Steiner Kristóf: „Azzal árthatunk a legtöbbet, ha szándékosan vagyunk bántóak”
Steiner Kristóffal kapcsolatban a többségnek az jut először az eszébe, hogy vegán. Másodszorra rendszerint az, hogy vegán szakácskönyveket is kiadott.
Arra lehet, hogy kevesebben figyeltek fel, hogy Steiner Kristófot sokat foglalkoztatja környezetszennyezés, a bennünket körülvevő élőlényekkel való bánásmód, és az, hogy miképp lehet erőszakmentesen élni és kommunikálni. Szerelmével, Nimrod Dagannal pedig nemrég egy kis görög szigetre költözött, ahol – Kristóf posztjaiból úgy tűnik – a boldogság egy egészen új dimenzióját tapasztalták meg mindketten.
A veganizmusról, a környezeti ártalmakról, a tudatos emberi életről, a lelki-fizikai ártalom csökkentéséről beszélgettünk.
– Nem tűnik naivitásnak az erőszakmentes élet?
– Csak annyira, mint az az állítás, hogy ember és ember élhet békében, vagy hogy létezik tökéletes házasság. Ezek valamilyen szinten illúziók, viszont ez nem azt jelenti, hogy fel kellene adnunk, le kellene mondanunk róla.
Mint ahogyan a mesék végén is mindig győz a jó, függetlenül attól, hogy az elmúlt évezredek alatt többszörösen bebizonyosodott, hogy a jó és a rossz folyamatosan jelen van mindenben, és nincsen sem vége, sem eleje, hanem ez egy ciklikus dolog. De ettől még a gyerekeknek nem kell azt mondanunk, hogy nem lehet jó vége a mesének.
– Te magad hogyan próbálsz az erőszakmentes életre törekedni?
– Sokféleképpen, a legalapvetőbb az, hogy 11 éve növényi alapú az étrendem. Az évek múlásával a veganizmus kiteljesedett: már nem viselek állati bőrt, nem alszom tollpárnán. Ennek nyilván sok aspektusa van. De azzal is tisztában vagyok, hogy olyan világban élek, amelyben egymillió kompromisszumot kell kötni: A-ból B-be autóval vagy repülővel jutok el, és hiába viszek textilzsákot mindenhova, előbb-utóbb lesz olyan, hogy azt kell mondanom, hogy most vagy szomjan halok, vagy megveszem azt a műanyag palackos vizet, ami ott van előttem.
Szerintem fontos, hogy az ember amellett, hogy erőszakmentes életre törekszik, azért ne bolonduljon bele.
A mindennapi módszerem arra, hogy erőszakmentesen éljek, a hétköznapi kommunikáció. Igyekszem türelmesen és erőszakmentesen kommunikálni olyan helyzetekben is, ha elveszíteném a türelmemet – hozzáteszem, ez nem mindig sikerül.
– Rész vettél ezzel kapcsolatos tréningen, képzésen, vagy belülről jött?
– Az élet tréningezett az asszertív kommunikációra, erről nem tudtam semmit. Csakhogy pont azért, mert nem működött mindig ennyire olajozottan a békés kommunikáció, és sokat szenvedtem attól a rombolástól, amit az agresszív kommunikáció végzett, úgy döntöttem, hogy számomra csak ez lehet az út. És ha valaki ezt hosszú távon az életemben nem tudja tartani velem szemben, akkor – nem az ítélkezés miatt, hanem önvédelemből - én inkább hátralépek.
– Az erőszakmentességhez vezető út elején, amikor vegán lettél, hogyan kezdődött a folyamat?
– Az étrendemben egyik napról a másikra tértem át a növényire, ráadásul nagy húsevő voltam, a sajtokat is imádtam. Eleinte még viseltem bőrt és nem ellenőriztem azt sem, hogy az általam használt kozmetikumokhoz végeztek-e állatkísérleteket. A döntést kizárólag az állatok miatt hoztam meg, azért, mert nem tudom támogatni a hétköznapi döntéseimmel ezt az iparágat, ami ilyen embertelenül használja az állatokat. Ezt annyira nehezen viseltem, hogy az ösztönös reakcióm erre az volt, hogy egyik napról a másikra vegán lettem.
– Gyakran tapasztalom azt, hogy ha valaki belevág a gyökeres életmódváltásba a műanyagmentességtől a hús csökkentéséig, akkor egy idő után lemondóan sóhajt, hogy „ez nehéz”, „nekem úgysem fog menni”.
– A szokásrendszereink rabjai vagyunk minden szinten. Egyrészt nehézséget jelent, amikor találkozunk egy olyan filozófiával, amit nem ismertünk, mert azonnal azt feltételezzük, hogy ha az nem olyan, mint a miénk, akkor mi rosszul csinálunk valamit, és ez rendkívül ijesztő egy ember számára. Másrészt pedig hiába ijesztő, a legtöbben nem a változást választják, hanem inkább azt mondják: „Én az évek alatt felépítettem magam ebben a típusú gondolkodásban, és ha ezt most elkezdem lerombolni, akkor mi marad belőlem?”
Az emberek elfelejtik, hogy folyamatosan változunk – hála az égnek.
Ha kötöttem volna az ebet a karóhoz a személyiségem minden egyes pontján, amikor először éreztem úgy, hogy én már jó ember vagyok, akkor a közelében sem lehetnék annak, ahol most tartok.
– Miért, most hol vagy?
– Szerencsére egy nagyon békés helyen. Évek óta egyre békésebb az életem, és az elmúlt 5 év számomra döbbenetes, csodálatos, valóban rakétaszerű felívelést jelentett sok szinten: a szerelemben, az emberiségbe és a világba vetett hitemben, a munkáimban. Abban, hogy a szenvedélyemet, a főzést, a bolygó oltalmazását és az emberi kommunikációt tulajdonképpen észrevétlenül a hivatásommá tudtam tenni, és eggyé tudtam formálni az úgynevezett munkát és az úgynevezett magánéletet.
Az elmúlt hetek pedig arról szóltak, hogy fizikailag is megváltoztattuk az életterünket és Görögországba költöztünk, egy kicsi szigetre. És bár hihetetlenül izgalmas most Budapesten lenni, mert imádom, annyira jól érezzük magunkat kint, hogy csak az a tudat, hogy ott vár ránk, amikor visszamegyünk, euforikus boldogsággal tölt el.
– És ha valaki azt mondja, hogy ezt mindenki engedheti meg magának, nem mindenki térhet vissza egy ilyen kis édenbe?
– Csak azért nem mindenki teheti meg, mert a felelősségeink ugyanúgy dobozba zárnak bennünket, mint a félelmeink. Az igazság az, hogy mindenki meghozhat mindenféle döntést, csak nyilván lesznek emberek, akik ítélkeznek e felett, és ha olyan döntéseket hozol, ami mások számára megmagyarázhatatlannak tűnnek, azt mondják majd: felelőtlen, önző ember vagy.
Mindig az Órák című film jut eszembe, és benne Laura Brown, a boldogtalan háziasszony, aki elhagyja a férjét és a kisfiát, és új életet kezd, és sok évvel később azt mondja: „Azt gondolják a emberek hogy egy szörny vagyok, azért, mert elhagytam a családomat. De egy választásom volt, az, hogy a halált vagy az életet válasszam, és én az életet választottam.”
Kik vagyunk mi, hogy eldöntsük bárki helyett, hogy mit tegyen? Senki nem kötelezheti a másikat arra, hogy belehaljon valamibe vagy egy kiszáradt, élettelen emberi csontvázzá váljon.
Bárki tanulhat például nyelveket, ehhez nem kell méregdrága tanfolyamokat fizetni, elég, ha kinyitjuk a fülünket, felmegyünk a netre, keresünk egy angol nyelvű könyvet. Bárki kitapasztalhatja, mi az, amiben tehetséges, mi az, amit élvez.
Mindig azt szoktam mondani, hogy ha minden becsődöl, elmegyek nyilvános parkokba kertésznek, mert az is imádnám, ha virágokat ültethetnék, és ez olyan munka, amit akár a New York-i Central Parkban, egy milliomos hátsókertjében vagy egy folyóparti kiskertben is végezhetek, és ez is boldogsággal tölt el.
Ha egy kicsit nyitva tartjuk a boldogság különféle ajtóit, amelyek mind más irányba vezetnek, de mind lehetséges boldogság felé, akkor ez a szabadság mindenki számára elérhető.
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló Facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!
