsi okok” motiválták: Mashad városát akarta megtisztítani a fertőtől, ezért prostituáltakat gyilkolt. 2000 és 2001 között 16 lányt hívott a lakására, ahol sáljával megfojtotta, majd az utcai csatornákba dobta őket. Haneit 2002 áprilisában kivégezték.

13.

Hanei „kispályás” volt a kolumbiai Pedro Lopezhez képest, aki az 1970-es években végiggyilkolta hazája mellett Perut és Ecuadort is. Az „Andok réme” főleg fiatal lányokat ölt meg, összesen 110 rendbeli gyilkosságért ítélték el, bár ő maga ennek a háromszorosával dicsekedett. Később elmegyógyintézetbe zárták, ahonnan 1998-ban „jó magaviseletének” köszönhetően elbocsátották. Azóta többször is látták felbukkanni, az Interpol a 2000-es évek elején körözést adott ki ellene. A még mindig csak 69 éves Lopez tartózkodása helye azonban a mai napig ismeretlen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Az anyja lehetnék” – Edith Piaf 20 évvel fiatalabb szerelmét mindenki aranyásónak tartotta, amíg ki nem nyitották a végrendeletet
A francia sanzon királynőjének utolsó férje, Théo Sarapo pénz helyett hatalmas tartozást örökölt. Megtehette volna, hogy lemond mindenről, és éli világát tovább. Ő más utat választott.


Párizs, 1962 ősze. A vakufények és a tolakodó újságírók gyűrűjében egy törékeny nő kapaszkodik egy nála majdnem húsz évvel fiatalabb, feltűnően jóképű férfi karjába. A legendás Edith Piaf, a sanzon királynője ekkor már súlyos beteg. Az orvosok többször megműtötték,

a teste lassan felmondta a szolgálatot, a hangja, amely egykor milliókat babonázott meg, már csak foszlányokban emlékeztet régi önmagára.

Ebben a kétségbeejtő állapotban mutatja be a világnak új férjét, a görög származású párizsi fodrászfiút, Théo Sarapót, polgári nevén Théophanis Lamboukast. A közvélemény és a sajtó azonnal ítéletet mond. A lapok hasábjain és a kávéházak teraszain mindenki biztosra veszi, hogy a fiatalember kizárólag a világsztár hatalmas vagyonára és a busás örökségre pályázik. A kegyetlen pletykák futótűzként terjednek, miközben a valóság, amely a zárt ajtók mögött és a későbbi végrendelet soraiban lapul, egy egészen más, sokkal megrendítőbb történetet rejt.

A provokációnak tűnő kapcsolat 1962 januárjában kezdődik, amikor a zenei karrierről álmodó Sarapo megismerkedik az énekesnővel.

A viszony gyorsan komolyra fordul, és a pár 1962. október 9-én, napra pontosan egy évvel és egy nappal Piaf halála előtt, hivatalosan is összeköti az életét.

A házasulók a párizsi tizenhatodik kerületben tartják a polgári szertartást, majd a görög ortodox Szent István-székesegyházban tesznek fogadalmat Isten színe előtt. A frigy nem hoz békét, sőt, valóságos sajtócunamit indít el. A korabeli újságírók „a görög gigoló” névvel illetik a férfit, és a gúnyolódás még Piaf közvetlen környezetét is megmérgezi. A házasság előtti hezitálás egyik legmélyebb pillanatában maga az énekesnő is szinte visszakozik.

„Mindent törölj, nevetséges leszek, az anyja is lehetnék!”

– mondta Edith Piaf Danielle Bonel titkárnőnek és bizalmasnak a házasságkötés előtti feszült pillanatokban.

Csakhogy a reflektorok vakító fénye és a gúnyolódó címlapok mögött egy egészen más dinamika működik a mindennapokban. A színpadon még egy utolsó, hatalmas fellángolást élnek át együtt. Duóként állnak a közönség elé, és 1962-ben közösen veszik fel Michel Emer szerzeményét, az À quoi ça sert l'amour? című dalt. Szeptember 27-én a párizsi Olympia színpadán is együtt énekelnek, majd 1963-ban a Bobino színházban adnak közös estet. A zenei kémia működik, de a színpadi fények kialvása után Sarapóra egy sokkal nehezebb szerep vár. Piaf állapota drasztikusan romlik. Házaspárként Dél-Franciaországba, először Cap-Ferrat, majd Plascassier térségébe költöznek, ahol bérelt villákban próbálják átvészelni a legnehezebb hónapokat. Sarapo ekkor már nem csupán férj és duettpartner, hanem teljes munkaidős ápoló.

Ő viszi a karjában a feleségét, amikor az már képtelen lábra állni, ő eteti kanállal, ő viszi ki a friss levegőre, és egyetlen percre sem hagyja magára,

miközben azok a barátok és haszonlesők, akik évtizedekig a tehetségéből éltek, sorra elmaradnak mellőlük.

A végjáték 1963 októberében érkezik el. Edith Piaf október 10-én, a Grasse közelében fekvő Plascassier-ben örökre lehunyja a szemét. A halál pillanata után Sarapo és a legszűkebb baráti kör egy utolsó, kétségbeesett és törvénytelen lépésre szánja el magát. Mivel Piaf mindig is azt hajtogatta, hogy Párizsban szeretne meghalni és onnan akar végső útjára indulni,

a férj és a kísérők aznap este egy mentőautóval, a legnagyobb titokban a francia fővárosba viszik a holttestet.

A hivatalos bejelentést csak másnap, október 11-én teszik meg Párizsban. Az egész országot mélyen megrendíti a hír. A lemezboltok polcairól a hétvége folyamán a vásárlók az összes Piaf-lemezt elkapkodják.

„Edith Piaf reggel hétkor halt meg Párizsban, és néhány órával később barátja, Jean Cocteau… egy órakor maga is meghalt” – írta Janet Flanner újságíró a gyász napjainak krónikásaként.

A temetés a Père-Lachaise temetőben tízezreket vonz, a tömeg szinte áttöri a kordonokat. Amikor azonban a nemzeti gyász első hullámai elülnek, a család szembesül a hagyatékkal. A pletykák és a rosszindulatú várakozások szerint a fiatal özvegy most teszi rá a kezét a mesés vagyonra. A végrendelet felolvasásakor azonban mindenki elnémul.

A mítoszokkal ellentétben Edith Piaf nem hagy maga után milliókat. Sőt, egyetlen fillért sem hagy hátra.

Helyette egy gigantikus, felfoghatatlan méretű adóssághegy szakad a férj nyakába. A francia jogszabályok értelmében a házastársi öröklés során a tartozások is automatikusan az életben maradt félre szállnak. Piaf az élete során ugyan rengeteg pénzt keresett, de a bőkezűsége, a hatalmas háztartás fenntartása, a barátok folyamatos pénzelése, valamint az utolsó évek brutális orvosi és klinikai költségei teljesen felemésztették a bevételeit. A közkeletű adatok hétmillió francia franknyi azonnali tartozást említenek.

„A világ azt hitte, mérhetetlenül meggazdagodtam. Szeretném ezt egyszer s mindenkorra tisztázni. Edith halálakor nagyon kevés pénze maradt.

Nyilván sokat keresett, de mindent felemésztettek a háztartás fenntartásának költségei, a klinikák, a betegség, az orvosok – én pedig egy évvel később mintegy negyvenmillió frank adófizetési kötelezettséggel találtam szembe magam.

A lemezek után semmit sem kapok, mert a jogdíjakat bérként kezelik; márpedig örökösnek bért nem fizetnek. Így tehát kizárólag a szerzői jogok maradnak” – nyilatkozta Théo Sarapo énekes, Piaf özvegye.

Bár Sarapo megörökli a jogokat és dönthet az életmű felhasználásáról, ez azonnali készpénzt nem jelent az adóhatóság és a hitelezők felé. Ahelyett, hogy lemondott volna az örökségről és új életet kezdett volna, vállalta a teljes adósságállományt, és visszatért a színpadra. Éveken keresztül megállás nélkül koncertezett, turnézott és új dalokat vett fel, hogy minden megkeresett frankot a hitelezőknek és az adóhivatalnak utaljon át.

„Théo úgy döntött, hogy maradéktalanul visszafizeti ezeket az adósságokat. És ez sikerült neki”

– mondta Catherine Glavas Lamboukas, Piaf egyik örököse.

A sors azonban nem ad hosszú és békés életet a tartozásaitól végre megszabaduló férfinak. 1970. augusztus 28-án Sarapo a Limoges melletti Panazolnál, a D941-es úton haladt a Citroën autójával, amikor egy ittas sofőr letérítette az útról. A jármű egy fának csapódott. A mentők még élve emelték ki a roncsok közül, de a harmincnégy éves férfi három órával később a limoges-i kórházban belehalt a sérüléseibe. A család a legfőbb kívánságának megfelelően intézte a temetést.

A párizsi Père-Lachaise temetőben, Edith Piaf családi sírjában helyezték örök nyugalomra. Neve ott áll a fekete márványon, pontosan a felesége lábainál.

A férjtől aztán a családja örökölte Edith Piaf szerzői jogait. A testvérei ma Amerikában élnek és tovább ápolják az énekesnő emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Először azt hitték, itt a világvége: a Niagara-vízesés vize többször is elapadt az évek során
Egyik alkalommal éppen 1848 tavaszán, amikor Európa szerte forradalmak robbantak ki.
Sz. E. Fotó: Fortepan - szmo.hu
2026. március 22.



Képzeld el, amint több száz ember égő fáklyákkal a kezében sétál a Niagara-vízesés peremén. Pontosabban a vízesés hűlt helyén, miközben lent a meder közelében, ahol percekkel korábban még tajtékzott a víz, lovas katonák ügetnek.

Ez nem egy filmjelenet, hanem maga a valóság.

Többször is megtörtént, hogy a világ egyik leghíresebb természeti csodája egyszerűen megszűnt létezni.

A Niagara valójában nem egy, hanem három vízesés összefoglaló neve. A legnagyobb, a Patkó-vízesés javarészt Kanadához tartozik, tőle a Kecske-sziget választja el az amerikai oldalon lévő két kisebb zuhatagot, a Menyasszonyfátyol-vízesést és az Amerikai-zuhatagot.

1848 tavaszán, egyébként akkor, amikor Európában pont fegyveres felkelések és forradalmak zajlottak, egy kivételesen hideg tél után a márciusi meleg és az erős keleti szél hatalmas jégtömeget tolt az Erie-tóból a Niagara folyó torkolatába.

A jég hatalmas gátat képzett, ami harminc-negyven órára teljesen elzárta a víz útját. A vízhiányt először a folyóparti malmok tulajdonosai vették észre, amikor a malomkerekek megálltak.

A hírre ezrek özönlöttek a helyszínre, és óvatosan bemerészkedtek a száraz mederbe. Az emberek olyan fegyvereket találtak a sárban, amiket feltehetően az amerikai csapatok hagytak ott egy 1814-es csata után. Március 29-én éjjel több százan fáklyákkal sétáltak a vízesések peremén, miközben az amerikai lovasság a mederben ügetett. A folyó másnap indult meg újra, amikor a szélirány megváltozott, és a jégdugó feloszlott.

1903. március 22-én az amerikai oldalon ismét elapadt a víz.

A látványosságnak pedig Kanadából és az Egyesült Államokból is a csodájára jártak. A szakértők szerint azonban az 1848-as volt az egyetlen teljes, természetes leállás, a későbbi esetek inkább rendkívül alacsony vízhozamot jelentettek.

1969-ben azonban már szándékosan szüntették meg a vízesést.

Egy 1965-ös helyi újságcikk ugyanis a zuhatag végét jósolta, mivel a korábbi, 1931-es és 1954-es sziklaomlások törmeléke már megfelezte a vízesés magasságát. A közösségi nyomásra egy amerikai-kanadai bizottság jött létre, hogy felmérjék a helyzetet.

1969. június 12-én egy 180 méter hosszú, 28 ezer tonna kőből és földből épített gáttal elzárták a vizet az amerikai oldalon. Mérnökök precízen felmérték a sziklafalat, 48 kőzetfuratot vettek, és érzékelőket telepítettek a kőzettömbök mozgásának figyelésére.

A munkálatok közel fél évig tartottak, majd november 25-én a gát elbontásával a víz újra a régi medrében zubogott. A vizsgálatok után úgy döntöttek, a leomlott törmeléket nem távolítják el.

A Niagara minimális vízhozamát egy 1950-es amerikai-kanadai egyezmény szabályozza, és egy 1954-ben épült gát segít a víz elosztásában a vízesések és az erőművek között.

Hogy az 1848-as esemény ne ismétlődhessen meg, 1964 óta minden télen úszó jégtörő gátat telepítenek a folyóra, ami megakadályozza a jégdugók kialakulását. A vízesés „kiszárításának” ötlete időnként felmerül egy-egy nagyobb felújítás, például hídcsere miatt, de ez ma már hatalmas turisztikai és környezetvédelmi kérdéseket vetne fel.

Via National Geographic, Pangea blog


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Brutális hatalmi játszmát játszottak Báthory Erzsébettel – ezért kellett vérgrófnőt csinálni az ország leggazdagabb asszonyából
Thurzó György nádor 1610-ben indított vizsgálatot a grófnő ellen, több száz tanút hallgattak ki. A peres eljárás nélkül, házi őrizetben tartott úrnő vagyonát végül a rokonok és a korona osztotta fel.


Képzeljük el az ország leggazdagabb, legnagyobb hatalommal bíró asszonyát, aki elképesztő méretű birtokbirodalmat irányít, hatalmas vagyonokat mozgat, és még a királyi udvar is súlyos összegekkel tartozik neki. Aztán képzeljük el, ahogy ezt a briliáns, kőkemény üzletasszonyt a történelem és a politika egyetlen tollvonással átírja egy B-kategóriás horrorfilm vérben fürdő szörnyetegévé. Pontosan ez történt Magyarország leghírhedtebb grófnőjével.

Vajon tényleg szüzek vérében fürdött a csejtei vár úrnője, vagy csupán a politikai elit festette vörösre a nevét, hogy rátehesse a kezét a mesés vagyonára?

A levéltári poros iratok nagyon is beszédesek. Amit feketén-fehéren bizonyítani tudunk, az egy teljesen más történetet rajzol ki, mint a kor vádpontjai. A Magyar Nemzeti Levéltár hivatalos iratanyagai egy szikár, rideg, de annál izgalmasabb hatalmi játszmát mutatnak be, ahol a vérnél sokkal fontosabb szerepet játszott a pénz.

Ami a tények csupasz vázát illeti: Báthory Erzsébet 1560-ban született Nyírbátorban, és 1575-ben ment feleségül Nádasdy Ferenchez, a kor egyik legjelentősebb hadvezéréhez. Házasságukkal a két hatalmas család vagyona egybeolvadt, létrehozva egy olyan birtokbirodalmat, amely várakat, városokat és falvak tucatjait foglalta magába.

Férje 1604-es halála után Erzsébet egyedülálló, önállóan döntő, hatalmas vagyon felett rendelkező özvegyasszonyként maradt a politika színpadán.

Ő irányította a több százezer holdas birtokot, támogatta a külföldön tanuló peregrinus diákokat, jobbágyaival szeretettel bánt. Hitelesnek minősült levelei alapján egyértelműen szociális érzékenységgel megáldott, istenhívő asszony volt. Gyógyítással is foglalkozott, kastélya kórházként is működött.

Mivel nem volt hajlandó újraházasodni, hatalma sokak számára kényelmetlenné vált. 1610 márciusában a grófnő saját rokona, Thurzó György nádor hivatalos vizsgálatot indított ellene. A következő másfél évben, 1611 júliusáig, összesen 317 tanút hallgattak ki, főként a nyugat-dunántúli birtokokon. Az iratokból kiderül, hogy a vallomások döntő többsége hallomásokon alapult, közvetlen, perdöntő bizonyítékot a nyomozók nem találtak. Az 1610. december 29-i, hírhedt csejtei rajtaütés során sem került elő semmi, ami a tömeges gyilkosságokról szóló legendákat alátámasztotta volna. A grófnőt ennek ellenére soha nem állították bíróság elé.

Míg cselédei közül többet 1611-ben, kínvallatás után tett vallomások alapján elítéltek és kivégeztek, Báthory Erzsébetet formális ítélet nélkül csejtei várába zárták.

Itt halt meg 1614. augusztus 21-én. Hogy pontosan hol temették el, máig vita tárgya; a csejtei templom kriptájának feltárását sosem engedélyezték, a helyi közösség pedig a mai napig megosztott a grófnő megítélésében.

Ha a 17. századi jegyzőkönyvekben nincs nyoma a vérgőzös szörnyetegnek, akkor honnan ered a kép, amit a világsajtó és a popkultúra annyira szeret? A válasz nem a bírósági termekben, hanem a könyvtárak polcain keresendő.

A szűz lányok vérében fürdő, örök fiatalságra vágyó grófnő motívuma több mint egy évszázaddal a halála után, 1729-ben bukkant fel először nyomtatásban.

Turóczi László jezsuita szerző „Tragica Historia” című munkájában egy moralizáló példázatot írt le egy hiú, protestáns asszonyról, aki egy véletlen pofon után fedezte fel, hogy a szolgálólány vérének cseppjeitől kisimul a bőre. Turóczi szerint a grófnő ekkor tette fel a végzetes kérdést: „Micsoda? Ha ilyen kismennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna?” Ebből az egyetlen, irodalmi fordulatból nőtt ki a teljes vérfürdő-mítosz.

A legendás 650-es áldozati szám is egy későbbi kor terméke, amely egy soha elő nem került, állítólagos naplóra hivatkozik.

A modern történetírás ezt egyértelműen legendának tartja. „Ez nyilvánvalóan egy bugyuta mese, ami kapóra jött Turóczinak, hogy befeketítsen egy református asszonyságot” – foglalja össze a vélekedést Szibler Gábor helytörténész a National Geographic magyar kiadásában. A józan ész is a mítosz ellen szól. Tony Thorne, a King’s College London kutatója és a témával foglalkozó könyv szerzője rámutatott:

„A kozmetikai vérfürdő ötletével szembeni egyik prózai ellenvetés az, hogy a vér gyorsan megalvad.”

A mese tehát irodalmi, de a háttérben kőkemény politikai és gazdasági érdekek húzódtak.

A Báthory–Nádasdy-vagyon királyi mércével is hatalmas volt, a bécsi udvar pedig jelentős összegekkel tartozott a családnak. Egy önálló, hatalmas befolyással bíró, újraházasodni nem akaró özvegyasszony, aki a Habsburgokkal feszült viszonyban álló erdélyi rokonokkal is kapcsolatot tartott, komoly politikai kockázatot jelentett. A grófnő protestáns vallása a katolikus ellenreformáció korában szintén támadási felületet biztosított. A vádak,

a per nélküli elzárás és a vagyon későbbi felosztása a rokonok és a korona között egy olyan forgatókönyvet sejtet, ahol a cél nem az igazságszolgáltatás, hanem egy kényelmetlen hatalmi tényező eltávolítása és a vagyon megszerzése volt.

A modern kutatók is egyre inkább a politikai konspiráció irányába hajlanak. Kimberly L. Craft amerikai ügyvéd és történész, az „Infamous Lady” című könyv szerzője egy podcastinterjúban egyértelműen fogalmazott: „Nem ölt meg 600 embert.” Majd hozzátette: „Meghalt 30 vagy 50? Igen.” Ez a szám már sokkal közelebb állhat a valósághoz, ami egy kora újkori nagybirtokon, a kor kegyetlen fenyítési szokásai mellett elképzelhető, de messze elmarad a ponyvák rémtörténeteitől. A „nő mint szörnyeteg” toposzának túlhajszolása ellen emel szót Annouchka Bayley, a Cambridge-i Egyetem docense is.

„Ennél jobbat érdemel, mindannyian jobbat érdemelünk” – mondta, utalva arra, hogy a történelem hajlamos démonizálni a hatalommal bíró nőket.

A helyiek emlékezete is kettős. „Vannak legendák Báthory Erzsébetről... Az idősebbek hisznek ezekben a mesékben, de a fiatalabbak talán már kevesebbet tudnak róluk” – nyilatkozta egy csejtei gazda.

A legenda életben tartásához persze nagyban hozzájárult a modern popkultúra is. Juraj Jakubisko 2008-as Bathory című filmje vagy Julie Delpy 2009-es A grófnő (The Countess) című alkotása, bár eltérő módon, de tovább formálták a mítoszt. Ezek a filmek, a zenei feldolgozások és a népszerű „true crime” műsorok gyakran a 18. századi irodalmi toposzokat kezelik tényként, ezzel újra és újra megerősítve a vérgrófnő képét a köztudatban, miközben a bonyolult politikai és gazdasági háttér a feledés homályába merül.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Máig nem tudni, pontosan mi okozta Harry Houdini rejtélyes halálát
A világhírű szabadulóművészt, Harry Houdinit 1926-ban Montrealban többször is gyomron ütötték, ezután kezdett rohamosan romlani az egészsége. Az 52 évesen elhunyt mágus halálát hivatalosan hashártyagyulladás okozta, de a trauma szerepét máig vitatják.


Budapesten született fiúból a világ legismertebb szabadulóművésze – Harry Houdini élete egyszerre hőstörténet, leleplező krimi és szerelmi dráma.

Születésének márciusi évfordulóján végigvesszük, hogyan lett Weisz Erikből a „Bilincskirály”, miért háborúzott a szellemidézőkkel, és mi vezetett a máig vitatott, detroiti halálához – első kézből származó idézetekkel és ellenőrzött forrásokkal.

A történet ott kezdődik, ahol a legenda véget érni látszik: nem a wisconsini Appletonban, hanem Budapesten, 1874. március 24-én, ahol Weisz Erik néven látta meg a napvilágot.

A rabbi apa, Weisz Mayer Sámuel vezette család alig négy évvel később vándorolt ki az Egyesült Államokba, ahol a fiú már tudatosan építette amerikai identitását, olyannyira, hogy később gyakran állította, Appletonban született.

Ez a lépés volt az első abban a hosszú folyamatban, amellyel egy bevándorló fiú a huszadik század egyik első globális szupersztárjává formálta magát.

A felemelkedés motorja és élete végéig tartó partnere Wilhelmina Beatrice „Bess” Rahner lett, akivel 1894-ben, alig pár hetes ismeretség után házasodtak össze. A Coney Island-i varieték világában kezdték közös pályájukat egy „gondolatolvasó” számmal, amelynek titkos kódrendszere évtizedekkel később, Houdini halála után kapott drámai szerepet.

A kis színpadokról azonban hamar kitörtek. Houdini zseniálisan ismerte fel a média hatalmát: Európába utazott, és a „Bilincskirály” szerepében nyilvánosan hívta ki a helyi rendőrségeket, hogy zárják be a legbiztosabbnak hitt celláikba és bilincseikbe.

Rendre kiszabadult, a sajtó pedig imádta. A londoni Daily Mirror 1904-es kihívása, ahol egy speciális, évekig fejlesztett bilincsből kellett kiszabadulnia, a karrierje egyik csúcspontja lett.

Ezt a hírverést vitte haza Amerikába, ahol hatalmas tömegek előtt, épületekről fejjel lefelé lógva, kényszerzubbonyba kötözve bizonyította, hogy számára nincs lehetetlen.

A nyilvános mutatványok után a színházi produkciók következtek, amelyek a szórakoztatóipar csúcsát jelentették. Leghíresebb száma a Kínai vízi kínzókamra volt, ahol egy vízzel teli, lelakatolt üveg-acél tartályba engedték le fejjel lefelé, és a közönség percekig visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy a halál torkából szabadul ki.

A New York-i Hippodrome színpadán 1918-ban még ennél is tovább ment: egy több mint 4500 kilogrammos elefántot, Jennie-t tüntetett el a nézők szeme láttára.

Houdini nemcsak a színpadon, hanem a modern kor más terepein is otthonosan mozgott. Megszállottja volt a technikai újításoknak: 1910 márciusában Ausztráliában ő hajtotta végre az ország első hitelesített, irányított motoros repülését. A feltörekvő filmipar is vonzotta; olyan sorozatokban játszott, mint a The Master Mystery vagy a The Grim Game, és saját filmgyártó céget is alapított, bár a filmszínészetet pár év után feladta.

Pályája utolsó szakaszában egy új, intellektuális kereszteshadjáratba kezdett. Az első világháború után virágkorukat élő spiritualista mozgalmak és szellemidéző médiumok ellen fordult.

Meggyőződése volt, hogy a gyászoló, hiszékeny embereket csalók fosztják ki. „Nem az a szándékom, hogy rossz hírbe hozzam a spiritualizmust; nincs háborúm Sir Arthurral; nincs harcom a spiritisztákkal; de kötelességemnek tartom – az emberiség javára –, hogy a közönség elé tárjam több éves vizsgálódásaim eredményeit” - írta Houdini 1924-es könyvében.

Ebben a könyvben tette közzé egykori barátja, a Sherlock Holmes-t megalkotó, de a spiritualizmusban mélyen hívő Sir Arthur Conan Doyle egyik levelét is.

„Az ég szerelméért, vigyázz ezekkel a veszélyes mutatványokkal. Eleget csináltál már belőlük. … Megéri?” – írta Doyle 1923-ban, baljós előérzettel.

Houdini a Scientific American magazin bizottságában is részt vett, amely 2500 dolláros (mai árfolyamon nagyjából 900 000 forintos) díjat ajánlott fel annak a médiumnak, aki tudományosan ellenőrizhető körülmények között bizonyítja képességeit.

Senki sem járt sikerrel; Houdini sorra leplezte le a trükköket. 1926-ban már a washingtoni Kongresszusban tanúskodott egy, a jövendőmondást tiltó törvényjavaslat mellett.

A végzet 1926 októberében, Montrealban érte utol. Október 22-én a Princess Theatre öltözőjében egy egyetemi hallgató, J. Gordon Whitehead – állítólagos kihívásként – többször felkészületlenül gyomron ütötte.

Houdini napokig lábon hordta ki a fájdalmat, de állapota rohamosan romlott. Végül Detroitban került kórházba, ahol október 31-én, 52 évesen elhunyt. A hivatalos halálok hashártyagyulladás volt, amit egy perforált vakbél okozott.

Az orvosi vita azóta is tart: a tompa hasi trauma okozhat-e vakbélgyulladást? Bár ritka, nem kizárt, de az ok-okozati összefüggést sosem bizonyították.

Az eseményeket egy ápolónő, Sophie Rosenblatt 1927-es eskü alatt tett vallomása őrizte meg. Elmondása szerint Houdini a fájdalom helyére mutatva azt mondta: „pont ahol az ütéseket kaptam”. A műtét után, amikor magához tért, első szavai a fiúra utaltak, aki megütötte: „a szegény fiú nem akarta”.

Houdini halálával a legenda új fejezete kezdődött. Feleségével, Bess-szel még életükben megbeszéltek egy titkos kódot – „Rosabelle, higgy” –, amellyel a túlvilágról kellett volna üzennie, hogy kizárják a csaló médiumokat.

Bess tíz éven át minden év október 31-én szeánszot tartott. Az utolsót 1936-ban, a Los Angeles-i Knickerbocker Hotel tetején rendezték, és a rádió is közvetítette. Miután semmilyen jel nem érkezett, Bess megtörten a mikrofonba mondta a szavakat, amelyek lezárták a történetet:

„Igen, Houdini nem jelentkezett. Az utolsó reményem is odavan. Nem hiszem, hogy Houdini vissza tud jönni hozzám – vagy bárkihez. … Most, tisztelettel, eloltom a fényt. Ennyi volt. Jó éjt, Harry!”

A világ azonban nem engedte el a legendát. Öröksége ma is él, Magyarországon pedig különösen kézzelfogható: a Budai Várban működő Houdini Ház Európa egyetlen, eredeti relikviákat őrző magángyűjteménye. Egy budapesti születésű művész története, aki a modern világ sebességét és szkepszisét formálta színpadra – ma is ebből él az emlékezés.

Via Biography.com


Link másolása
KÖVESS MINKET: