„Voltak, akik fizikai rosszullétet éreztek olvasáskor” – Beszélgetés Dobray Saroltával a nagy sikerű Üvegfal című regényről

Egy örvényszerű házasság története a feleség és a férj szempontjából. Interjú egy regényről, ami nem ereszt.

Szajki-Vörös Adél, fotó: Falus Kriszta - szmo.hu
2022. november 27.

Dobray Sarolta Üvegfal című könyve több, mint egy éve éli a saját életét, már a második kiadásnál tart, színpadi feldolgozásában Simon Kornél jeleníti meg Pétert, a férjet, Gryllus Dorka pedig Lénát, a feleséget, a hangoskönyv változatban pedig Balsai Mónit és Makranczi Zalánt hallhatjuk. A szerzővel a könyv kapcsán beszélgettünk.

– Mélybevágó, fejbevágó könyv: egy bántalmazó kapcsolat, egy házasság tíz évét meséled el benne a nő és a férfi szempontjából is. Ha irodalomról beszélgetünk, folyton feltűnik a diskurzus arról, mennyire fontos leválasztanunk a szerzőt a művéről, azaz mennyire beszéljünk rólad, mint íróról, a műhöz való viszonyodról, és mennyire inkább csak a műről.

– Az ember általában úgy ír regényt, hogy összegyúrja azt, amit a külvilágból megél, lát, megfigyel, a saját tapasztalataival. Több hasonló történetet hallottam, láttam magam körül. Nem tagadom, hogy nekem van ehhez közöm, saját tapasztalataim is akadnak róla. De az is igaz - és ezt biztos te is tapasztalod, - hogy annyi, de annyi ilyen sztori van körülöttünk… Ezekből a történetekből is építkeztem.

– Az Üvegfal tehát egy fikciós regény, azok kedvéért, akik még nem ismerik, bár az utóbbi évben egyre több szó esett róla.

– Igen, az. Persze örülök neki, amikor azt jelzik vissza, mennyire a valóságot tükrözi. Sőt, óriási megtiszteltetés, amikor bántalmazottakkal foglalkozó szakemberek és pszichológusok, pszichiáterek erősítik meg ugyanezt, és azt mondják, hogy a klienseik kezébe adják a könyvet. Gyakran érkezik arra vonatkozó köszönet is, hogy valaki tűpontosan a maga életére ismert a regényből, és így sikerült végre helyre raknia a saját helyzetének mozaikdarabkáit is. Sőt, van, aki lépni is tudott azóta, ami nagyon nagy dolog. Pedig eredetileg egyáltalán nem voltak ilyen átgondolt céljaim az Üvegfallal. Csak valahogy önálló életre kelt a dolog…

– Férfiaktól is kaptál visszajelzést, hogy felismerték magukat Péterben?

– Kevéstől. Volt, aki azt mondta, ő valóban inkább a bántalmazó oldalban ismert magára, és elgondolkodott. Ami nyilván azt jelzi, hogy nem a legsúlyosabb esettel állunk szemben, hiszen az igazán patologikus személyekre nemigen jellemző az önreflexió.

Tudok olyanokról is, akik elolvasták a könyvet, vagy elkezdték olvasni – mert például a társuk a kezükbe adta… - , aztán nem egyszerű nemtetszésüknek adtak hangot, amivel ugye semmi baj nem lenne, hanem kifejezett haragra gerjedtek, majd hevesen elkezdték szarozni az egészet. Ez ilyenkor legalábbis gyanús…

– Vagyis "jól" jelzett vissza az illető, aki nem fogja bevallani, hogy magára ismert, hiszen a nárcisztikus bántalmazó számára rettegés belenézni a tükörbe.

– Mondhatjuk. Az ilyen olvasó nem úgy lesz ideges, mint a többiek, akik elmesélik, hogyan szorult néha ökölbe a kezük olvasás közben, hogy folyamatosan beleszóltak volna a sztoriba, vagy tényleg meglocsolták volna egy kis hideg vízzel a hősnőt, Lénát. Őket nem felkavarja, hanem irritálja a könyv.

– Azért az egy jó visszajelzés, ha egy nagyon durva nárcisztikus elutasítja a regényt vagy a sztorit.

– Bizonyos szempontból igen.

– Hogy jött az ötlet, hogy a párkapcsolati bántalmazás témájában írj könyvet?

– A Nők Lapjában van időnként irodalmi sorozat, és Vékási Andrea, az akkori főszerkesztő nekem adta azt a megtisztelő lehetőséget, hogy én írjam a következőt.

– Ez mikor is volt?

– 2020-ban. Teljesen szabadon gondolkodhattam, ami első pillanatban nehéznek is tűnt: Úristen, mondtam magamban, az ölembe hullott egy ekkora lehetőség, mit kezdjek vele?! Persze azért voltak már a fejemben témák, illetve a regényírás, mint olyan is tervben volt vagy húszéves korom óta...

– Vannak félbemaradt regényeid?

– Igen, két kiadó is rendelt már tőlem regényt az Üvegfal előtt, csak aztán az életem úgy alakult, hogy nem tudtam megírni őket. Plusz Magyarországon elég nehéz összeegyeztetni a pénzkereső munkával a regényírást. És akkor egyik pillanatról a másikra jött az ötlet. Épp sétáltunk valahol, és egyszer csak azt mondtam, fú, tudom, mi lesz az! Hirtelen ott volt előttem, hogy milyen régóta foglalkoztat ez a téma, pláne az, hogy hogyan működnek egy ilyen speciális párkapcsolati dinamikában a párhuzamos valóságok. Hogy

az egész tulajdonképpen olyan, mint egy pszichothriller, ami ugyanakkor rengeteg ember számára a hétköznapi valóság. Ahogy a bántalmazók, és a pszichopaták – és a bántalmazó pszichopaták – is köztünk járnak,

csak a külső szemlélő számára gyakran épphogy csodálatos, felelősségteljes, áldozatkész, izgalmas stb. embereknek tűnnek. Ezt baromi izgalmas, aktuális és egyben fontos témának gondoltam, benne rengeteg új lehetőséggel.

– Bánki György pszichiáter a párod. Én elsőre nem is tudtam, kellemes meglepetés volt.

– Igen, ez nem titok. Fontosnak tartom, hogy Gyurinak nincs köze ahhoz, hogy épp erről írtam, bár látványos az egybeesés, hiszen ő köztudottan a téma szakértője. Amikor kitaláltam, hogy két szempontból írom meg a regényt, a férfi és a nő váltott szemszögéből, nyilván Péter fejezetei miatt aggódtam jobban. Hogy hogyan fogom tényleg jól és hitelesen, belülről megírni az ő külön valóságát, hogy ő mit él meg, az ő fejében mi van. Gyurinak pszichiáterként sok ilyen emberrel és sztorival volt dolga, és azt gondoltam, hogy ha elakadok, legfeljebb majd átlendít a holtpontokon. Végül az volt a nagy meglepetés, hogy nem akadtam el, és amikor odaadtam neki „lektorálásra” a kéziratot, egyetlen mondatra sem mondta, hogy ez szakmai szempontból ne lenne hiteles, vagy pontos, vagy életszerű. Ugyanakkor persze én is olvastam a könyvét, illetve más könyveket is a témában.

– Ezek szerint tetszett is neki.

– Hálistennek őszintén lelkes volt. El is mondta sok helyen, hogy szerinte bármennyi pszichológiai szakkönyvet elolvashat az ember, ilyen pontosan, belülről érezni valószínűleg sosem fogja azt, hogy mit jelent egy ilyen kapcsolatban élni. Hogy minden apró mozzanatban, jelentben benne van az egész hátborzongató dinamika. Mondanom sem kell, ez elég nagy dicséret volt tőle, hiszen az ő nárcisztikusakról szóló könyve gyakorlatilag már alapmű ebben a témában itthon. Szóval a lehető legjobb előolvasó jutott nekem…

– Ha már a formánál tartunk: két szál fut egymás mellett fejezetenként változva, a férfi és a női oldala ugyanannak a történetnek. Jó ez a kettősség: hogy egy eseménnyel kapcsolatban mennyire különbözni tud a szereplők narratívája.

– Párhuzamos valóságok ezek. Ezért is a cím: Léna és Péter között egy üvegfal van, de becsapós a dolog, hiszen ez azt az érzetet kelti bennük, mintha együtt lennének, látják is egymást, de valójában teljesen áthatolhatatlan ez a fal.

Lehetetlen elérniük a másikat. Léna is csak hosszú évek után kezd rádöbbenni – mert egy ilyen kapcsolatban a hasonló felismerésekhez sajnos mindig hosszú idő kell-, hogy tök felesleges állandóan megpróbálni elmagyarázni a nyilvánvalót a nárcisztikus másiknak,

kezdve onnan, hogy a fekete az fekete, nem fehér, és fordítva, és válaszokat keresni, hogy a másik miért bánik vele, úgy, ahogy, hogy gyakran miért hazudik még akkor is, amikor jobban járna az igazsággal. Nagyon nehéz eljutni arra pontra, hogy az ember elfogadja, hogy egyszerűen abba kell hagyni a magyarázkodást, a kérdésfeltevést, a megérteni akarást, mert nem fog célra vezetni. Persze ez csak akkor a helyes – és az egyetlen – megoldás, ha egy olyan komolyan személyiségzavaros emberrel állunk szemben, akinél nincs esély a fejlődésre, az önreflexióra, magyarul arra, hogy változni akarjon, és tudjon is. És ez megint iszonyú nehéz: eldönteni, hogy

ez melyik fajta kapcsolat, a menthető, vagy a menthetetlen? Olyan, ami nehéz, de érdemes akár vért izzadva is dolgozni érte, vagy olyan, ahol szó szerint életbevágó felismerni, hogy itt nincs értelme semmi küzdelemnek? Ahol, ha marad az ember, akkor csak lefelé vezet az út, a teljes széteséshez és megsemmisüléshez.

– A regényedben ez szépen megjelenik: azért menthetetlen a kapcsolat, mert ez a konkrét nárcisztikus nem változik. Sőt, ahogy rombolja a másik ember önbecsülését, az csak még sebezhetőbb lesz.

– Igen. Egyébként nincs olyan, hogy vegytiszta nárcisztikus, általában többféle személyiségzavar elegyéről van szó, másrészt ez is egy spektrum. Van olyan nárcisztikus, aki tud változni, van, aki nem is kártékony feltétlenül, aki nem rombol. Ha tényleg képes magán dolgozni és felismeri, hogy változnia kell, akkor segítséggel – ami általában hosszú évek kitartó terápiáját jelenti – ez sikerülhet is. De erről tényleg a szakemberek tudnak okosabbakat mondani.

– A súlyosan, patologikusan, személyiségzavaros, nárcisztikussal menthetetlen tehát a kapcsolat.

–Igen. Az általában menthetetlen.

– Ha spoiler nélkül beszélünk a regény végéről, annyit elmondhatunk, hogy az olvasó számára alsó hangon fojtogató lesz.

–Sokaknak épp reményt ad a vége. Azzal együtt, hogy nem úgy zárul, hogy Léna fogja magát, összecsomagol, elmegy és boldogan él Péter nélkül, amíg meg nem hal – hiszen az nem lenne életszerű. Éppen erről van szó: hogy ez sajnos nem így, nem ilyen egyszerűen működik, még akkor sem, ha sok-sok idő után eljut az ember a felismerésig, hogy ha marad, abba ő bizony végérvényesen tönkre fog menni. Pláne, ha gyerekek is vannak a képletben.

– A regény így végződik: "folyt köv", ami azt jelenti, hogy lesz folytatás?

– Igen, nagyon remélem. Hál' Istennek tényleg nagyon sokan várják.

– Annyit elárulhatsz, hogy szerinted a Lénának kábé mi a menekülési, gyógyulási lehetősége?

– Szerintem annyit érdemes tudni, hogy ezután jön csak számára a neheze, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy látszani kezd a fény az alagút végén. Már kifelé küzd, hogy kijusson a szabad levegőre.

– A szabad lélegzet olyan jó motívum, hogy drukkolok, Léna levegőt kap majd a folytatásban. Bárkiből lehet a te sugallatod szerint nárcisztikus áldozat? Mert e szerint a történet szerint igen is, meg nem is, mert kicsit azt is éreztem, hogy meglebegtetted a traumaismétlés motívumát is.

– Igen, ez is fontos aspektus. Szokták is kérdezni: vajon mindenki bele tud-e egy ilyen csapdába esni, illetve hogy bárkit bele lehet-e húzni. Szerintem behúzni szinte bárkit bele lehet azért, mert amint Lénáéknál is látszik: szinte mindig csodálatosan indulnak ezek a fajta kapcsolatok.

Péter, ha nem is feltétlenül tudatosan, csak valahogy mintha lenne egy ilyen hatodik érzéke, nagyon ügyesen le tudja tapogatni Léna legbelsőbb vágyait is, és az első pillanattól folyamatosan tálcán szállítja neki ezek beteljesítését, sőt még rá is tesz egy lapáttal. Csakhogy ugyanígy a gyenge pontjait is letapogatja, a sérüléseit.

Vagyis én azt gondolom, hogy szinte mindenkit be lehet csábítani egy ilyen sokat ígérő, álomszerű sztoriba, viszont ahhoz, hogy valaki ennyire mélyen beleragadjon, mint például Léna, és ne tudjon szabadulni, ahogy te is mondtad, kell a másik oldalon is egy megfelelő sérülés. Itt ugyanis nem az „igaz szerelem”, a szeretet a cement, nem én és te kapcsolódunk, hanem két trauma, sérülés akad egymásba elég durván, szinte szétszakíthatatlanul.

– Hogy azt kapom meg a másiktól, ami nekem mintázatilag a szükségletem, amit én hozok a saját anyagombólból. Ami azonban az áldozat hiánya, az közben egy betölthetetlen űr a nárcisztikus részéről, nem?

– Ez is két különböző kérdés: hogy a két ember hogyan választja ki egymást. Sokan azt gondolják, hogy egy bántalmazó olyan „áldozatot” választ magának, akit könnyű behúzni, vagyis aki eleve gyenge, bizonytalan, tehát akivel ezt meg lehet simán csinálni. De ez nem feltétlenül van így. Léna például egy szabad, magabiztos, népszerű csaj, amikor Péter megismeri őt.

Sokszor pont ez az izgalmas egy komolyabb nárcisztikusnak, mondjuk akár bántalmazónak, hiszen ő meg állandóan az alapvetően alacsony önértékelését próbálja felemelni, kompenzálni. Erre a legjobb módszer, ha egy „nagyvadat” sikerül becserkésznie…

Más kérdés – azaz pont, hogy ugyanaz - , hogy aztán épp az válik számára iszonyú ijesztővé, hogy az a vad nagy, pláne ahhoz képest, ahogy ő valójában saját magát látja, szóval muszáj lesz őt szisztematikusan „összetöpörítenie”, elvenni az önbecsülését, satöbbi.

– Léna anyja szerinted nárcisztikus? Úgy akartad megírni a figurát, hogy ott legyen ez a probléma a karakterben, vagy elkerülnéd a direkt diagnosztizálást? Hiszen sokan nem vagyunk pszichiáterek.

– Nem csak azért akartam, és akarom most is elkerülni a diagnosztizálást, mert sem én nem vagyok, sem az olvasók nagy része nem szakember, hanem mert – jó esetben - egy regénybe amúgy sem fér bele a direkt pszichologizálás. Nem gondolkodtam azon, hogy a Léna anyja kifejezetten nárcisztikus-e, de az érződik, hogy a problémának az anya-lánya kapcsolatban is ott van egy gyökere. Ebből is ered, hogy Léna nem tartja soha elég jónak magát, Péter pedig nagyon könnyen tudja használni vele szemben ezt a bizonytalanságát, mindig úgy fordítani a helyzeteket, hogy azokban végül Léna érezze magát hibásnak, és azt gondolja, hogy ő nem csinálta elég jól, ő nem figyelt eléggé. Hogy biztos ő nem szereti eléggé Pétert, pedig ez lenne a „kötelessége”.

– Miért döntöttél az egyes szám első személyű elbeszélés helyett a távolságtartóbb, legtöbbször egyes szám harmadik személyű elbeszélésforma mellett?

– Ezt el kellett dönteni. Dilemma volt. Adta volna magát, hogy egyes szám első legyen, hiszen az volt a cél, hogy belülről mesélje a sztoriját Péter és Léna is, hogy tényleg a fejükben járkáljunk. Aztán mégis az egyes szám harmadik mellett döntöttem, épp a furcsa kettősség-érzet miatt. Így kicsit el is tudja tartani magától az olvasó a történetet, miközben ő is nyakig benne van az egészben. Épp, ahogy Léna és Péter is – bár Péter kevésbé - próbál időnként kívülről ránézni önmagukra, miközben egyre inkább, és egyre menthetetlenebbül húzza lefele őket az örvény.

– Jót tesz neki, van benne valami ridegség is emiatt egyébként. A nárcisztikus kapcsolódásokban épp az üvegfal miatt, ahogy te elnevezted, mindig van valami erős nihilizmus. Az egyes szám harmadik miatt kicsit még thrillerszerű is lett.

– Sokan mondják ezt, pedig én először nem is gondoltam volna. Emlékszem, Gryllus Dorkának is ezt volt az első reakciója, amikor először olvasta a regényt, és megfogalmazódott benne, hogy ebből ő mindenképpen csinálni akar valamit: úristen ez, tiszta krimi!

- Mi az első red flag szerinted a sztoriban?

– Szerintem az első, amit Léna is érzékel, más, mint amit az olvasó, hiszen előtte sok mindent látunk Péter szempontjából, amiről Léna nem tud.

Például, hogy Péter már a megismerkedésük legelső mozzanatánál is hazudik. De fontos, hogy nem nettó gonoszságból teszi, egyszerűen azt gondolja, hogy megteheti és kész, azaz joga van hozzá, a saját boldogsága érdekében, hogy megkapja, amire vágyik. Ez is nagyon jellemző: ez az állandó „feljogosítottság”-tudat.

– És Lénának mi az első figyelmeztető jel, hogy személyiségzavarossal van dolga?

– Míg az olvasó sok mindent figyelmeztető jelnek láthat már a legelején, Léna ezeket sokáig nem veszi azoknak, vagy nem akarja. Sokan vagyunk így… Talán az első furcsaság, amit észrevesz, hogy Velencében, ahova a megismerkedésük után szinte azonnal elviszi őt Péter, hogy Péter kicsit átrendezte a bőröndjét, miközben ő a fürdőben volt. Mert szerinte Léna „nem praktikusan” pakol… Erre be is kapcsol Lénánál az önhibáztatás, és a másik felmentése: jaj, tényleg olyan bénán pakolok, és milyen cuki Péter, hogy ennyire figyel. Igaz, hogy egy pillanatra azért furán összeszorul a gyomra, de gyorsan el is hessenti az egészet. Sokszor igenis észreveszi az ember a jeleket, csak annyira működik az önigazolás, az illúzió megmentésére való törekvés, hogy az felülírja az egészséges éberséget.

Léna Velencében éppenséggel totál boldognak érzi magát, el sem hiszi, hogy van ilyen, hogy minden klappol, hogy itt ez a Péter, aki pontosan tudja, mire vágyik, aki okos, szórakoztató, férfias, gyöngéd, és őt, Lénát akarja a legjobban a világon.

Sőt, még a kezét is megkéri a világ egyik legromantikusabb városában… Ki akarna már az elején szétrombolni egy ilyen mesét egy-két bugyi miatt, ami átkerült a bőrönd egyik sarkából a másikba?! Mert ilyen apróságokkal indul az egész, amire könnyű legyinteni. Csak aztán szép lassan, szinte észrevétlenül sűrűsödnek meg, és lesznek egyre súlyosabbak a hasonló ügyek, de akkor már egész a mocsárban van az ember, és nagyon nehéz belőle kiszállni.

Kapcsolódó

„Ha valakitől azt hallod, hogy minden exe őrült, érdemes elgondolkodnod, hogy mibe őrültek bele” – Interjú Bánki György pszichiáterrel

Divat mostanában a narcisztikus jelző. Az elismert pszichiáter többek közt arról mesél, miként működik ez a személyiségzavar.

– Jól megrajzoltad a nárcisztikus bántalmazás skáláját: verbális abúzus, csönddel verés. Zsarolás, rejtett zsarolás, manipuláció, gas lighting - van itt minden. Melyik rész volt a legintenzívebb élmény számodra, aminek úgy kellett nekiveselkedni, hogy érezted, ez valódi írói kihívás?

– Talán a vége felé a karácsonyi jelenet. Amikor a gyerekek kerülnek egy ilyen sztori kellős közepébe, és eszközzé válnak, az borzalmas.

- Átérezhető olvasóként a női oldal, és a férfi oldal is. Ami ijesztő is: mert amikor az ember így belelát ebbe a nagy sötétségbe, megriad. Ugyanakkor nem fekete-fehér a bántalmazó lelke sem, nála ott is van egy trauma, az eltaszítottságtól való félelem.

- Nagyon szerettem volna, hogy ha amellett, hogy persze riasztó is, amit Péterből látunk, az is átjön, hogy ő nem egy nettó sátáni figura, aki baromira élvezi, hogy a legtalálékonyabb módokon kínozza Lénát. Nem élvezi, sőt, legalább annyira szenved, mint Léna, csak másképpen. Persze ez egyáltalán nem menti fel a felelősség alól.

- A segítő szándék is érződik az irodalmiság mögött: hogy szeretnél rámutatni, van ilyen, és hogy miért veszélyes.

- Eredetileg én tényleg csak egy jó regényt akartam írni, a direkt segítő funkció nem is nagyon merült fel bennem. A megjelenés után először fura is volt, hogy mennyi olyan reakció érkezik, ami tényleg csak a problematikára fókuszál, és arra, hogy mit jelentett az illetőnek a saját életében ez a történet. Azt is mondták már sokan, hogy olvasás közben fizikai rosszullétet éreztek, és néha kicsit le kellett tenniük a könyvet, hogy lélegzethez jussanak. Ez nyilván attól is függ, hogy ki mennyire érintett, és hogy miként. Azt írta valaki, hogy olyan érzése volt, mintha Léna és Péter egy egyre őrültebben száguldó autóban ülne, és az lenne a tét, hogy meg tudnak-e állni, vagy Léna ki tud-e szállni, mielőtt az előttük lévő betonfalba csapódnak. De az az érdekes, hogy egyre inkább úgy tűnik, sokkal többen tudnak ehhez a történethez, témához kapcsolódni, mint gondolnánk. Így vagy úgy szinte mindenki…

- A regény vége felé Péter ír egy levelet Lénának, egy őszinte, bocsánatkérő levelet, amit kitöröl, és ír helyette egy manipulatív, teljesen más verziót. Ez egy egyik nagyon pontos megjelenése a nárcisztikus manipulációnak.

- Van ilyen. Hogy pillanatokra őszinte, reflektív, megnyílik… aztán bezár. Aztán fél óra múlva, ha visszautalsz rá, és azt mondod neki, olyan jó, hogy elmondtad ezt, ő visszakérdez, hogy: Mit? Mintha nem is történt volna meg. És tényleg el is múlik belőle az érzés. Egy másik személyiség darabkája kinyílik, majd bezárul, nincs összeköttetés. Mint egy sziget.

- Nem derült ki számomra egyértelműen a regényből, de lehet, hogy ez szándékos, hogy a nárcisztikus képes-e valódi szeretetre vagy nem. Valódira, tehát a feltétel nélkülire.

- Ez tényleg központi kérdés, egyfajta rejtett központi kérdése a regénynek. És tulajdonképpen nem is tudom, hogy válasz születik-e rá, Mert egy ilyen kapcsolati dinamikában, sok minden érthetetlen. Az ember csak azt kérdezgeti folyton: de miért?!

Lénában is egyre gyakrabban és kétségbeejtőbben fogalmazódik meg ez a kérdés: hogy szerethet engem, miközben ilyeneket csinál velem?! Mert a bántások után persze jönnek a nagy bocsánatkérések.

Péter is gyakran mondogatja Lénának könnyes szemmel, hogy mennyire szereti őt, és nincs fontosabb ember számára az életben. És Léna ezt el akarja hinni, hogy valahogy racionalizálja ezt az őrületet. Hogy túlélje. És persze azért, hogy igazolja magát is, hogy miért marad benne. Mert legbelül minden ilyen kapcsolatba ragadt áldozat tudja, hogy ha azt mondja, vége, akkor jön csak a neheze. Ráadásul addigra valószínűleg már el is hitte, amit a másik folyamatosan el akart hitetni vele: hogy ő lényegében senki és semmi, hogy egyedül alkalmatlan az életre. Léna is közel van hozzá, hogy elhiggye ezt Péternek. De nagyon nehéz leszoknunk arról is, hogy válaszokat akarjunk kapni, hiszen az egy teljesen normális emberi törekvés, hogy össze szeretnénk rakni a képet. Léna is szinte már mániákusan teszi fel magának a végén a kérdést: ez az ember gonosz, vagy „csak” beteg?! A barátnője adja meg a választ: tökmindegy. Mert ha a hátadba vágja a kést, ugyanúgy el fogsz vérezni.

- A végén azt kell megérteni, hogy nem fogod megérteni.

- Igen. De általában hosszú vezet idáig. És ne legyenek illúzióink: ennek a hosszú útnak a végén, egy ilyen romboló kapcsolatban a mocsár mélyén már mindkét fél kapálódzik, rombol és bánt. Az áldozat is. Akkor is, ha világos, hogy ki itt a bántalmazó, és ki a bántalmazott. Szóval az ilyesmit mindenképp jobb abbahagyni, amíg nem késő, akkor is, ha félelmetes, és baromi nehéz. És nem kell szégyellni segítséget kérni hozzá.

- Az Üvegfal után új könyved is megjelent nemrég, Beűzetés a Paradicsomba címmel . Miért és kiknek ajánlanád, miért különleges és miért vagy rá különösen büszke? Nekem az a gyanúm, h továbbmész az érzékenyítés vonalon Nekem az a gyanúm, h továbbmész az érzékenyítés vonalon.

- Én erre könyvre nagyon büszke vagyok, sok év munkáját fogja össze, sok olyan igaz, fontos, hús-vér emberi történetet, amelyek mellett legtöbben elmennénk. Pedig minden egyes történetben, sorsban benne vagyunk valahogy mi is. Azt hiszem, ezekhez az igaz mesékhez – nem véletlenül ez a kötet alcíme – ugyanúgy mind tudunk így vagy úgy kapcsolódni, ahogy az Üvegfalhoz is. Nekem az az egyik mániám a sok közül, hogy ma, amikor minden értelemben a túlélésért küzdünk, és ebben az őrülten pörgő mókuskerékben egyszerűen nincs kapacitásunk, energiánk arra, hogy úgy igazán figyeljünk egymásra és magunkra, és ettől mind valamiféle magányosság érzéssel is küzdünk, iszonyú fontos valahogy rávilágítani, hogy igenis van kapocs köztünk. Hogy nem vagyunk egyedül. Csak tudatosan ki kell nyitni a szemünk és szívünk kicsit jobban.

A Beűzetés a Paradicsomba következő irodalmi eseménye 2022 december 6-án lesz a Lóvasúton.

45 év börtönre ítélték, 21 évesen idegösszeomlást kapott, és róla készült a leghírhedtebb rendőrségi fotó – 40 érdekesség a 85 éves Nick Nolte-ról

1992-ben a világ legszexisebb férfijának választották, 45 évesen lett először apa, és megpróbálta lebeszélni John Travoltát a színészi karrierről. Jöhetnek még ilyenek?

Szöllőskei Gábor / Fotó: Gilbert Carrasquillo/Contributor/Getty Images - szmo.hu
2026. február 08.

1. Nicholas King Nolte néven született 1941. február 8-án, a nebraskai Omahában. Apja, Frank öntözőszivattyú-értékesítőként dolgozott, anyja, Helen áruházi beszerzőként. Van egy nővére, Nancy, aki a Vöröskereszt egyik vezetője volt.

2. Ősei között vannak angolok, németek, skótok és svájci-németek.

3. Anyai nagyanyja Lucy Millicent Massure volt, aki az Iowa Állami Egyetem hallgatói önkormányzatát vezette, a nagyapja pedig Matthew Leander King, neves mezőgazdasági mérnök és feltaláló, aki az iowai Dexterben található Dexter Community House tervezéséről vált híressé, amely egy úttörő projekt volt, mivel a saját maga által feltalált üreges agyag építőcserepet használta hozzá. Emellett a repülés egyik vezető figurájaként is ismert.

4. Nicket 1962-ben hamis katonasági behívókártyák eladásáért 45 év börtönbüntetésre, valamint 75 000 dollár pénzbírságra ítélték. A fiatalkorúak büntetésének végrehajtásáról szóló törvény alapján felfüggesztették a büntetését, és a vietnámi háború ideje alatt próbaidőn volt. A bíró figyelmeztette, hogy ha bármilyen más bűncselekmény miatt letartóztatják, az eredeti ítélet feltételei szerint börtönbe kerül.

5. Játszott az Arizona Állami Egyetem futballcsapatában.

6. Karrierje Minneapolisban kezdődött, az Eleanor Moore ügynökségnél, nyomtatott hirdetések modelljeként.

7. Négy főiskolára járt, de egyikről sem szerzett diplomát, mindet otthagyta: Eastern Arizona College. University of Nebraska, Pasadena City College, Phoenix College.

8. Szerepelt a Clairol „Summer Blonde” nevű termékének nyomtatott reklámjában is, mint modell. A kampány olyan sikeres volt, hogy a cég később a fényképet a termék dobozán is felhasználta, ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy férfi szerepelt egy női hajfesték csomagolásán.

9. Az 1960-as évek közepén az Amerikai Légierő egyik kiképzőfilmjében szerepelt fiatal vadászpilótaként.

10. 1966-ban Luther Márton szerepét játszotta John Osborne Luther című darabjában. Ez volt az egyetlen előadás, amelyben az apja látta őt fellépni.

11. Körülbelül 14 évet töltött színházi turnékkal, mielőtt filmeket kezdett forgatni.

12. 1990-ig bezárólag súlyos alkoholista volt. Amikor az ismert színésznő, Katharine Hepburn egyszer azzal vádolta, hogy a város minden csatornájában feküdt már részegen, ő így válaszolt: „Még hátra van néhány.”

13. 45 évesen lett először apa, amikor harmadik felesége, Rebecca Linger 1986. június 20-án megszülte a fiukat, Brawley Nolte-t.

14. Brawley gyerekként az apja nyomdokaiba lépett, és fontos szerepet kapott az 1996-os Váltságdíj című thrillerben Mel Gibson elrabolt fiaként. Ezenkívül még apja két, akkortájt készült filmjében vállalt szerepet: az 1996-os Éj anyánkban (ebben Nick gyerekkori énjét játszotta), valamint az 1997-es Kisvárosi gyilkosságban. Ezután visszavonult a színészkedéstől.

15. Nick 2002 szeptemberében bejelentkezett a connecticuti Silver Hill Kórházba tanácsadásra, miután néhány nappal korábban ittas vezetés gyanújával letartóztatták a kaliforniai Malibuban. A vizsgálatok később kimutatták, hogy a színész a GHB, vagyis az úgynevezett „randidrog” hatása alatt állt. A letartóztatásakor készült híres rendőrségi fotója is. 2002. december 12-én három év próbaidőt kapott, illetve alkohol- és drogfüggőségi tanácsadáson való részvételre kötelezték.

16. A VH1 tévécsatorna „40 legmegdöbbentőbb híresség rendőrségi fotója” listáján az 1. helyen végzett a 2002-es képe – a hawaii ingjével és a hihetetlenül zilált frizurájával.

17. 66 évesen másodszor is apa lett, amikor a barátnője, Clytie Lane 2007. október 3-án életed adott a lányuknak, Sophie-nak.

18. Fontolóra vették a Superman/Clark Kent szerepére az 1978-as Supermanben, amit végül Christopher Reeve kapott meg. A legenda szerint Nolte a két személyisége között őrlődő skizofrénként akarta eljátszani a szuperhőst.

19 Harrison Ford sok nagy szerepet „elcsaklizott” előle: Han Solót, Indiana Jonest, valamint Rick Deckardot is a Szárnyas fejvadászban (1982), mivel mindháromnál szóba került Nolte neve is.

20. Walter Hill az ő főszereplésével akarta megrendezni A szökevényt (1993), Nolte viszont állítólag azt mondta, hogy már elfáradt az akciófilmektől, és túl öreg hozzá. Így csodák csodája, ezt a szerepet is Ford vitte sikerre (Andrew Davis rendezésében).

21. Ő maga is elszalasztott (saját döntéséből) jó szerepeket, ezek többnyire Kurt Russellhez kerültek. Például Snake Plissken a Menekülés New Yorkból (1981) című filmben (nem érdekelte a téma). Vagy R.J. MacReady A dologban (1982). Az utolsó cseppben (1988) végül ő szerepelt volna Mel Gibson és Michelle Pfeiffer mellett, de végül visszalépett tőle, így jöhetett helyette újra Russell.

22. Nagy lelkesedéssel pályázott viszont Benjamin L. Willard kapitány szerepére az Apokalipszis mostban (1979). Amikor Harvey Keitelt kirúgták, Nolte azt hitte, övé lesz a karakter, Francis Ford Coppola azonban végül Martin Sheennek adta.

23. Nolte apja, Franklin Arthur Nolte a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren szolgált az elit amerikai tengerészgyalogosoknál. Leszerelése után hazatért a családjához, de Nick szerint más ember lett, és nem sokat beszélt. Az apjával konzultált szerepéhez, amikor a Pokolról pokolra (1978) című filmre készült, amelyben egy vietnami veteránt játszott.

24. Kb. 23 kilogrammot szedett fel a Hol az igazság? (1990) című filmben játszott szerepéhez.

25. Magas családból származik: az apja 198 cm magas volt, a nővére pedig 185. Ő maga 188 centisre cseperedett.

26. 1992-ben a People magazin a világ legszexisebb férfijának választotta.

27. 13 évig élt együtt Clytie Lane-nel, mielőtt 2016. szeptember 8-án összeházasodtak.

28. 1966-ban Helen Keller testvérének szerepét kapta a Phoenix Little Theatre A csodatévő című darabjában, Sheila Page mellett, aki aztán első felesége lett, és akivel nyitott házasságban éltek.

29. Az egyik legközelebbi barátja az író-rendező Alan Rudolph, akivel összesen négy filmben dolgoztak együtt: Afterglow (1997), Bajnokok reggelije (1999), Trixie (2000), Szexuális mélyfúrások (2001).

30. 1994-ben volt a karrierje csúcsán, abban az évben két filmjéért is 7-7 millió dolláros gázsit kapott: A zűr bajjal járért és a Csont nélkülért.

31. 2017. >november 20-án csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán, amit a 6433 Hollywood Boulevard címen lehet megcsodálni.

32. További szerepek, amelyektől elesett így vagy úgy: John McClane, Drágán add az életed! (1988); Dan Gallagher, Végzetes vonzerő (1987); John Rambo, Rambo (1982).

33. A 2018-as önéletrajzi könyvében azt írta, hogy korábbi színész partnere, Debra Winger „a maga módján gyönyörű”, de nem tetszett nek a viselkedése, amikor együtt dolgoztak A konzervgyári sor (1982) című filmen. Azt már nem magyarázta meg, miért döntött úgy később, hogy újra együtt szerepel vele a Végzetes érdekekben (1990), illetve nem tért ki a pletykákban szereplő románcukra sem.

34. A színésznő Navi Rawat (Gyilkos számok, 24, Ház a ködben, A dög) a menye: 2012-ben ment hozzá a fiához, Brawley-hoz, akinél amúgy 9 évvel idősebb.

35. Nolte-nak van egy saját produkciós cége is, a Kingsgate Films, amely olyan filmeket gyártott többek között, mint A vonzás szabályai (2002), a Sohaország (2005), a legjobb film Oscar-díját is elnyerő A bombák földjén (2008), A mintatanár (2011), a Kalandférgek karácsonya (2011), A hallgatás szabálya (2012), az Idegen földön (2013), illetve tavaly a netflixes Feszült helyzet (2025).

36. Bevallotta, hogy egy kicsit szerencsejátékozott, de sosem kattant rá nagyon, mert tekintettel kellett lennie a gyerekeire.

37. 21 évesen teljes idegösszeomlást kapott, erről így mesélt később: „A szüleim nem küldtek pszichiáterhez. Hagyták, hogy magam oldjam meg a problémát a nagymamám phoenixi házában. A nagyi 80 év feletti volt és szenilis, ezért sok időt töltöttünk együtt az ablaknál, és olyan dolgokat néztünk, amik valójában nem is voltak ott.”

38. Elmondása szerint 35 éves koráig az embernek nem kell semmiben profinak lennie. „Megpróbáltam tanácsot adni John Travoltának, hogy hagyja abba a munkát a Szombat esti láz után, de ő folytatta, és végül babák hangja lett. Aztán hirtelen jött a Ponyvaregény.”

39. 35 év után először szerepelt sorozatban, a 2011 és 2012 között sugárzott Befutóban (Dustin Hoffmannal). Állítása szerint a 70. születésnapja miatt vállalta el a szerepet. „Az ember a kortársaival akar dolgozni, és olyan kevés történet van, amelyben együtt lehet velük lenni.”

40. Összesen négyszer nősült (eddig): Sheila Page 1966-tól 1970-ig, Sharyn Haddad 1978-tól 1983-ig, Rebecca Linger pedig 1984-től 1994-ig volt a felesége. Ezt követően csak 22 évvel később, 2016-ban állt az oltár elé Clytie Lane-nel, akivel máig együtt vannak.

KÖVESS MINKET:

Az egész amerikai kontinenst egyesítő népünnepély lett a Trump által nyíltan megvetett Bad Bunny félidei show-ján

Ritka az, ahol amerikai elnök ennyire ellenzi a legnagyobb amerikai események kiemelt pontját, de Bad Bunny félidei koncertje pontosan ezt a kitüntetést kapta. Politikai hadszíntér, republikánus ellen-halftime show-val. A Puerto Ricó-i énekes pedig a legszebben válaszolt minderre.

Varga Vencel – Címkép: Kevin Mazur/Getty Images for Roc Nation - szmo.hu
2026. február 09.

Már a bejelentés pillanatában tudni lehetett, hogy a 2026-os Super Bowl félidei show-ja nem csak a zenéről fog szólni. Bad Bunny, a Puerto Ricó-i reggaeton-király ugyanis az első olyan szólóelőadó, aki úgy kapta meg a világ legnézettebb 13 percét, hogy nem volt hajlandó angolul énekelni.

Minden üzenet, minden nüansz elsősorban a történetmesélésen alapult: azokon az embereken, akik igazán naggyá teszik Amerikát.

Itt pedig nem az Egyesült Államokra, hanem magára a kontinensre fókuszálunk, ezt pedig különösebb nyelvtudás nélkül is megérthettük.

Spanyol nyelvű világuralom a pályán

Benito (ahogy a rajongók hívják) nem bízta a véletlenre: a show-t a Titi Me Preguntó-val indította, és az ígéretéhez híven egy hatalmas latin fiesztát varázsolt a Levi’s Stadium gyepére.

A látványvilág brutális volt, és sikeresen adaptált díszleteket Bad Bunny az egyébként futó turnéjáról, az albumborítója is megelevenedett, de az igazi sokkot a vendégfellépők okozták.

Bár sokan Cardi B-t várták, Bad Bunny két hatalmas nagyágyút húzott elő: Lady Gaga váratlanul bukkant fel, hogy aztán Bruno Mars nélkül, egy latinosított verzióban kerüljön elő legutóbbi klasszikusainak egyike. Ricky Martin pedig egyfajta generációs hidat képezve csatlakozott, és a „LO QUE LE PASÓ A HAWAii” előadásával emlékeztette a világot a latin zene erejére, ami bölcs húzásnak bizonyult, ugyanis két ekkora név nyomatékosítja az üzenetet, az valamit biztosan jelenthet.

Bad Bunny pedig egy generációkon átívelő sztorit tálal, miközben minden tökéletes – pontosabban majdnem minden: Bad Bunny élő hangja kicsit hasonlít a felvételen valaki olyanra, aki életében először hallotta a dalokat, majd emlékezetből megpróbálta reprodukálni őket.

Sajnos a korábbi évek félidei show-jához képest hangban nagyon csúnyán alulmarad a 2026-os, de hát a Patriots sem szokott nulla ponton állni három negyeden keresztül.

A bosszantó jelenség mellett a katasztrófaturizmus és az objektív újságírás jegyében megnéztük az “ellenbulit” is, amely az “All American Halftime Show” nevében a republikánus szavazóknak készült,

a Kid Rock fémjelezte show pedig öreges, izzadtságszagú, erősen kínos élményként sújt le ránk.

Kiemelkedő megemlékezést kapott Charlie Kirk, akinek a legacy-ját próbálják őrizni, jelen esetben inkább kevesebb sikerrel.

Visszatérve Bad Bunnyra, olyan titkos meglepikkel szolgáltak, ahol a casual bulizó arcok között Pedro Pascal, Cardi B, Karol G és Jessica Alba is felbukkant.

Az, hogy ők nem voltak előtérbe helyezve, és a korábbi halftime show-khoz mérten a kameramunka is sokkal több szerepet kapott, ami különösen jó ízt adott az egésznek.

A show igazi súlyát nem a flitterek, hanem a puszta időzítés adta. 2026-ban, egy olyan politikai klímában, ahol a bevándorláskérdés és az amerikai identitás meghatározása körül izzik a levegő, Bad Bunny fellépése felért egy békés, de határozott tüntetéssel.

Azzal, hogy Benito egyetlen angol szót sem volt hajlandó énekelni, egyértelművé tette: a spanyol nyelv nem „idegen” többé az Egyesült Államokban, hanem a kultúra szerves része. Míg a stadionon kívül a Trump-adminisztráció szigorú bevándorlási intézkedései és az ICE (Bevándorlási és Vámhivatal) razziái tartják félelemben a latin közösségeket, a színpadon Bad Bunny büszkén hirdette:

„Nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek. Emberek vagyunk és amerikaiak.” Ez a mondat, amit már a Grammy-gálán is bedobott, a Super Bowl éjszakáján vált húsbavágóvá.

A Kid Rock-féle „ellenbuli” pedig pont azt a mély árkot mutatta meg, ami az országot kettészakítja: míg az egyik oldalon a „Faith, Family, Freedom” (Hit, Család, Szabadság) szentháromságára épített, kizárólag angol nyelvű patriotizmus dübörgött, addig a Super Bowl színpadán egy befogadóbb, multikulturális jövőkép jelent meg. Ez a 13 perc nemcsak szórakoztatás volt, hanem egy kulturális hitvallás amellett, hogy Amerika arca végérvényesen megváltozott.

Ugyanitt, a meccsből megelégedtünk volna sokkal kevesebbel, míg ezt a latin bulit tovább is bírtuk volna.

Az idei Super Bowlt, azaz az amerikaifutball-bajnokság (NFL) döntőjét a Seattle Seahawks nyerte, miután 29-13-ra legyőzte a New England Patriots csapatát. Ezzel története során másodszor lett bajnok.

KÖVESS MINKET:

A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?

A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?

B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.

A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.

KÖVESS MINKET:

„Homer Simpson figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” - egy 26 éves rajzfilmepizód hirtelen egészen más értelmet nyert

A Simpsons alkotóját, Matt Groeninget Epstein egyik áldozata nevezte meg a bírósági iratokban. Ami kiderült, teljesen új megvilágításba helyezi a sorozatot.

Fehér Adél, Fotó: Fox - szmo.hu
2026. február 06.

Újra forr az internet egy 26 éves Simpson család-epizód miatt, a rajongók szerint ugyanis a rajzfilm egy hátborzongatóan pontos jóslatot tett Jeffrey Epstein pedofil-szigetéről – írta a New York Post. A vita most azért lángolt fel ismét, mert a kérdéses jelenet újra virálissá vált a közösségi médiában. A „The Computer Wore Menace Shoes” című,

2000-ben bemutatott részben Homer Simpson Mr. X álnéven pletykablogot indít, amivel felfedi Springfield sötét titkait.

Amikor azonban egy kitalált sztorija véletlenül igaznak bizonyul, elrabolják és egy titokzatos szigetre viszik, ahol azokat tartják fogva, akik túl sokat tudnak.

A rész végén Homer oldalán egy üzenet jelenik meg, ami „egy szigeten lévő őrült alakokról” szól, akik „titokban irányítják a világot”.

A rajongók azonnal párhuzamot vontak a jelenet és a néhai Jeffrey Epstein botránya között, aki a vádak szerint éveken át kiskorú lányokkal szembeni szexuális visszaéléseket és emberkereskedelmet folytatott a Karib-tengeri magánszigetein, Little Saint James-en és Great Saint James-en. „A Simpson család figyelmeztette a világot az orgiákra Epstein szigetén” – írta egy kommentelő az X-en.

Egy másik felhasználó szerint „a Simpson család beszélt el nekünk először az Epstein-aktákról”. A valóságban az epizód harmadik felvonása az 1967-es brit kultsorozat, a The Prisoner (A fogoly) paródiájaként adták el, amely szintén egy férfiról szól, akit egy elzárt szigeten tartanak fogva, miután túl sokat tudott. A részben még a sorozat eredeti főszereplője, Patrick McGoohan is vendégszerepelt.

Az összeesküvés-elméleteket tovább fűti a sorozat alkotóját, Matt Groeninget érintő állítás.

Epstein egyik legismertebb áldozata, Virginia Giuffre – aki 2025-ben öngyilkosságot követett el – egy 2019-ben nyilvánosságra hozott bírósági iratban azt állította, hogy Epstein arra kényszerítette, hogy masszírozza meg Groening lábát a milliárdos magángépén.

Giuffre arról írt, hogy undorodott a férfi „kérges lábkörmeitől”.

A kommentelők ezt bizonyítéknak tekintik. „Matt Groening beletette Epsteint a 'The Simpsons'-ba. Virginia Giuffre arról írt, hogy Epstein gépén volt Groeninggel, és masszíroznia kellett az izzadt lábát!!” – írta egy felhasználó. Fontos kiemelni, hogy Groening ellen soha nem emeltek vádat az üggyel kapcsolatban.

A sorozat készítői többször is reagáltak a „Simpsons-jóslatokra”. Matt Selman showrunner szerint a sorozat nem jósol, csupán a történelem ismétlődő mintázatait dolgozza fel, és a több száz epizód miatt statisztikailag elkerülhetetlen, hogy néha egybeessenek a valós eseményekkel.

Viszont, ha számításba vesszük, hogy a sorozat egyik agya rendszeresen összejárt a világ szexfüggő hatalmasságaival, a rajzfilm meghökkentő jóslatai talán nem is jóslatok voltak, csak bennfentes információk a jövővel kapcsolatban.

KÖVESS MINKET: