Ezrek követik a magyar lányt, aki elhatározta, hogy leszámol az előítéleteivel
Instagramon már közel 13 ezer, Facebookon pedig 2400 követője van a Multi-culti, illetve a Multiculti Club nevű oldalnak, amelyet egy 27 éves magyar lány indított nagyjából egy éve. Egy olyan lány, aki elmondása szerint korábban tele volt előítéletekkel. De önszántából úgy döntött, hogy szeretne megváltozni.
Azóta kétszer is végigcsinálta az egy hónapos böjtöt Ramadán idején, és eltöltött egy hetet Egyiptomban egy teljesen véletlenszerűen kiválasztott családnál, hogy testközelből is megtapasztalhassa, van-e valós oka a félelemre.
Tapasztalatairól és motivációiról beszélgettünk. (A beágyazott Instagram-fotókhoz angol nyelvű képaláírások is tartoznak, ezeket az eredeti oldalon olvashatod el a jobb felső sarkukban lévő ikonra kattintva.)
– Minek hatására kezdtél el az iszlámmal foglalkozni?
– Amikor itthon éltem, már-már kóros mértékű fóbiám alakult ki a muszlimokkal szemben. Ha megláttam egy fejkendős nőt a buszon, szó szerint elkezdtem izzadni, és csak az járt az eszemben, vajon van-e bomba a ruhája alatt és mikor robbantja fel. Szinte halálfélelmem volt, hiába tudta az agyam, hogy nyilván nem reális ez a veszély, nem tudtam kontrollálni az érzéseimet.
Később, Londonba költözve aztán nagyon sok muszlimmal megismerkedtem és ennek köszönhetően felismertem, valójában mennyire jó emberek, és mennyire félreérti őket a nyugati világ nagy része – akár a nőkhöz való viszonyukat, akár azt, miről szól valójában a vallásuk.
– Nehéz volt eljutnod erre a pontra?
– Nem volt egyszerű, de beláttam, hogy ha valakit pusztán a bőrszíne, vallása, vagy bármilyen hovatartozása miatt kizárok az életemből, azzal csak én leszek kevesebb. Túl akartam lépni a félelmemen, ezért tavaly augusztusban elkezdtem kutatni az iszlámot.
– És rájöttél, mi a válasz? Miért történik ennyi terrortámadás, ha a többség tényleg olyan, amilyennek leírod?
– Szerintem nagyon sok múlik azon, hogy a Koránt többféleképpen lehet értelmezni. Bár az iszlám alapvetően békét hirdető vallás, benne van az is, hogy ha megtámadnak téged, jogod van védekezni. Ez a kitétel azután került bele, hogy a muszlimokat kiűzték Mekkából, és folyamatos üldöztetésnek voltak kitéve, de nem támadtak vissza. De ez csak az egyik része a dolognak, emiatt még senki nem fog gyilkolni. Sokkal fontosabb, hogy nagyon sokan csatlakoznak Nyugat-Európából is az Iszlám Államhoz amiatt, mert kirekesztjük őket, és nem nyitunk feléjük.
Ők többnyire második generációs bevándorlók, akiknek a szülei még a tradicionális muszlim közegben nőttek fel, ezért gyerekeiket is ennek szellemében akarják nevelni. A gyerekek viszont általában már nyitottabbak szeretnének lenni ennél, mert a nyugati értékek is fontosak számukra. És miután ezen a téren senkire nem számíthatnak – se a családjukra, akik teljesen más beállítottságúak, se a környezetükre, amely elítéli őket –, ott maradnak egyedül.
Ez volt a kiindulópontom, ami miatt létrehoztam a Multi-culti Instagram és Facebook-oldalt, mivel rájöttem, hogy nagyon sokan gondolkodnak úgy itthon és külföldön egyaránt, ahogy korábban én is tettem. Rajtuk szeretnék segíteni, hogy ők is legyőzhessék a félelmeiket. Fontos, hogy semmiféle térítés nem célom, hiszen én magam sem vagyok muszlim hitű, és nem is tervezem felvenni a vallást. Pusztán az mozgat, hogy utálom, ha bárki elítél egy másik embert vagy embercsoportot anélkül, hogy igazán megismerné.
– Aki ilyen beállítottságú, mennyire nyitott egyáltalán az ellenvéleményre?
– Ez nem olyan dolog, ami egyik pillanatról a másikra megváltozhat, nekem sem úgy volt, hogy találkoztam egyetlen jó fej muszlimmal és onnantól senkitől nem féltem többé. Fél évvel azután, hogy elkezdtem komolyabban foglalkozni a témával, még mindig győzködnöm kellett magam, amikor megláttam egy eltakart arcú nőt, hogy ne keressem a kitüremkedéseket a ruháján.
Miután elindult a Multi-culti, nagyon hamar elkezdett terjedni a híre, főleg a muszlim oldalakon. Azt a képemet, amelyiken a vonaton ülök és a Koránt olvasom, szinte minden nagyobb portál lehozta, és interjút is nagyon sokan készítettek velem.
– A terrorizmustól való félelem mellett az is sokakból vált ki ellenérzést, ahogy a muszlimok a nőket kezelik. Erről mit gondolsz?
– Ahogy annyi minden másnak, ennek a dolognak is két oldala van. Vegyük például azt, miért vannak betakarva a nők: az iszlám annyira becsesnek és értékesnek tartja őket, hogy ilyen módon is vigyázni kell rájuk – a Korán egyenesen a gyémánthoz hasonlítja őket. Tehát a lényeg nem az, hogy a férfi kötelezően előírja, mit viseljenek. Ők maguk is úgy gondolják, hogy a testük annyira értékes, hogy csak a férjük és a családtagjaik láthatják.
A tisztelet más téren is megnyilvánul: a Korán szerint minden férfinak kötelessége gondoskodni arról, hogy a családja semmiben nem szenved hiányt. A nőknek nem muszáj dolgozniuk, viszont ha akarnak, akkor megtehetik – erről is elég sok téveszme kering egyébként. És ha így döntenek, akkor az összes megkeresett pénzüket magukra költhetik, mivel a mindennapi megélhetés biztosítása nem az ő feladatuk.
– Hogy jött az ötlet, hogy a Ramadánra kimenj valamelyik muszlim országba?
– Ezt már tavaly ősszel kitaláltam, eredetileg egész hónapra szerettem volna menni, de végül a munkám miatt csak egy hétre sikerült. Lehetőségem volt bőven: miután kiposztoltam Instagramra, hogy keresek egy muszlim családot, aki befogadna engem Ramadán idején, rengetegen írtak.
Annyit biztosan tudtam, hogy mindenképp családhoz szeretnék menni, ahol nők vesznek körül, illetve lehetőleg nem túl messzire – emiatt a délkelet-ázsiai országokat kizártam. Gondolkodtam Marokkón, de végül egy egyiptomi család mellett döntöttem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért: már az első üzenetük után volt egy megfoghatatlan érzésem, hogy ez a jó választás.
– Hogy telt az ott töltött egy hét? Mennyire élték a szokásos életüket, és miben viselkedtek másképp miattad?
– Eleve mondtam nekik, hogy éljék a normális életüket, én csak megfigyelek a háttérből. De rettentően aranyosak voltak, az egyik lány szabadságot vett ki az egész hétre, úgyhogy folyamatosan velem volt, egy szobában aludtunk és együtt járkáltunk mindenhova. De a többiek, vagyis a szülők és a másik két testvér is iszonyú kedves volt velem, gyakorlatilag első pillanattól családtagként kezeltek.
– A böjtölést hogyan élted meg?
– Már tavaly is végigcsináltam, akkor borzasztó volt, hosszabb távon viszont már sokkal inkább a pozitív hatásait éreztem. Korábban nagyon erősen látszott rajtam, ha éhes voltam, mert ekkor teljesen magamba fordultam, egyszavas válaszokat adtam a kérdésekre, és gonoszkodó megjegyzéseket is gyakran tettem. Szóval rettentően rossz volt a természetem, amitől a Ramadán óta szinte teljesen sikerült megszabadulnom.
A fő szabály ugyebár az, hogy nem szabad enni napkeltétől napnyugtáig, ami Egyiptomban éjjel 3 órától délután 6-7 óráig tartott. De ez még mindig jobb volt, mint Londonban, ahol éjjel 2-től este 9-ig tartott a böjtidőszak. Ekkor általában telezabáltam magam, amitől megfájdult a hasam, nem tudtam elaludni, de még ha sikerült is, 2 óra előtt fel kellett kelnem, hogy újra egyek, amíg még megtehetem. Szóval nagy akaraterő kellett hozzá, sok Londonban élő muszlim egyébként nem is tartja a böjtöt emiatt, így rám különösen felnéztek, amiért bevállaltam.
Az engem vendégül látó család élete ebből a szempontból borult fel, mivel ők most alvás helyett napközben engem vittek várost nézni. Mondták is, hogy még soha nem csináltak ennyi mindent Ramadán alatt.
– A családod és az ismerőseid hogyan fogadták ezt az egészet?
– Szerettem volna megkímélni őket attól, hogy aggódjanak miattam, hiszen tulajdonképpen minden, amit csináltam, az észérvek ellen szól. Elég csak arra gondolni, hogy Egyiptomban két héttel az érkezésem előtt keresztényeket robbantottak. Ezért anyukámnak például előre nem is szóltam róla, hogy oda készülök, csak 3 nap után hívtam fel, hogy ott vagyok. De a részletekbe – tehát hogy Instagramon találtam rá a családra, akinél lakom – ekkor sem avattam be. Ismerősöknek se nagyon beszéltem róla, mivel nem akartam emiatt elveszíteni olyan barátokat, akikkel egyébként jól kijövünk, de esetleg pont erről a kérdésről élesen mást gondolnak. Persze az igazán ideális az volna, ha rájuk is sikerülne hatnom.
– Milyen terveid vannak még a projekttel?
– Tervezek egy nagyobb lélegzetű, több országot érintő utat is, az egyiptomihoz hasonló céllal, de ennek részleteiről egyelőre még nem szeretnék beszélni. Több meghívást kaptam már, hogy tartsak előadást iskolákban, Londonban és Magyarországon egyaránt. És mindennap közzéteszek legalább egy posztot az Instagram- és a Facebook-oldalon arról, amit épp aktuálisan tanultam. A visszajelzésekből az látszik, hogy van értelme csinálni.
– Amit elmondtál, az mind szép, de azért mégis létezik terrorizmus: újra és újra megismétlődnek az öngyilkos merényletek, teherautókkal hajtanak a járókelők közé. Azokban is ott van a félelem, akik amúgy nem gyűlölnek minden muszlimot. Nekik mit üzensz?
– Terrorizmus valóban létezik, de nem szabad hagyni, hogy ez befolyásolja az életünket, mert akkor a terroristák elérték a céljukat.
Egy darabig nem is mentem tömegrendezvényre Londonban, de a muszlimokkal való kapcsolatomon ez nem változtatott. Továbbra is szerveztem találkozókat imámokkal, és elmentem muszlimok rendezte jótékonysági estekre is. A muszlimok jó emberek, csak adj nekik esélyt arra, hogy bebizonyíthassák.
