Háborús játszmák – hogyan jutott idáig Ukrajna és Oroszország?

A vezető hírek jó egy hónapja már az elviselhetetlenségig éleződött orosz-ukrán viszonyról szólnak. A konfliktus miatt mára már hidegháborússá fagyott a nyugat-keleti viszony, egyesek már-már az 1961-es kubai rakétaválsággal helyezik egy szintre a mostani szituációt. A világon, nálunk is sokan lehetnek, akik most kapják fel a fejüket, mi is történik tőlünk nem messze, keleten. Érdemes tehát képbe helyezkednünk, legalább a két ország szétválása utáni periódust áttekinteni, milyen események vezettek ide?

A viharos 1991-es évben, egy sikertelen puccsot követően gyakorlatilag pár hónap alatt viharos gyorsasággal omlik össze a szovjet szövetségi állam. A rendszer legitimitását adó SZKP (Szovjet Kommunista Párt) törvényen kívül helyezése után a már addig is meglévő önállósodási törekvések válnak az események elsődleges motorjává. A Baltikum már elismerten elszakadt a Szovjetuniótól, egymás után jelentik be a tagköztársaságok függetlenedési törekvéseiket. Végül 1991 december nyolcadikán Belavezsában az orosz, az ukrán és a belarusz elnök aláír egy szerződést, melyben kimondják a Szovjetunió megszűnését és a Független Államok Közösségének megalakulását. Ekkor úgy tűnt, hogy Oroszország és Ukrajna egyetértésben, és szövetségben áll. Persze azok az aknák, melyek mára teljesen szétzilálták a két ország kapcsolatát, már akkor is ott lapultak, nem is olyan mélyen.

Aki emlékszik történelmi tanulmányaira, emlékezhet rá, hogy az első orosz államalakulatot úgy hívták, hogy Kijevi Rusz, ráadásul területe jó része azonos a mai Ukrajna területével, lefedi továbbá Belarusz és Oroszország európai területeinek jó részét. Tudjuk, hogy a történelemmel mindig csak a baj van, ezt használják fel jogcímként a nacionalista szélsőségesek szerte a világon. Messze sem kell menni térben és időben sem, mert itt van rögtön Koszovó, amely Szerbia történelmi bölcsője, de említhetném még dél-Tirolt, vagy akár a történelmi Erdélyt is. Így hát a valószínűleg vikingek (normannok) alapította fejedelemséget egyszerre tekinti elődjének mindhárom kelet-európai ország. Nacionalista orosz értelmezésben:

Ráadásul, a későbbi cári birodalomnak végig része volt Ukrajna, majd a Szovjetunió tagköztársasága lett. Ukrajna, mezőgazdasága miatt nélkülözhetetlen volt Oroszországnak a múltban is, de mind a mai napig éléskamraként tekintenek rá. Sajnos ezzel az éléskamrával nem bánt a szovjet hatalom a legkíméletesebben. Már Lenin idejében is a vöröskatonák előszeretettel gyilkolták le az ukrajnai parasztokat, hogy a termést elrekvirálhassák, de Sztálin szabályosan kiéheztette Ukrajnát. A szörnyű éhínség Holodomor néven maradt meg mind Ukrajna, mind a világ emlékezetében.

A hruscsovi időkben (maga Hruscsov is ukrán származású volt), a Krím félszigetet, ami addig az Orosz SZSZK (Szovjet Szövetségi Köztársaság) része volt, Ukrajnához csatolták, ajándékként. A szovjet vezető azzal érvelt, hogy a földrajzi közelség miatt egyszerűbb a területet Kijevből irányítani, mint Moszkvából. Ez persze az oroszoknak történelmi sérelem, ráadásul nehezen indokolható status quot jelentett.

Amikor a kilencvenes évek elején a Szovjetunió megszűnt, Oroszország lett a nemzetközi jog szerint a volt kommunista birodalom jogutódja. Ez azt is jelentette, hogy a megkötött nemzetközi fegyverzetkorlátozási egyezményeket magára nézve kötelezőnek fogadta el Jelcin Oroszországa. De maradt egy megoldandó kérdés, ami biztonságpolitikai szempontból  elég aggasztó volt: mi legyen az Oroszország határain kívül állomásoztatott volt szovjet atomfegyverekkel? A Szovjetunió megszűnése után ugyanis hirtelen atomhatalommá vált többek között Ukrajna is.

az oroszokkal már kialakultak a kommunikáció formái és az akkori politikai helyzet éppen egy békés, a Nyugathoz közeledő Oroszországot mutatott, amely megfelelő partnernek bizonyult az együttműködés folytatására.

A többi utódállam, így Ukrajna is úgy érezte, ez egyfajta alkupozíciót jelent. Valójában a hátuk közepére kívánták az atomarzenált, mert azok szakszerű fenntartása, működtetése meghaladta anyagi forrásaikat, de megérezték, hogy azok átadásával megerősíthetik pozíciójukat, frissen elnyert függetlenségüket. Így hát hosszas alkudozás következett. Ukrajna elsődleges célja a függetlenségének szavatolása volt.

Ezért a fegyvereket egy biztonságpolitikai alku ászaként használták fel: a leszerelésért és az atomsorompó egyezmény aláírásáért cserébe nemzetközi garanciákat kértek Ukraja szuverenitásának és területi sérthetetlenségének a garantálására.

Végül 1994. december 5-én, Budapesten írták alá a Budapesti Memorandum néven számon tartott egyezményt, melynek lényege, hogy Ukrajna lemond a területén állomásoztatott atomfegyverekről, cserébe Oroszország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság garantálja az ország szuverenitását és területi sérthetetlenségét.

A függetlenség elnyerésével Ukrajna semleges államnak deklarálja magát, és habár sohasem ratifikálta a csatlakozást a Független Államok Közösségéhez, de mind a FÁK, mind a NATO irányába korlátozott katonai együttműködést alakított ki. Mindeközben hatvan százalékos gazdasági visszaesést, hiperinflációt szenvedett el az ország. A szintén tragikus válsággal küzdő Oroszországnak ereje sem volt nagyon odafigyelni az ukrán folyamatokra, de érdekeinek is megfelelt egy semleges Ukrajna, mely mérsékelten oroszbarát politikát folytat.

Annál is inkább, mert ebben az időszakban van napirenden a NATO bővítése, amit Jelcinék nem tudnak megakadályozni. Bár az Egyesült Államok mindent elkövet, hogy Moszkva beleegyezését bírja a terjeszkedéshez, az oroszoknak ez súlyos presztízsveszteség.

Nem csoda hát, hogy Clinton többek között az alábbi gesztust teszi az orosz vezetésnek, hogy az eltűrje a NATO terjeszkedését:

– Az Észak-atlanti Szövetség és az Oroszországi Föderáció aláírnak (még a bővítést eldöntő madridi csúcstalálkozó előtt) egy alapdokumentumot az együttműködésről.

– Oroszországot meghívják a világ legfejlettebb ipari országait tömörítő G–7 csoportba.

– Az Egyesült Államok támogatja Oroszország felvételét a Világbankba, illetve az ázsiai-csendes-óceáni országok gazdasági együttműködését elősegítő szervezetbe.

– Oroszország ígéretet kap, hogy az új tagországok területén – lényegében az oroszországi határok közelében – a NATO nem helyez el nukleáris fegyvereket, illetve jelentős csapatcsoportosításokat.

Látható tehát, hogy bár az oroszoknak semmi reális lehetőségük nem volt a bővítés megakadályozására, a Nyugat fontosnak tartotta, hogy partneri egyetértésben történjék meg a lépés.

Az évtized végén, a bővítés életbe lépése után szinte órákkal a NATO megtámadja Jugoszláviát, ami az első jelentős háború 1945 óta.

A hagyományosan orosz szövetségesként tekintett szerbek iránti orosz rokonszenv politikai fagyhullámot indít el, s orosz elemzők bizonyítottnak látják, hogy a NATO agresszív katonai tömb, melynek további bővítése csak fokozza a háborús veszélyt Európában.

Bár Ady óta tudjuk, hogy Magyarország kompország, de akkor mit mondjunk Ukrajnára, amelynek a lakossága még földrajzilag is teljesen kettéoszlik egy européer, nyugatos, és egy russzofil részre.

Parlamenti választások eredménye 2012-ben. Kék szín jelzi az oroszpárti többségű, rózsaszín a nyugatos körzeteket.

Ez a törés nagyon éles, és önmagában is kódol egy társadalmi feszültséget. De hogy ebből valódi krízis legyen, ahhoz az is kellett, hogy az orosz titkosszolgálatok reaktiválódjanak Ukrajnában.

2000. január 1-től egy, az azt megelőző években látványosan feltörekvő, tehetséges hivatalnok, Vlagyimir Putyin lesz Oroszország elnöke. Ami köztudomású, Putyin a titkosszolgálatok felől érkezik, fegyelmezett katonatiszt, aki módszeresen építette ki karrierjét a jelcini rendszerben. Oroszországban nem szokatlan, hogy a titkosszolgálatok első embere az ország vezetője lesz: a rövid ideig Szovjetuniót vezető Jurij Andropov is annak előtte a KGB első embere volt. Nem ennek a dolgozatnak a tárgya, de biztos, hogy Putyin nem volt népszerű még 1999 őszén sem, mikor még csak miniszterelnök volt.

Ez lehet politikai szerencse is, de a képet árnyalja, hogy nem sokkal később Rjazanyban elfognak egy ház alagsorában két férfit, akik éppen bombát helyeztek volna el, és kiderül, hogy azok az FSZB, az orosz titkosszolgálatok emberei voltak. Felmerül a gyanú, amit persze sohasem bizonyítottak, hogy a merényletekben Putyin, a volt KGB-tiszt keze is benne lehetett.

Az mindenesetre biztos, hogy amikor az oroszbarát Janukovics elnök hatalma megrendül 2004-ben és minden bizonnyal elcsalja a választást, ellenlábasa, Juscsenko váratlanul súlyos mérgezést szenved. Mint kiderül, dioxinnal mérgezték meg. Juscsenko Oroszországot vádolja a mérgezéssel. Hogy az orosz beavatkozás egyáltalán szóba került, azt jelzi, hogy a lappangó konfliktusokat a politikai krízis felszínre hozta, megmutatva az ország kelet-nyugati megosztottságát is. És persze a mából visszanézve Szkripal és Navalnij esetét ismerve nem is olyan elképzelhetetlen az oroszok ellen megfogalmazott vád.

Végül Julia Timosenko milliárdos üzletasszonnyal együtt a békés narancsos forradalom után veszi át az ország vezetését.

Oroszország, már Putyin vezetésével mindent meg is tesz a nyugatos adminisztráció ellehetetlenítésére. Emlékezetes a 2006-os gázkrízis, amikor az orosz fél elzárva a gázcsapot nemcsak Ukrajnát, de Európát is nehéz helyzetbe hozta. Nem kis részben ennek eredményeként Janukovics vissza tud térni a hatalomba.

Ukrajna, bár elnöke az a Janukovics, aki Moszkva támogatását élvezi, közeledik az Európai Unióhoz is. Hogy ezek a lépések mennyire voltak komolyak, illetve mennyire kényszerítette ki az aktuális belpolitikai helyzet, nem tudhatjuk. De jó ötletnek tűnt az ország egybentartására óvatos közeledést lebegtetni a Nyugat felé, miközben az orosz érdekeket is szem előtt tartják. Janukovics bizonyára úgy gondolta, sikerrel egyensúlyoz. Ám 2014-ben váratlanul leállítja az EU társulási megállapodás előkészítését és bejelenti, hogy Oroszországgal fűzi szorosabbra kapcsolatait.

Nem lehet máig sem tudni, az orosz titkosszolgálatoknak volt-e része ezekben az eseményekben, az viszont biztos, hogy az ország kettészakad, erőszakos cselekmények történnek, a kijevi Maidan téren tábort verő nyugatos tüntetőkre is rátámadnak.

A halálos áldozatokkal járó események végül kikényszerítik Janukovics második távozását.

Ezt a helyzetet használja ki Putyin, aki egyfelől minden bizonnyal és azóta egyértelműen bizonyított módon kelet-Ukrajnában szakadár államot hoz létre, ahol állandósul a háborús helyzet. Formálisan nincsenek orosz katonák a területen, de a felszerelés egyértelműen onnan származik és amikor 2014. július 17-én a szakadár Donyecki terület felett lelőnek egy maláj utasszállító repülőgépet, egyértelművé válik, hogy a fegyvert orosz földről vitték a területre és az akció után orosz földre vitték vissza.

Az orosz adminisztráció, az országban élő oroszajkúak védelmére hivatkozva elérkezettnek látja az időt a Krím visszaszerzésére.

Rangjelzés nélküli, maszkos katonák a Krimben, 2014-ben

Ez a lépés végérvényesen ellenséggé teszi a két országot. Mert egyfelől igaz, hogy a Krím hovatartozása esetén csupán Hruscsov szeszélye az oka, hogy a válság ebben a formájában létrejöhetett. Így akár jogosnak is tekinthetjük az orosz igényeket. Másfelől viszont ez a lépés, ebben a formában, tehát nem tárgyalásos úton, hanem egy alig leplezett titkosszolgálati és katonai akció keretében, gyakorlatilag egy erőszakos annexió, semmi más.

Erre a felvetésre Putyin sajátosan érvelt: szerinte, mivel Ukrajnában forradalom volt, egy más állam jött létre és azzal az állammal Oroszország semmilyen megállapodást nem írt alá.

Az elmúlt évek egyértelművé teszik, hogy egy keményedő és erőszakosabbá váló orosz rezsim áll szemben szép Ukrajnával. És az ukrán helyzet jottányit sem konszolidálódott 2014 óta. Erről nyilvánvalóan az oroszok is gondoskodnak, hogy így legyen, de az ukrán politikai elit hagyományos korrupciója és demokratikus deficitje sem segít a helyzeten úrrá lenni. Mindeközben a következő történik:

Oroszországban, ahogy a gazdasági problémák, és vele együtt az elégedetlenség növekszik, úgy erősödik az orosz nacionalizmus.

Mindennek a propaganda is megágyaz: az ukránokat nem létező nemzetként emlegeti maga Putyin is. Kézenfekvő, hogy egy nagyszabású zsarolással próbál pozíciókat elfoglalni. Bár a követelései között a NATO keleti szárnyának leszerelése is szerepel, amire igazán figyelni kell az az, hogy a még nem NATO tag volt szovjet tagköztársaságot NATO tagságának örökös tilalmát akarja elérni.

Legitim-e egy ilyen követelés? Amennyiben a szovjet szövetséges kommunista Kubát is évtizedes embargó alatt tartotta az Egyesült Államok nagyhatalmi szempontból, ha nem is elegáns, érthető. Ami elegánsabb precedens, az az Osztrák Államszerzódés, amikor az oroszok a kivonulásukért cserébe elérték, hogy Ausztria örökös semlegességet deklaráljon, természetesen nagyhatalmi garanciákat kapva biztonságára.

És ez az a patthelyzet, aminek sokáig nem lesz feloldása. A forró fegyveres konfliktus még az oroszoknak sem érdeke. Ebben az esetben hosszú időre elfelejthetik az Északi Áramlat 2-t, ami pedig Oroszországnak valóságos gazdasági mentőöv lehetne. De elég nagyra emelték a tétet Ukrajna körül, hogy onnan nagyon nehéz arcvesztés nélkül visszavonulni. És ami a legnagyobb kockázat: bármilyen provokatív lépés egy előre nem tervezett eszkalációt indíthat el, olyat, amelyet egyik fél sem akart.

A legvalószínűbb forgatókönyv egy lassan olvadó patthelyzet, ahonnan hosszú hónapok alatt lehet kihátrálni. Addig marad a kardcsörtetés.