Filmzenék, melyek szívvel is láthatók – beszélgetés Marcello Rota karmesterrel
Országúton, Az édes élet, Amarcord, de Rómeó és Júlia, Rocco és fivérei, A párduc és A Keresztapa. Még akik nem látták ezeket a filmtörténeti remekműveket, azok is minden bizonnyal hallották már nem kevésbé örökbecsű zenéiket. Akik pedig látták, azoknak egy-egy motívum hallatán rögtön megjelennek lelki szemeik előtt a hozzájuk köthető jelenetek. Aki e csoda mögött áll: Nino Rota, a 20. század egyik legkiválóbb zeneszerzője, akinek munkássága elválaszthatatlan Federico Fellini filmjeiről. Most a nagy olasz rendező centenáriumán Fellini 100 címmel idézi fel az Óbudai Danubia Zenekar e zenéket a komponista unokaöccsének, Marcello Rotának vezényletével a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, és az egyes darabokat a filmek képsorai kísérik.
Marcello Rota nem először jár Magyarországon, másfél évtizedes múltra tekint vissza együttműködése az ÓDZ-vel.
- Sok szép közös emlékünk van, koncerteztünk Budapesten Andrea Bocellivel, de vezényeltem már négy évvel ezelőtt Nino Rota egyik balettzenéjét is. Fiatal, pezsgő zenekar, amelyet nagyon élvezetes dirigálni. Most egy filmzene-programot állítottunk össze, amelyben végigkísérjük Fellini és Rota közel 30 éves alkotói együttműködését.
- A műsor A fehér sejk dallamaitól a Zenekari próbáig kalauzolja a közönséget.
- Ezek a zenék már régóta önálló életet is élnek, pedig Fellini filmjei semmit nem vesztettek időszerűségükből. Hogy a közönség átélje a filmek hangulatát, a nagy kivetítőn megjelennek a híres jelenetek, a jellegzetes figurák. Már a Fehér sejkben felcsendülnek olyan motívumok, amelyek aztán az Országúton-ban teljesednek ki. Fellini ezért kapta első Oscar-díját. A Cabiria éjszakái az egyik legszebb filmje, a zenéje valóságos szimfonikus költemény, amelyben egy nagyszerű fiatal szoprán, Cristina Mosca énekel. Aztán jött Az édes élet világsikere.
- Ez az a film, amit ma is minden újságírónak kötelezővé kellene tenni.
- Van szerencsém ismerni minden idők egyik leghíresebb olasz paparazzóját, Rino Barillarit, aki éppen azokban az években kezdte pályáját Rómában, amikor az Édes élet játszódik és szemtanúja volt e bulvárstílus születésének és módszereinek. Jól illusztrálja a zene a Satyricon tünékeny lebegését – annak idején sokan azt mondták róla, hogy egy se füle, se farka...
- Fellini gyakran váltott ki felháborodást sajátos látásmódjával.
- Igen, gyakran támadták őt, cenzúrázták is, mert nem tetszett, hogy kissé szabadon bánt a női testtel. Az Amarcord zenéjét, annak eredeti, Nino Rota által elképzelt változatban szólaltatjuk meg, sok vonóssal és egy jazz-banda intim hangzásával, hogy hangsúlyozzuk ezt a kissé melankolikus életérzést. Az „amarcord” szó azt jelenti: „emlékezem” a múlt csibészségeire, az ifjúság természetes frissességére, a megismételhetetlenre. A Casanova egyszerre lenyűgöző és kemény, a zenéje is sokszínű, de a ködöt is érzékelteti, ami Velence felett lebeg. A ciklust a Zenekari próba zenéje zárja. Ez a film a 70-es évek olasz életének metaforája. Amikor gyerekként láttam, el nem tudtam képzelni, hogy egy zenekar tagjaiban ennyi gonoszság szorulhat. De valójában a fennálló rend elleni tiltakozásról szól, amely 1968-ban indult el Európában és meghatározta a következő évtized káoszát.
- A filmbeli karmester viszont egyfajta diktátor, nem?
- Igen, egy olyan figura, aki erőnek erejével fenn akarja tartani a rendet, hogy úgy működjenek a dolgok, ahogyan addig, de nem jár sikerrel, mert mindenki ellene fordul. Pedig nincsenek erőszakos módszerei, egyszerűen azért utálják, mert ő a főnök. Annak idején Arturo Toscaninire mondták, hogy valóságos diktátor volt, sőt, hallottam öreg zenészektől olyan karmesterről még a II.világháború előtti időkből, aki pisztolyt hordott magánál. A végén elszabadul a pokol, jön a világvége egy bulldózer és egy óriás vasgolyó formájában, amelyek lerombolják a régi rendet szimbolizáló épületet… Ebben az izgalmas szvitben van némi szomorúság, mert Nino Rota néhány hónappal halála előtt írta, de a végső galopp-motívuma nagyon megragadja a képzeletet.
- De nem hiányozhat a 8 és fél „passarellája” sem, amely tán a legismertebb az összes Fellini-Rota filmzenék közül.
- Ebben a fináléban búcsúzik Fellini az ifjúkorától, és a nagy összejövetellel próbál túllépni alkotói és emberi válságán. Igazi zenei tréfa, mert három témát állít szembe egymással alig három perc alatt. Fellini valami olyan cirkuszra emlékeztető zenét akart, mint Julius Fucik Gladiátorok bevonulása című darabja. Rotának sikerült ennek olyan fonákját megalkotnia, amellyel el lehet oszlatni a film felhőit, negatív érzéseit és a néző végül vidáman távozhatott a moziból.
