Ma még engedelmes tükörképeink – megnéztük a Robotrománc című filmet
„Műgyerek, tiszteld a gépeket
Atyád sem vallott más elveket
Köszönd meg gép adta életed
S végül gép lesz, ki eltemet”
Az a szomorú helyzet állt elő, hogy egy nappal azelőtt láttam Maria Arlamovsky Robotrománc (Robolove) című filmjét, ahogy értesültem egy számomra nagyon kedves ember, Benkő László, az Omega együttes alapítójának a haláláról. Mivel nem kellett azon melegében megírni a kritikát, pihentettem az élményt néhány napig, mialatt elővettem több lemezt is ifjúkorom meghatározó zenekarától. Így jutottam el a 200 évvel az utolsó háború után című, 1972-ben született dalhoz, és – bár arra remény sincs, hogy a Homo Sapiens valaha is abbahagyja a háborúzást – úgy éreztem: ez a négy sora pontosan ráillik arra, amit a Verzió nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál on-line programjában bemutatott alkotás sugallt.
Amióta a mesterséges intelligencia már nemcsak a science-fiction fogalomkörébe tartozik, hanem velünk élő valóság, sokakat foglalkoztat, hogy hol a határ ember és gép között, lehetnek-e egy gépnek érzései, önálló akarata és egyre többen vannak, akik e határok feszegetéseinek szentelik életüket. És sokan vannak azok is, akik úgy gondolkodnak: még sosem sült ki semmi jó abból, ha az ember „istent akart játszani”, vagyis beavatkozott a természetbe. A klónozást egyelőre – legalábbis hivatalosan – elutasítja a civilizált világ, a robotok viszont már eljutottak az „emberszabású” evolúciós korszakba.
A nyitóképekben egy sétakocsikázásra induló fiatal párt látunk. A fiú valóságos, a lány robotbaba. Ezután egy japán műhelybe tekinthetünk be, ahol egy jóképű fiatalember készül. „Téged érdekesebbnek találnak az emberek, mint engem. Nemsokára nem fog számítani, hogy ki a fontosabb” – mondja Isoguro Hirosi, az oszakai egyetem intelligens robotlaboratóriumának vezetője a kreatúrájának. És a következő percben a még tökéletesítésre szoruló robot úgy fekszik egy ágyon, hogy nem lehet nem gondolni dr. Frankenstein Lényére, bármilyen szépek a vonásai. De láthatjuk nem sokkal később amerikai párját is. A tökéletes, ám minden természetességet nélkülöző nőket gyakran szokták a Barbie babákhoz hasonlítani – a filmben igazi robot-vetélytársat kapnak, Baby révén. Az ő teremtője, Matt Cullen már párkapcsolatokban gondolkodik.
Nekünk, embereknek, mondja, sokszor el kell rejtenünk személyiségünk egyes vonásait, mert azok nem tetszenek partnerünknek. Ilyen értelemben a robotok rendkívül hasznosak lehetnek, mert velük önmagunk lehetünk.
„Tükröd leszek
megmutatom ki vagy,
ha nem ismernéd magad”
(G.N.L. fordítása)
– idézi Cullen a Velvet Underground híres dalát, az I’ll Be Your Mirrort.
Az emberi robotoknak persze már most is lehet mindennapi haszna – világít rá a film. Az osztrák Nadia Magnenat Thalman elárulja, hogy 30 évig álmodott a tökéletes személyi asszisztensről, és végre sikerült megalkotnia. A spanyol Ulises Cortés arra hívja fel a figyelmet, hogy Európában egyre több az idős ember, és a fiatalabbak nemigen szeretnek velük foglalkozni. Az ő magányukat is megoldaná egy-egy saját humanoid és szívesebben fogadnák, mint egy új, idegen embert.
