Filmzenék, melyek szívvel is láthatók – beszélgetés Marcello Rota karmesterrel
- Hogyan született meg ez a szimbiózis Federico Fellini és Nino Rota között?
- Amikor Fellini 1945-ben forgatókönyvíróként bekerült a római Cinecittába, Rota már számos korabeli rendezővel dolgozott együtt, és így egyszer csak összetalálkoztak. És rögtön meg is értették egymást, mindketten erősen befelé forduló személyiségek voltak, akiket érdekeltek a rejtélyes, ezoterikus dolgok. Fellini később csak úgy emlegette Rotát, mint „mágikus barátomat”, mert nem volt olyan elképzelése, amit a zeneszerző ne tudott volna megvalósítani. Az ő első nagy pillanatuk 1952-ben kezdődött el A fehér sejkkel, amely közös barátjuknak, a szintén 100 éve született Alberto Sordinak is meghozta a hírnevet. Sordi addig főleg szinkronszínészként dolgozott, Stan és Pan filmjeiben ő adta Oliver Hardy hangját. És a barátság, a közös munka egészen Rota haláláig tartott.
- Nino Rota rendkívül termékeny zeneszerző volt, több mint 150 film fűződik a nevéhez. A Keresztapa borzongtató hangsoraitól a Rómeó és Júlia torokszorító szerelmi témájáig. Elárulom Önnek, hogy ez utóbbi volt az esküvői zenénk. Talán azért is ennyire népszerűek, mert rendkívül vizuálisak.
- Emlékszem, egyszer Helsinkiben jártam és arra lettem figyelmes, hogy egy utcai zenész egy szál trombitán játssza a Rómeó és Júliát, de jó néhányszor belebotlottam így A Keresztapába vagy az Amarcordba is. De vannak olyan filmek, amelyekre már nem emlékszünk, csak a zenéjük maradt meg bennünk, mert a szívünket szólítják meg, és életünk legszebb pillanataihoz kötődhetnek. Én is, ha visszagondolok a gyerekkoromra, el tudnám mesélni filmzenékkel, még akkor is, ha magukból a filmekből egy kockányi sem maradt meg.
- Azt viszont manapság jóval kevesebben tudják, hogy Nino Rota szinte a zene minden területén maradandót alkotott.
- Bár Rota szelíd, visszahúzódó ember volt, szinte soha nem utasított vissza senkit, így neve egybeforrt az olasz film legnagyobb korszakával. Többször dolgozott Luchino Viscontival, Pietro Germivel, Lina Wertmüllerrel. Vele készült a Szélvész Jancsi naplója című tv-film, amelyben a komisz kamaszt Rita Pavone alakította és ő tette slágerré belőle a Viva la pappa col pomodoro című dalt. Franco Zeffirellinek már a Makrancos hölgyhöz is komponált, de Rotát hívta King Vidor a Háború és békéhez, őt halljuk Szergej Bondarcsuk Waterloo-jában, vagy a Halál a Níluson 1978-as változatában. Előfordult, hogy egy-egy felkérés véletlenül érkezett. Állítólag egyszer valaki a Cinecittá portásától kérdezte meg, hogy egy bizonyos filmnek ki írta a zenéjét, és így jutott el Rotához. Ugyanakkor a filmzene csak az egyik területe volt, szinte folyamatosan komponált, még séta közben vagy vonaton is. Tíz operát írt, köztük Edoardo de Filippo Milliomos Nápoly című darabjából, amelynek filmváltozatát is együtt készítették, de kiváló kamaradarabok, szimfonikus művek, versenyművek és egyházi zenék is kikerültek a keze alól, egyaránt zseniális természetességgel. Közben még a Bari-i konzervatórium igazgatója is volt, közfelkiáltással választották meg, ő pedig örömmel elfogadta, mert imádta a tengert.
Nagylelkűségének pedig nem volt határa. Több tucat tehetséges, de szegénysorsú tanítványának saját pénzéből adott „ösztöndíjat”. Amikor 1974-ben A Keresztapa második részéért megkapta az Oscar-díjat, a konzervatórium valamennyi növendékének 100 ezer lírát ajándékozott, ami mai árfolyamán kb. 1000 eurónak felel meg.
Marcello Rota csak azt sajnálja, hogy a centenáriumi Fellini-koncertsorozatot Olaszországban tönkretette a koronavírus. Októberben Torinóban terveznek egy előadást a RAI szimfonikus zenekarával, de az 1500 fős hangversenyterembe a jelenlegi rendelkezések értelmében csak 200 nézőt engednek be. „Előbb-utóbb csak vége lesz ennek a mizériának – mondja a Maestro – Fellinit 101 évesen is meg lehet ünnepelni.”