Léteznek még egyáltalán kulcsos gyerekek Magyarországon?
Voltam én is kulcsos gyerek, mivel a szüleim és a nagyszüleim is dolgoztak, így nem mindig volt, aki vigyázzon ránk. Kaptunk lakáskulcsot, sokszor a húgommal együtt sétáltunk haza - az egyébként közelben lévő - iskolából. Lakótelepen laktunk, és ha akartunk, lementünk a ház elé játszani a szomszéd gyerekekkel.
Egyáltalán nem éltük meg tragédiának ezt a helyzetet, szó sem volt magányról, hanem inkább arról, hogy fokozatosan lettünk önállóságra szoktatva.
A páromnak is hasonlóak a gyermekkori emlékei, így ha meghalljuk az a kifejezést, hogy kulcsos gyerek, mindkettőnknek először a játszótér jut az eszébe. Nyáron reggeltől estig ott voltunk a többi gyerekkel, csak enni mentünk haza.
És szinte mindenkinek a nyakában lógott a lakáskulcs,
a párom szerint ez menőnek számított akkoriban - nekem természetesnek tűnt, ezen az aspektusán nem is gondolkodtam.
Rendszerint a gyerekek közül a nagyobbik, illetve a legidősebb gyerek kapta meg a lakáskulcsot, az vigyázott rá. Esetemben ez többszöri zárcserével járt, mivel szórakozott gyerekként évente egyszer elhagytam valahol a kulcscsomót. Persze egy idő után megtanultam vigyázni rá.
A kulcsos gyerek kifejezés az 1970-es, 1980-as években terjedt el. Azokat a gyerekeket nevezték így, akikre suli után nem vigyázott a nagyi/nagynéni/szomszédasszony, jellemzően nem voltak napközisek, hanem kaptak saját kulcsot a lakáshoz, így szabadon mozoghattak a környéken.
A kulcsos gyerekek általában a suli után a többiekkel "bandáztak" a játszótéren, elmentek egymáshoz játszani, és akit erre szoktattak, az nekilátott egyedül a házi feladatoknak.
Sokan nosztalgiával és pozitívan emlékeznek vissza erre az időre, mint a végtelen gyermeki szabadság aranykorára.
Ebben van valami, hiszen a szülőknek nem kellett nap mint nap attól rettegniük, hogy valami komolyabb baj történik a gyermekükkel, hogy elrabolják vagy kirabolják. Mivel korántsem volt ekkora forgalom, mint most, nem járt ennyi autó az utcákon, és azokra sem volt jellemző, hogy szélvészként száguldoztak volna, így a balesetektől sem kellett annyira tartani, mint most.
Ma azonban a kulcsos gyerek kifejezést egyre többen használják pejoratív értelemben.
Több szülő is arról számolt be nekem, hogy most a kulcsos gyerekeket és a szüleiket inkább sajnálják, és aggódnak a délutánonként szülői felügyelet nélkül mászkáló gyerekekért. Ennek az egyik oka az, hogy jóval rosszabbnak ítélik meg a közbiztonságot, mint amilyen 30-40 évvel ezelőtt volt.
Van, aki elfelejti, hogy az a régi legendás közbiztonság részben abból fakadhatott, hogy szocialista államban éltünk, erősebb volt a hatósági kontroll, sokféle indulat mesterségesen lett lenyomva abban az időben, és létezett egyfajta öncenzúra is a viselkedésben.
És azt se felejtsük el, hogy sok helyen a szomszédok, ismerősök jobban figyeltek mások gyermekeire is. És lehet, hogy rosszul emlékszem, de nekem úgy rémlik, hogy a szülők sem vették rossz néven, ha idegnek/szomszédok rászóltak a gyermekeikre akkor, amikor éppen valami nyilvánvaló marhaságra készültek.
Szerintük ráér felső tagozatos kortól egyre nagyobb szabadságot adni a gyereknek, de akkor is csak lépésenként. Aki teheti, írassa be iskolai napközis táborba a kicsiket, ha nem tudja megoldani a családon belül a felügyeletet.
Arra is felhívták a figyelmet, hogy bár ez a bevált szokás, ne az idősebbik/legidősebb gyerek legyen a szülőpótlék a gyerekek számára, ne neki kelljen mindig, minden helyzetben ügyelni arra, hogy mit csinál a kicsi, mert nem szabad ekkora felelősséget, ekkora terhet a nagyobb gyerek vállára tenni.
Igen, léteznek ma is kulcsos gyerekek, bár klasszikus értelemben inkább kisebb városokban, ahol sokan kerékpároznak, és a gyerekek is gyalog vagy bicajjal járnak-kelnek, de többnyire szülők nélkül. Van, aki kizárólag falun, kistelepülésen tudja elképzelni, hogy biztonságban legyenek a kulcsos gyerekek. Azzal a kitétellel, hogy akkor is meg kell tanítani a kicsiknek, hogyan közlekedjenek, mire ügyeljenek, mit tegyenek, ha bajba kerülnek, kitől és hogyan kérjenek segítséget.
- mesélte az egyik huszonéves férfi ismerősöm. Ő a kivétel, aki úgy gondolja, ma sehol sincsenek biztonságban a gyerekek, ergo nem is mászkálhatnak egyedül.
A budapesti szülők nagy része autóval viszi iskolába a gyerekeket, autóval megy értük, vagy a nagyszülők kísérgetik a gyerekeket. Sőt, egyre gyakoribb, hogy azok, akik megtehetik, bébiszitter fogadnak, kifejezetten azzal a céllal, hogy a gyerek ne "csellengjen" egyedül.
A biztonságérzetüket persze az sem javítja, hogy folyton azok a videók jönnek szembe velük a közösségi oldalakon, amelyekben azt mutatják be, hogy milyen könnyen, milyen trükkökkel és milyen rövid idő alatt csalhatják el a gyerekeket a játszótérről, akár úgy is, hogy az idősebb testvérük, vagy a szüleik a közelben vannak.
"Ismerek egy harmadikos és egy óvodás gyerekeket, akik kulcsos gyerekek. A nagy kíséri át a kicsit a lakótelepi oviból a lakásukig. Ez szükséges rossz. Egyszer a gyerekek kiszúrták az iskola közelében, hogy a közelben egy autóban ül egy férfi, mezítelenül, és magát tapogatta. Részletes személyleírás és az autó leírása ellenére sem tudták még kézre keríteni ezt az embert.
Mi főút mellett lakunk, biztos, hogy 10-12 éves koráig kísérgetni fogom a gyermekeimet. Száguldoznak az autósok lakott területen belül 70-80 kilométer/órás sebességgel. Nagyot változott a világ.
Az én időmben sokkal kevesebb autó zakatolt, kevesebb lélekszámú településen többnyire ismerték egymást az emberek, és még figyeltek egymásra. Képesek voltak elnézni néhány, nem kirívó, de tőlük eltérő másságot. Elfogadták. Ma pedig már minden rossz, hibás, sokan rögtön rásütik a bélyeget a másikra, hogy "nem normális". Mindenki be is zárkózik emiatt, a saját kis világába, nem érdekli a másik, mert nem fér bele a világképébe.
Féltem a gyerekeimet azoktól is, akik egy mobiltelefonért vagy kétezer forintért képesek ütni, késelni.
Realitásokkal kezelem az önállóság témáját, nem parázom túl, de a kulcsos gyerek korszaknak nagyvárosokban vége."
