Az iskola, ahol a szigor halálos, mintha a Stranger Things beköltözött volna Vermontba! – Öntörvényűek kritika
Az Öntörvényűek (WayWard) igazi rejtett gyöngyszemként indult a piros streaming szolgáltató kínálatában, azon ritka Netflix-produkciók egyike, amelyről néhány epizód után már érzi az ember, ezt mindenkinek látnia kellene. Elsőre talán csak egy újabb „kisvárosi titkok” sorozatnak tűnik, de valójában sokkal rafináltabb, ügyesebben szőtt történetet mesél egy hangulatos forgatókönyv mellett, ami üdítően hat. Ami igazán vicces, hogy a történet 2003-ban játszódik, mégis ’80-as évekbeli retró hangulatot áraszt. Vajon a Netflixnél felkerült a kérdés: „Mi lenne, ha a Stranger Things inkább a cseresznye színű flip-phone-okat, velúr melegítőket és Avril Lavigne posztereket varrná össze egy hideglelős dráma/thrillerrel?” És hát miért is ne? Lássuk milyen lett!
Martin háttere önmagában is érdekes: már 13 éves kora óta stand up-színpadokon él, és azóta is humoristaként, íróként és LMBTQ-aktivistaként ismert. Az Öntörvényűekben viszont először vállalkozott arra, hogy egy sötétebb, drámaibb karakter bőrébe bújjon. Bár érthető, hogy miért ragaszkodott a szerephez, a történet transz és queer szempontból is fontos elemeket mozgat, de be kell vallani, a kemény nyomozó szerep egyszerűen nem áll jól neki, hiteltelen. Martin törékeny alkatával és kedves, önironikus kisugárzásával inkább egy furcsa, manipulatív iskolavezetőként képzelnénk el. Kár, mert a sorozat egyik kevésbé izgalmas szála éppen az ő karakteréhez kötődik.
Alex (Mae Martin**) és Laura (Sarah Gadon) egy pár, akik új házba költöznek be Tall Painesban. A rendőr és a terhes felesége egy új kezdet reményében tért vissza a lány „szülővároskájába”. A vermonti kisváros igazi idilli környezet. Sok fa, kedves emberek, de valami nem stimmel és ezt Alex is érzi.
A diákok története ráadásul sokkal izgalmasabb, mint Alex nyomozása. Abbie (Sydney Topliffe) és Leile (Alyvia Alyn Lind) Kanadából érkeztek, egyiket szülei küldték az iskolába, a másik pedig követte barátnőjét, hogy megszöktesse, ám ő is bekerült a kegyetlen rendszerbe. Abbie és Leile barátsága szívszorítóan őszinte, ráadásul a fiatal színészek elképesztően hitelesek. Az iskola diákjai között akad minden: drogos, bűnöző, tolvaj, hajléktalan, sőt még gyilkos is. A narratíva ügyesen játszik az erkölcsi dilemmákkal.
Persze a halálesetek kissé erős „fegyelmezési eszközök”, de hát ki ne akarna egy kis gyilkosságot a középiskolai melodráma mellé? A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszférateremtés. Az operatőri munka, a hideg szűrők és a gondosan válogatott zenei betétek együtt olyan vibráló feszültséget keltenek, hogy a néző a legártatlanabb erdei sétát is baljóslatúnak érzi. A rejtély fokozatos kibontása, a remekül időzített csavarok és a feszes vágás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az Öntörvényűek az utóbbi évek egyik legjobb young adult thrillere legyen.
Témaválasztásban is erős a sorozat, szó esik a felnőtté válás árnyoldalairól, a generációs traumák öröklődéséről, a bűn és bűnhődés kérdéséről, sőt még a gyermekvállalás nehézségeiről is. Mindezt úgy teszi, hogy közben végig izgalmas marad, nem esik szét a moralizálásban. A készítőknek sikerült még egy igazán izgalmas morális zónát létrehozni, amikor azon kapjuk magunkat, hogy szinte szimpatizálunk az elnyomókkal, mert a gyerekeknek talán ez az egyetlen esély az életre. Ha már ezen a néző is elgondolkodik, ott már tudjuk, hogy a sorozat elérte a célját.
Párja, Laura nagyon jól játszik, igazi ellenfele lesz az iskola vezetőjének. Mindezt bőven ellensúlyozza a tiniszál erőssége, Collette briliáns alakítása, a történet ügyes ritmusa és a misztikusnak tűnő rejtély. Ha egy erős férfi főhőst kapott volna Martin helyett a sorozat, könnyen lehet, hogy most az új műfaji klasszikusról beszélnénk.
Ám így is bőven van ok az örömre, az Öntörvényűek sokkal intelligensebb, szórakoztatóbb és bátrabb, mint a divatos Wednesday-féle próbálkozások.
Limitált szériaként hirdetik, de a befejezésben ott lapul a folytatás lehetősége. Őszintén remélem, hogy a Netflix lát benne fantáziát, és nem hagyják porosodni. Mert bizony ilyen izgalmas, szívvel-lélekkel készült sorozatból mindig jó repetázni, ezekkel a karakterekkel akarok még történeteket! Ha pedig egyszer elkezded nézni, garantált, hogy végig maradsz ezen az órán, még akkor is, ha a szigorú nevelők közben rád zárják az ajtót.
