Ez lesz az utolsó Sandman? – Neil Gaiman botránya mindent tönkretett, pedig az utolsó dobás remekre sikerült
Neil Gaiman 1989-es Sandman – Az álmok fejedelme című képregénysorozata joggal vált a modern fantasy egyik megkerülhetetlen klasszikusává. Egy olyan epikus világot teremtett, amelyben a vallási és történelmi szimbólumok, mitológiák, emberi félelmek és vágyak mind összefonódnak egy lenyűgöző narratívává.
2024-ben Gaimant szexuális zaklatással és erőszakkal gyanúsították, amit maga sem tagadott, inkább először hallgatott, majd zavart magyarázkodásba kezdett. Az ügy súlyát mutatja, hogy több nő is perelte, akik végül peren kívül, jelentős összegért egyeztek meg vele. Ám a kiadói és a sorozatos projektjeit sorra mondták le és a rajongók is elfordultak a műveitől. Ezek az események pedig elkerülhetetlenül beárnyékolják a Netflix által 2022-ben elindított Sandman sorozatadaptációt is.
Egyet azonban nem lehet elvenni tőle, hogy a Sandman az író magnum opusza, egy valódi mestermű. Olyan monumentális világot álmodott meg, amelybe könnyedén integrálta a különböző vallások isteneit, bibliai alakokat, történelmi utalásokat és eredeti karaktereket, miközben mindezt emberi sorsokkal kapcsolta össze.
Álmot egy halandó véletlenül meglopta és foglyul ejtette, nem is sejtve, hogy egy felfoghatatlan hatalom birtokosát láncolta le. Az első szezon e fogság következményeit, valamint Morpheus Álombirodalmának újjáépítését mutatta be lebilincselő epizódokon keresztül.

A második évad ezt folytatva már a Végtelenek családi dinamikájára helyezi a hangsúlyt, bár a Netflix ezt az évadot ketté bontotta – az első hat rész már elérhető, míg a második etap július 24-én érkezik –, még így is grandiózus élményt kínál. Megismerhetjük mind a hét Végtelent, akik mindannyian saját birodalmuk urai, ám egymáshoz való viszonyuk legalább annyira komplex, mint az emberek közti kapcsolatok. Álom (Tom Sturridge) ezúttal testvérével, Delíriummal (Esme Creed-Miles) együtt indul útnak, hogy felkutassák elveszett fivérüket, Pusztítást (Barry Slone), aki önkéntes magányba vonult. Eközben Álom ki szeretné szabadítani első igaz szerelmét, Nadat (Umulisa Gahiga), az első Emberek királynőjét a Pokolból, akit pont ő kárhozott örök szenvedésre. Ez a terv újabb drámai szintet ad a történetnek.
A Végtelenek mind különleges karakterek, akiket öröm megismerni, és bár isteni lényekről van szó, emberi gyengeségeik és konfliktusaik teszik őket igazán teljessé. Tom Sturridge továbbra is tökéletes választás Morpheus szerepére: a melankolikus, végtelen bölcsességgel és ridegséggel megáldott Álom alakítása az ő színészi játékával zseniális.

A sorozat visszatérő mellékszereplői is erősen hozzájárulnak az évad sikeréhez. Lucifert ismét Gwendoline Christie alakítja, aki bámulatos karizmával kelti életre a hazugságok urát, míg Halál (Kirby Howell-Baptiste) a nyugalom és megbízhatóság szimbólumaként tűnik fel, olyan játék keretén belül, amit lehetetlen nem szeretni. A Vágyat megszemélyesítő Mason Alexander Park transznemű karaktere egyszerre lehengerlő, fenyegető és csábító – hipnotikus hangja és extravagáns kinézete leköti a nézők figyelmét. Bár a Netflix sok karakter nemét vagy bőrszínét megváltoztatta – az eredetihez képest – mindezt organikusan oldották meg. Így az LMBTQ reprezentáció egyáltalán nem hat erőltetettnek, sőt szorosan illeszkedik a narratívába.
A Netflix adaptációja sok szempontból követi a képregények szerkezetét és atmoszféráját. Megőrzi Gaiman lassú, epizodikus világépítését, a mitológiai utalásokkal és lírai monológokkal tűzdelt narrációt, miközben a képi világ is kimagasló élményt nyújt. Bár akad egy-két gyengébb CGI pillanat, ezek nem rontanak az összhatáson. A látványvilág grandiózus, sötét és álomszerű. Az operatőri munkát csak dicsérni lehet, és minden elismerésem a díszlettervezőnek is. Nem utolsó sorban a zene is tökéletesen illik az eseményekhez.

A második évad forgatókönyve bravúros, Allan Heinberg showrunner és David S. Goyer producer érezhetően tisztelettel viszonyul Gaiman forrásművéhez. Minden epizód önmagában is jelentéssel bír, de szervesen kapcsolódik az egész évad történetéhez. Az adaptáció hűen közvetíti a Sandman esszenciáját: azt a filozofikus, kissé melankolikus, mégis végtelenül emberi hangulatot, amely a képregényeket is különlegessé tette.
Az író botránya miatt a Netflix – akárcsak másik Gaiman-projektek esetében – gyorsan lezárják a sorozatot és elteszik a fiók legmélyére. Bár kommunikációjuk szerint „eredetileg is így tervezték”, egyértelmű, hogy sokkal több potenciál volt ebben az univerzumban. A Halott fiúk nyomozóirodája és a Lucifer is ebbe a világba tartozik, ám most mindtől elbúcsúzhatunk. A Sandman azonban így is fennmarad, mint Gaiman legnagyobb műve, és ez a sorozat méltó emléket állít neki.

Összességében a Sandman második évadának első fele egy olyan fantasztikus sorozat, amely egyszerre kielégíti a képregényrajongók és a minőségi fantasy kedvelőinek igényeit. Álom története, testvérei, az univerzum mélysége, a filozófiai és vallási rétegek, valamint a kiemelkedő színészi alakítások mind hozzájárulnak ahhoz, hogy ez az évad is feledhetetlen élmény legyen.
Ez a kettősség teszi a Sandman második évadát különösen fájdalmassá. Mert amíg Lord Morpheus a képernyőn továbbra is a végtelen hatalom, bölcsesség és kegyetlenség mitikus elegyét képviseli, addig alkotója nagyon is emberi bűnei miatt veszett el örökre az olvasók és nézők szemében. Talán épp ezért érezzük ezt a sorozatot olyan fontosnak: nemcsak egy világot, hanem egy korszakot is eltemethet vele a fantasy közössége.