A Halál Kávéház Magyarországon is tabuk nélkül fogadja vendégeit
Jon Underwood nyolc éve London egyik külvárosának önkormányzatában dolgozott, amikor kitalálta a Halál Kávéházat. Az inspirációt egy cikk adta, ami arról szólt, hogy Bernard Crettaz svájci szociológus 2004-ben programsorozatot indított „café mortels” (halandók kávéháza) címmel.
Mint buddhista, Underwood már korábban tanulmányozta a halál filozófiai kérdéseit, és úgy érezte, a téma hazájában még mindig tabunak számít, senki sem akar róla beszélni. A többség úgy gondolja, hogy az orvosok, ápolónők, papok és legvégül a temetkezési vállalkozók dolga a halállal foglalkozni. Ő azonban ezt egész másképp látta.
Olyan összejöveteleket képzelt el, ahol egy kávé, tea és némi sütemény mellett közösen, tabuk nélkül lehet elgondolkodni azon, hogy miért okoz szorongást bennünk a halál gondolata, miképp készüljünk fel rá, vagy épp mi lesz testünkkel halálunk után.
Az első „death cafe” Underwood saját házában működött, Hackney-ben, édesanyja, Sue Barsky Reid pszichoterapeuta vezetésével. Az alapító 2017. júniusában, 44 éves korában váratlanul meghalt egy nem diagnosztizált akut leukémia okozta agyvérzésben. A Death Café mozgalom azonban nem szűnt meg, sőt, azóta 68 országban terjedt el, és már közel 10 ezer ilyen rendezvényt tartottak. Ezeket külön weboldalon gyűjtik.
Magyarország 2015-ben kapcsolódott be a programsorozatba. A Halál Kávéház nevű facebook oldal úgy fogalmaz, "a Halál Kávéház egy világszerte terjedő mozgalom a halálról, végességről, haldoklásról és gyászról folytatott nyilvános diskurzus előmozdítására."
Már számos rendezvényt tartottak, legutóbb például a halál és a házasság kapcsolatáról beszélgettek egy budapesti pubban. Az esemény oldalára írt bevezetőben így fogalmaztak: "A házasság a hagyományos felfogás szerint egy egész életre szólt, így a házasságkötés aktusa az élet végességét, a halált is megidézte. A házasuló felek, nők és férfiak olyan esküt tettek, amely életük végéig elkötelezte őket. A „boldogító igen” kimondása felidézte bennük életük egészét és végességét. A házasság intézménye mára nagyrészt átalakult, jelentősége csökkent – a kérdés, hogy ez milyen összefüggésben áll a halálhoz való megváltozott viszonyunkkal? Még mindig úgy gondolunk a házasságra, mint ami életünk egészét meghatározza?
Gondoljuk-e úgy, hogy a jó házasság egy életre, azaz a halálunkig szól? Tudunk-e ebben az értelemben radikális döntéseket hozni az életünkben? Mennyire riasztóak a végleges döntések?"
De többször nyitott már ki a Halál Kávéház a Szigeten is, ahol a két alapító, Geiszbühl-Szimon Petra mentálhigiénés szakember és
Nemes László filozófus ugyancsak a halálról beszélgettek a fesztiválózokkal. Az Index 2017-es riportja szerint némi vaniliáskarika mellett tuctatnyian jöttek el. Volt, aki azt mondta, a szüleivel egyáltalán nem tud beszélgetni a halálról, még azt sem árulják el neki, milyen temetést szeretnének. Más a 92 éves nagypapájáról beszélt, arról, hogy még mindig tiszta tudattal él, de már várja az élete végét.
Geiszbühl-Szimon Petra és Nemes László szerint az elmúlásról nem csak akkor kell beszélni, amikor megérint minket, hanem érdemes a hétköznapjaink részévé tenni. "És mikor sokan, sok oldalról mesélnek a saját érzéseikről, észrevétlenül múlik a szorongás, értelmet nyer a kíváncsiság és elfogadásra kerül az, hogy attól még, hogy egyszer meghalunk, attól minden nap élhetünk úgy, ahogy szeretnénk." - írja a 7köznapi pszichológia blog.
„A szőnyeg alá söprés e téren sem jó semmire, csak elszigeteli a halállal vagy a gyásszal szembekerülőket, mert senki nem tudja, hogyan kell erről beszélni velük."
– mondja ugyanerről Mireille Hayden egészség-pszichológus, a hasonló cékitűzésekkel alakult Gentle Dusk (Szelíd alkony) brit szervezet társalapítója a New Scientist magazinban.
"Ugyancsak nehéz a hozzátartozóknak, amikor eljön az idő, mert a legtöbb esetben a családok nem beszélnek arról, hogy a haldokló mit szeretne.”
Talán ezért nőtt meg az igény Nagy-Britanniában az olyan dulákra, akiket a haldoklók és a családok segítésére képeztek ki. Hayden maga is végez ilyen munkát: társaságot biztosít a nagybetegnek, segít a fájdalmak csillapításában, de még azt is intézi, hogy az eltávozó videóüzeneteket hagyhasson gyermekeinek, unokáinak.
Hasonló szolgáltatásokat Magyarországon is biztosítanak a hospice házak, azonban ők csak a haldoklók töredékével képesek foglalkozni. Ahhoz, hogy a családok többségében ne legyen a halál kibeszéletlen tabu téma, sokkal nagyobb nyitottságra lenne szükség. És ebben a Halál Kávéházhoz hasonló kezdeményezéseknek fontos szerepe lehet.
