Csak magaddal tolsz ki, ha akkor sem sírsz, amikor okod van rá

Szoktál sírni? Már nem is emlékszel arra, mikor sírtál utoljára? Pedig az életben sokszor, sokféleképpen sírhat az ember. Sírhat örömében, bánatában, félelmében vagy mert megkönnyebbül. Sírunk hangosan, hogy mindenki hallja, vagy némán, mert annyira fáj. Ha kell, nagy krokodilkönnyekkel. Mondjuk azért, mert Peti elveszi a dömpert. Lehet nagyon csendesen, csak egyetlen tűzforró cseppel, amikor valaki végleg elengedi a kezünket. Akár valaki másért.

Néha nyíltan sírhatunk, mert valami nagyon szép és nagy dolog történik. Egy esküvő, egy kinevezés, egy születés. Néha elvárják, hogy könnyekig meghatódjunk, mert úgy szokás. Máskor megy magától, mert megérintett egy film, vagy eszünkbe jutott egy buta kis emlék. Az is lehet, hogy csak ezért, mert fáradt vagy. Esetleg magányos.

Sírni kell!

Néha minden különösebb ok nélkül sír az ember. Ha megteheti. Titokban, úgy, hogy senki sem látja. Belül. Nyeled a könnyeidet, marja a sós lé a torkod, miközben közben erőből mosolyogsz a világra. Menni kell, csinálni kell. Idővel hozzászoksz a fájdalomhoz. Idővel valahogy megkérgesedik az ember szíve és már nem sír kifelé.

Egyszer csak azt veszed észre, valami szorít belül. De nagyon. Érzed, hogy talán sírni kellene egyet. De akárhogy próbálod, akarod, nem megy. Csak állsz az egyre erősebb szorítással a mellkasodban. Vársz. A torkodban ólomgombóc. Semmi. Gondolsz a halott kutyádra, mennyire fájt, hogy kirúgtak, hogy nincs hova menned, esetleg, hogy nem vár senki. Hátha. De hiába szeretnéd, nem jönnek a könnyek. Egyre jobban fáj, egyre jobban szorít és te egyre kevésbé érted.

Szavak helyett

Pedig a könnyek sokszor segítenek neked. Elmondják azt, ami abban a pillanatban, vagy már nagyon régóta nagyon fáj. Azt, amit szavakkal sokszor nem lehet. Ott is hatalmasak, ahol a szavaknak már nincs erejük. A könnyek mesélnek, gyógyítanak, összekapcsolnak másokkal és el is szigetelhetnek. Segítséget kérnek, ha te nem tudod, hogyan kell. Valahol sebezhetővé tesznek, hiszen elárulják, hogy az a valami ott van benned, egy seb, és akármennyire is az ellenkezőjét mutatod, fontos neked. Hiszen nem vagy fából. Mert valami szép vagy fájó, de mindenképpen hatalmas és lényeges dolog a lakik a lelkedben. Valami, amivel csak úgy bírsz el, ha megkönnyezed.

Sebek és pofonok

Persze nem mindegy, hogyan és mikor sírunk. Mert ha olyanok előtt sírod el magad, akikben nem bízol meg, éppen azok előtt, akik a vesztedet okozták, erősebb lesz benned a szégyen, mint a megkönnyebbülés. Nem akarsz gyengébbnek látszani. Senki sem akar. Inkább nem mutatod, mennyire fáj, egészen addig, amíg lehet. Aztán ha nem bírod, akkor jön az összeomlás. Néha csak úgy az utcán, amikor még az az erőszakos alak is neked megy véletlenül, amikor távol vagy mindenkitől, ahol senki sem látja. Sokszor egészen váratlanul jönnek a könnyek. Mert van egy ismerősen kedves hely, egy gondoskodó mozdulat, egy gesztus, valami, ami felszabadít. Egy szeretetteljes ölelés is, vagy egy őszintén figyelő szempár. Amikor végre meghallja valaki, amit igazából mondasz, vagy szó nélkül szelíden betakar este a kanapén. Valahol a gyógyító, tisztító síráshoz is bizalom kell. Kell valaki, aki elbírja a könnyeidet, ha te már nem tudod bezárni őket.

Minden, ami fáj

De mi van akkor, ha mindez megvan, és te mégsem tudod letenni könnyekkel azt, ami fáj? Talán sokszor és sokat bántottak téged réges-régen vagy valahogy csak mostanában. Olyanok, akiktől nem vártad volna. Annyira szíven ütött a támadásuk, hogy nem is hiszed el igazán, hogy megtörténhetett. Talán olyan helyzettel szembesültél váratlanul, amit nem vagy képes megérteni. Talán annyira megijesztett, megdöbbentett, megsebzett, hogy az életed azóta már nem olyan, mint volt. Mert érthetetlen. Mert megrengetett mindent, amit biztosnak véltél. Akkor is elapadhatnak a könnyek, ha hirtelen, netán örökre elveszítettél valakit vagy számodra valami fontosat.

De az is lehet, hogy soha nem engedhetted meg magadnak a sírást vagy még inkább soha nem volt a könnyeidre szeretetteljes válasz. Ilyenkor könnyen előfordulhat, hogy nem tanultad meg már kisgyermekként sem, hogyan fejezd ki az érzéseidet. Azt, hogy te is számítasz. Talán jobbnak láttad elrejteni a fájdalmad, hogy meg tudj birkózni a helyzettel. Hamar megtanultad, hogy aki érzékeny, az sebezhető is. Aki sír, az gyenge. Így aztán, egyre többször, csak befelé sírtál. Megtanultad befelé nyelni a könnyeidet és elfelejtetted milyen sebezhetőnek lenni. Nem azért, mert gyenge vagy, hanem mert ember. Talán sokáig el sem hitted, hogy olyankor majd lesz valaki melletted, és nem kell mindig figyelned, honnan jön a veszély. Mert valahogy el mered hinni, hogy lesznek majd, akik szeretettel vigyáznak rád.

Páncélok

Ha nem tudsz sírni, valószínűleg volt egy pillanat, amikor úgy gondoltad, választanod kell. Vagy páncélt növesztesz, vagy belerokkansz a fájdalomba. Talán volt egy pont, amikor eldöntötted, már nem sírsz, mert az apád nem fogad el téged. Mégis kellett valami, hogy mégis ott lehess a vasárnapi ebédeken. Mert valahova tartozni kell. Talán volt egy pont, amikor már túlságosan fájt neked, ahogy szavakkal vagy tettekkel vert a társad. Tudtad, hogy soha nem fog megváltozni, mégis a gyerekek miatt maradnod kellett. Amikor hirtelen ráébredtél, hogy a főnököd szeretője szemelte ki az állásod, és egy pillanat alatt lett halálos vesszőfutás az életed a munkahelyi aknamezőn. Amikor ő meghalt és te csak ültél némán kék sporttáskájával az öledben a kórházi folyosón. Reggel még te adtad a kezébe, most meg már nincsen. Semmi értelme.

Amikor menned kellett, de nem volt hova. Fájt nagyon, de nem lehetett sírni. Mert menni kell, csinálni kell, hiszen felelősséggel tartozunk önmagunkért és másokért is. A számlákat is fizetni kell. Ilyenkor veszed magadra a páncélt. Kicsit szoros és merev is, de legalább megvéd. A sírás nem segít senkin. Vannak helyzetek, amiben szinte már luxus.

Talán ha nem mutatod, hogy fáj, akkor nem kérdeznek. Az embernek legyen tartása. Így aztán finoman és észrevétlenül megkeményedik a páncélod. Belenő a húsodba és már eszed ágában sincs levenni, mert már nem is veszed észre, hogy rajtad van és már nem is emlékszel rá, hogy mikor sírtál utoljára.

Kapaszkodók

Sírni csak az tud, aki hinni mer. A holnapban, az életben, önmagában. Sírni csak az tud, aki érezni mer. Engedd meg magadnak a könnyeket. Engedd, hogy kimossa azokat az érzelmeket, amiket nem tudsz szavakkal elmondani. Ne hidd, hogy a sírás elgyengít. Az erős ember is felvállalhatja a könnyeit. Ha nem sírsz, akkor a lelked fájó része bezárva marad, amögött a nagy fal mögött, ahol te is rejtőzöl. Engedd kicsit szabadon a könnyeket, ha úgy érzed biztonságban vagy és megteheted.

Ne felejtsd el, az egyedüllét is lehet megnyugtatóan védelmező és egy ölelés is megnyithatja az elzárt szelepeket. Engedd meg magadnak, hogy egy pillanatra elgyengülj. Hogy egy egész picit megpihenj és sebezhető legyél. Legalább önmagad előtt is, ha kell. Senki sem lehet örökké erős. Vedd le egy picit a páncélod. Tedd le magad mellé. Ha még akarod majd, később újra magadra veheted. Érezd, hogy enged a szorítás. Lélegezz. Meglátod majd, mire felszáradnak a könnyek, könnyebb lesz minden levegővétel.

Ha segítettünk a cikkel, oszd meg, így te is segíthetsz másoknak!