KULT
A Rovatból

Vajon nyerhet-e Hófehérke az Éhezők viadalában? Ez egy szociopata Rómeó és Júlia-történet

Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája legnagyobb baja a címe, ez már önmagában is okozhatja a film bukását. Amikor levegőt kell venni egy filmcím kimondása közben, sosem jelent jót.


Én komolyan veszem a munkámat, újra megnéztem az összes Éhezők viadala-filmet az elmúlt héten. Nemcsak azért, hogy felfrissítem emlékeimet, de be kell valljam, a young adult-zsáner az egyik bűnös szenvedélyem. Tudom, hogy borzasztóan egysíkúak ezek a „kiválasztott” fantáziák, amiket direkt úgy írnak meg, hogy az olvasó/néző azonosítsa magát az amúgy átlagosnak tűnő, ám különleges képességekkel rendelkező főhős személyével, de én élvezem őket.

Rengeteg bugyuta klisével vannak teletömve, mégis szórakoztatóak, és ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül. Elég, ha megnézzük a Harry Potter-könyvek óta elindult feldolgozáshullámot: ezek a filmek azóta is ömlenek a populáris médiában.

A 2010-es évekre a zsáner valamelyest kifulladt. Az Útvesztő-széria volt talán az utolsó, melynek a befejező része kimondottan gyengére sikerült. Csak annak köszönhette anyagi sikerét, hogy viszonylag kevés pénzből készült. Már Az éhezők viadala utolsó két filmje sem hozta az elvárt nézőszámokat, így érdekes, hogy pont most próbálják meg felmelegíteni ezt a kicsit kihűlt instantlevest.

Itt az első meglepetés: milyen jól tették! Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája – te jó ég, ez a cím, valahogy rövidíteni fogom innentől fogva – egy kimondottan szórakoztató young adult történet. Az éhezők viadala világa amúgy is érdekes, nagyon kedvelem a disztópikus jövőképeket, ez a film pedig egy retro-disztópiát mutat be.

Történetünk szerint Panem épp a 10. Éhezők viadalára készül – 64 évvel járunk az első Katniss-film sztorija előtt.

A viadal egy büntetés Panem népének, amiért 10 évvel ezelőtt fellázadtak a diktatúra ellen. A lázadók elbuktak, és innentől fogva minden évben egy arénában tartanak egy harcot a 12 körzetből véletlenszerűen kiválasztott fiatalokkal, hogy letörjék a lázadási kedvet. A csata életre-halálra zajlik, és csak egyvalaki élheti túl.

Viszont a Kapitóliumban uralkodó diktatúrának feltűnt, hogy egyre csökken a viadal nézettsége, és nő a lázadó támadások száma, ezért ki kell találni valamit. Főszereplőnk, Coriolanus Snow (Tom Blyth) a fővárosban játékmesternek tanul, hogy kihúzza az amúgy nagynevű, de mára elszegényedett családját a csávából. A nagy változtatás a jubileumi versenyre az, hogy minden diák kap egy kiválasztottat, akit próbálnak segíteni a harc során. Coriolanushoz kerül Lucy Gray Baird (Rachel Zegler), aki stílszerűen a 12-es körzetből kiválasztott csavargózenész (a filmben csak covey-ként nevezik őket).

A film első harmadában megismerjük Coriolanust, aki megpróbálja Lucyt népszerűsíteni a nézők körében, és bebiztosítani magának a győzelmet, eközben természetesen beleszeret a lányba.

A csúcspont maga a viadal, ahol egyszerre követjük főhőseinket, majd kapunk egy jó nagy harmadot, amikor is a történések utóhatásait ismerhetjük meg. Nagyon érdekesek a különbségek Katniss viadalához képest, a filmbeli emberek hozzáállása egészen más, máshogy kezelik a fiatalokat, nem akkora show az egész. Inkább tényleg a büntetés és elrettentés itt a cél, a nézettség csak most kerül szóba.

Szerintem jobb lett volna, ha nem próbálják mindenhol kényszeredetten, izzadságszagúan ráerőltetni a Jennifer Lawrence-filmek elemeit az új moziba. Elég, hogy a főszereplőnek megtették Snow karakterét, akit az eredetiben a zseniális Donald Sutherland játszott, de az új lányka a 12-es körzetből jön, ahonnan anno Katniss is, és folyamatosan dobálnak hozzánk apró neveket, elszólásokat, hogy a rajongók örülhessenek kicsit. Nagyon elcsépelt és olcsó megoldásokkal találkozhatunk. Na de milyenek a színészek? Meglepően jók.

Én nem ismertem Tom Blythot, de mostantól biztosan mondhatom, hogy követni fogom a karrierjét. A gyengéd kinézetű szépfiú pillanatok alatt vált át a kedves szomszéd srácból kegyetlen gyilkossá, aki a legjobb barátját is képes lenne az akasztófára küldeni.

Az ő vállán volt az egész film, és úgy gondolom, ezt a feladatot sikerrel teljesítette. Rachel Zegler gyönyörű és szépen énekel, amit ki is használnak az alkotók. Az énekesmadár folyamatosan csipog, néha kicsit röhejesen sokat dalolászik, de legalább a zenék jók (bár én eredeti nyelven néztem). Eddig nem láttam magam előtt, hogy őt a Disney miért választotta ki az élőszereplős Hófehérkéjük főszerepére, de most már értem. A lány kisugárzása, magabiztossága valóban sokat dob a karakter szexepiljén.

A többi szereplő is teszi a dolgát, az Eufóriából ismerős Hunter Schafer játssza Coriolanus unokatestvérét, Tigrist, akinek a sorsával tisztában vannak az alapanyagot ismerők. Jason Schwartzman alakítja a szegény ember Stanley Tucciját, ő a giccses műsorvezető. Ügyes a szerepében, tényleg eladja a viadalt a nézőknek. Peter Dinklage jelen van, igazából neki ez a „fizettek érte” típusú szerep. Karakterének, Casca Highbottomnak tudjuk, mi lesz a sorsa az első pillanattól kezdve.

Aki azonban ellopta a showt, az Viola Davis Dr. Volumnia Gaul szerepében. A színésznő valósággal felfalja a díszleteket, annyira giccsesen, túlzottan gonosz és taszító.

Ha valakivel egy jelenetben szerepel, annak esélye sincs érvényesülni, Davis mindenkit elnyom maga körül – látni, hogy jól érezte magát forgatás közben. Már a megjelenése is röhejes (egyik szeme ragyogó kék, a haja meg olyan, mint Szörnyella de Frásznak), a viselkedése sokszor irracionális, ezen a vicces-ijesztő határmezsgyén mozog, amikor megszólal, versel vagy oktat. Olyan, mint egy karikatúra, aki a '80-as évek béna akciófilmjeiből köszönt vissza. Csak bámulni tudtam széles mosollyal.

Azt meg kell említenem, hogy nem hibátlan a film. Túl hosszú, egyértelműen érezni, hogy a rendező Francis Lawrence és csapata nem akarták, hogy az emberek azt érezzék, mint az Éhezők viadala trilógia kettészedett befejező része esetében. Ez egy kerek, lezárt történet, amit lehet folytatni, de ha nem kerül rá sor, akkor is egy egész sztorit alkot. A két és fél óra játékidő erősen érződik rajta, főleg a vége felé lesz kicsit izzadságszagú. Ugyanakkor a hibái ellenére ezt az Éhezők viadala-filmet élveztem a leginkább, jobban megfogott, mint Katniss valaha is tudott.

Érdekes látni, milyen volt régen az élet-halál harc, honnan indult Snow karaktere. A szerelmi szál a két lelkileg igencsak sérült ember között lebilincselő, és maga a világ bámulatos a maga szörnyű módján.

Katniss története három részben nem mutatott ekkora karakterfejlődést, mint Coriolanusé egy film alatt. Francis Lawrence jó szakember, a film szép és követhető a teljes játékidőben, de semmi extrát nem ad nekünk nézőknek, nincs egy jellegzetes kézjegye, ami alapján a nagynevű rendezők között lehetne emlegetni. De ezzel nincs baj, ez a film is csak egy young adult történet, erre ez a munka tökéletes volt.

Miért érdemes megnézni a szociopata Rómeó és az énekes-pszichopata Júlia történetét? Hát, ha ez a leírás nem kelti fel az érdeklődést, akkor ki lehet hagyni a disztópikus-retro jövőképbe ültetett főgonosz eredettörténet.

Akik szerették az eredeti filmeket vagy könyveket, azoknak tetszeni fog a tini gladiátorküzdelem musical-kiadásban.

Mindenki másnak is csak ajánlani tudom, hogy bátran próbálkozzanak vele, mert tud újat mutatni a young adult sci-fi zsánerben. Az, hogy a főszereplőnek megtették az eredeti széria főgonoszát, és sikerrel abszolválták a kihívást, hogy szimpatikussá tegyék a figurát, már magában megéri a mozijegy árát. Popcorn-mozinak tökéletes. Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája (de jó, többet nem kell leírnom ezt a címet), megtekinthető november 16-ától a mozikban magyar szinkronnal és felirattal egyaránt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Krasznahorkai László: Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni
A Nobel-díjas író pár mondatban reagált ma a díjra, az azt követő jókívánságokra, és meg is köszönte az olvasóinak őket. Záporoznak is a kommentek a poszt alá.


Néhány napja jelentették be, hogy Krasznahorkai László kapta a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, akkor volt egy rövid nyilatkozata, de azóta nemigen szólalt meg az író. Most a közösségi média oldalán írt pár sort a követőinek a maga fanyar humorával:

„Krasznahorkai László hálás az Elkerülhetetlen Véletlennek, hogy ennyi embernek okozott örömöt. Köszöni a jókívánságokat. Ha néhány pillanat úgy telt el Magyarországon, hogy sokan boldognak érezték magukat, talán még meg is lehet szokni”
– írta a Facebookon.

A kommentek túlnyomó része pozitív reakciókat tartalmaz, köszönik a könyveket, az olvasás élményét, és gratulálnak a frissen díjazott írónak:

"Pont a mester kötetét olvasva kaptam a híreket. Hát persze hogy boldogság."

"Itt Erdélyben is nagy volt az öröm. Egy könyves kávézóban dolgozom, jó volt elsőnek két német egyetemi hallgatónak elújságolni a hírt, hallottak a szerzőről!"

"Mikor évekkel ezelőtt egy brit könyvtárban dolgoztam karbantartóként, mindig megpróbáltam becsempészni a Wenckheim báró hazatér angol nyelvű, keménykötésű kiadását az ajánlott irodalom polcra, de valaki mindig észrevette és visszatették. Végig nekem volt igazam. Gratulálok a díjhoz!"

"Igen, végre önfeledten lehetett örülni, egy időre ki lehetett lépni a nyomasztó, nehezen elviselhető mindennapjainkból. Köszönjük!"

"Hatalmas öröm és boldogság,hogy egy magyar ember ismét feltette hazámat a kultúra felső polcára.Szívből gratulálok,jó egészséget és kreatív energiákat kívánok az elkövetkezendő időkre is!"


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Szerető családapa, rejtőzködő szörnyeteg – az Apám, a BTK gyilkos bepillantást enged a gonosz otthonába
A gyilkos, akit mindenki szeretett: a cserkészvezető, gyülekezeti vezető, aki éjjel igazi szörnyeteg volt. Lánya most szembenéz az örökségével. A Netflix legújabb dokumentumfilmje felfedi, milyen életet él az, aki csak utólag jön rá, hogy az apja Amerika egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa.
B.M.; Fotók: youtube.com - szmo.hu
2025. október 13.



Skye Borgman legújabb dokumentumfilmje, Apám, a BTK gyilkos a Netflix jól bevált true crime-formuláját követi, mégis valami egészen másról szól, mint amit elsőre várnánk. A néző nem pusztán egy hírhedt sorozatgyilkos történetét kapja, hanem egy család széthullásának, egy identitásválsággal küzdő nő lelki útjának intim, néhol kényelmetlenül személyes lenyomatát. Borgman rendezése az ismert BTK-gyilkos, Dennis Rader életét és tetteit idézi fel, de csak felszínesen, mert valójában az áldozatok közül egy különlegeset helyez a középpontba: a gyilkos lányát, Kerri Rawson-t.

A film témája eleve hátborzongató. A „BTK” rövidítés a „Bind, Torture, Kill”, azaz „Megkötöz, Megkínoz, Megöl”. Az egyik legrettegettebb név lett az amerikai bűnügyi történelemben.

Rader a hetvenes évektől kezdve Wichita városát tartotta rettegésben, miközben a külvilág számára átlagos, sőt példás polgárnak tűnt: cserkészvezető, felekezeti vezető, lakóközösségi egyesületi ellenőr, szerető családapa. A kettősség döbbenetes és éppen ez a kontraszt teszi a történetet annyira megrázóvá. A rendőrség évtizedeken át képtelen volt kézre keríteni, miközben a gyilkos nyíltan üzengetett nekik az újságokon keresztül, cinikusan játszadozva a hatóságokkal. Aztán a ’80-as évekre hirtelen csak eltűnt, hogy 2004-ben újra felbukkanjon, ám ekkor már a technológia fejlődése, a DNS-vizsgálatok és a számítógépes nyomozás véget vetett rémuralmának. Végül 2005-ben elfogták, és Rader, mindenki megdöbbenésére, azonnal beismerte a gyilkosságokat, rideg részletességgel mesélve el szörnyű tetteit.

Borgman nem a bűncselekmények rekonstrukcióját helyezi előtérbe. A film sokkal inkább a következményekkel foglalkozik: hogyan éli meg egy család, ha egyik pillanatról a másikra rájön, hogy az apa, akit szeretett, egy szadista sorozatgyilkos? Kerri Rawson visszaemlékezései ennek az ellentmondásnak a fájdalmát tárják fel. Ő az, aki szó szerint egész életét újraépíti abból, amit apja öröksége lerombolt. A generációs trauma, amit Kerriék kaptak a gyilkos apjuktól kegyetlen terhet ró az egész családra. A filmben Kerri kendőzetlenül beszél gyerekkoráról, az apjához fűződő kapcsolatáról, arról a pillanatról, amikor megtudta az igazságot, és arról is, hogyan próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant. A fura az egészben, hogy Kerri nyíltan kimondja, hogy elhidegült a családjától, akik egyébként nem kívántak részt venni a projektben, sőt még az arcuk mutatását se vállalták.

Így kicsit furcsa a helyzet, hogy a lány önmagát állítja a központba, miközben testvére és édesanyja véleményét nem hallhatjuk.

Borgman kamerája türelmes, de nem ítélkezik. Mégis, nézőként nehéz nem érezni bizonyos feszültséget Kerri szerepében. Egyrészt mélyen átérezzük a fájdalmát és a traumáját, másrészt viszont zavarba ejtő, hogy immár több dokumentumfilm és interjú is épül az ő történetére és maga is előadóként, tanácsadóként dolgozik olyan áldozatokkal, akik hasonló helyzetbe kerültek. Ez a kettősség, vagyis a "karitatív munka, ami igazából megélhetés is” egy érdekes kérdéskör, mely finoman, de érezhetően végigvonul a filmen. Mintha Borgman is ezzel a dilemmával küzdene: meddig lehet együttérezni valakivel, aki mégis a hírhedt gyilkos révén vált ismertté és ez definiálta az életét.

A film szerkezete klasszikus netflixes ritmusban építkezik: visszaemlékezések, archív felvételek, interjúk és gondosan megkomponált dramatizált jelenetek váltják egymást. Mindez lendületet ad, ugyanakkor néha kizökkenti a nézőt. A narratíva időnként megbicsaklik, mintha a rendező sem tudná eldönteni, krimit, családi drámát vagy pszichológiai portrét szeretne készíteni. Mindez azonban nem csökkenti a téma erejét: Rader kettős élete, a hétköznapiság és a szörnyűség közötti éles kontraszt olyan kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak egyetlen dokumentumfilm keretein.

Különösen izgalmas, hogy a film új fényt vet az amerikai sorozatgyilkos-mítoszra is.

Magyar szemmel nézve Dennis Rader neve kevéssé ismert, noha az amerikai popkultúrában mély nyomot hagyott. Aki látta a Mindhunter sorozatot, talán emlékszik rá: BTK volt az a rejtélyes figura, aki a sorozat részeinek elején, vagy végén egy-egy rövid jelenetben feltűnt, mint egyfajta árnyék, akit a néző sosem ismerhet meg teljesen. Sőt, a 2018-as kiemelkedően jó és méltatlanul elfeledett The Clovehitch Killer című film is erősen merített Rader történetéből, nem teljesen, de tekinthető adaptációnak is valamennyire. Hogyan élhet együtt egy család a „jó apa” illúziójával, miközben az valójában szörnyeteg.

Borgman tehát nemcsak a sorozatgyilkosságokat dolgozza fel, hanem egy kulturális jelenséget is boncolgat: mi az oka annak, hogy ennyire vonzódunk a gonosz történeteihez? Miért nézzük újra és újra ezeket a filmeket, miközben elborzadunk? A válasz valószínűleg abban rejlik, hogy a true crime tartalmak biztonságos távolságból engednek bepillantást az emberi természet legsötétebb zugaiba és a Netflix pontosan tudja, hogyan adagolja ezt az élményt. Elképesztő rajongóbázist épített ki magának a valós bűnügyi történeteken alapuló „szórakoztató” zsáner.

Mindezek ellenére az Apám, a BTK gyilkos nem tartozik Borgman legerősebb munkái közé.

A téma megrázó, a történet lebilincselő, mégis hiányzik belőle az a fajta érzelmi vagy stiláris kohézió, ami igazán emlékezetessé tehetné. A film sokkal inkább egy alapos, jól megszerkesztett, de kissé személytelen riport, mintsem egy mélyre hatoló, lélektani tanulmány. Talán épp ez a visszafogottság teszi valamennyire felejthetővé is.

Összességében az Apám, a BTK gyilkos egy megrendítő, de kissé ellentmondásos dokumentumfilm.

Erőssége a témaválasztás és Kerri őszintesége, gyengesége viszont a formanyelv, a rohanás és az érzelmi tompultság. Mégis, ha valaki érdeklődik a true crime műfaj iránt, és kíváncsi arra, hogyan hat a bűn egy család életére generációkon át, ez a film megéri a figyelmet, még akkor is, ha nem hagy maga után katarzist, csak egy kellemetlenül őszinte kérdést: mennyire ismerhetjük valójában azokat, akik köztünk élnek és szeretünk?


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Kiszáll a külföldi tulajdonos a Szigetből, Gerendai Károly mentheti meg a fesztivált
A jelenlegi tulajdonos a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyük megszüntetését kérte. Gerendai mindeközben hajlandónak mutatkozik a világhírű fesztivál hóna alá nyúlni.


Ahogy arról korábban írtunk, Karácsony Gergely főpolgármester hétfő reggel egy Facebook-posztban osztotta meg, hogy bizonytalanná vált a Sziget Fesztivál jövője. Mint írta, a fesztivál vezérigazgatója arról tájékoztatta, hogy kezdeményezni fogja a fővárossal kötött megállapodás felmondását.

A Sziget sajtóosztálya szerint ez nem jelenti a rendezvény végét. Bíznak abban, hogy a fesztivál egy új, magyar tulajdonosi háttérrel még sikeresebb lehet a jövőben.

A szervezők valóban azzal a kéréssel fordultak a Fővárosi Önkormányzathoz, hogy a 2026-tól esedékes területfoglalási engedélyüket közös megegyezéssel szüntessék meg. Ennek okáról azt írták: „A fesztivál külföldi tulajdonosa – annak ellenére, hogy korábban egy hosszabb távú fejlesztési programban gondolkodott – úgy döntött, hogy a jelenlegi struktúrában nem vállal további kockázatot Magyarországon” – írja a Telex.

A döntés hátterében az is szerepet játszik, hogy

„mivel a Fővárosi Közgyűléssel kötött területhasználati megállapodásunk határozott időre szól és a fizetési kötelezettség még jövőre is fennállna, akkor is, ha nem lenne rendezvény, ezért vagyunk kénytelenek a megállapodást ebben a formában felmondani”.

A Sziget ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez nem a fesztivál történetének lezárása. „Ezen döntéssel párhuzamosan – a hazai menedzsment javaslatára – a Sziget Zrt. tulajdonosai felvették a kapcsolatot a fesztivál alapítójával, Gerendai Károllyal, lehetőséget kínálva arra, hogy a rendezvény ismét vele folytathassa működését” – írták.

Az egyeztetések még zajlanak, ezért a szervezők nem kívántak további részleteket elárulni. Közleményükben úgy fogalmaztak: „Mi, a Sziget szervező csapata, őszintén bízunk abban, hogy a fesztivál egy új, független, magyar tulajdonosi háttérrel az eddigieknél is sikeresebb lehetne, hiszen a változás egyszerre nyújt lehetőséget a fejlődésre és a megújulásra, valamint a Sziget klasszikus értékeinek és szellemiségének az újbóli megerősítésére.”

Azt is remélik, hogy számíthatnak a közönség támogatására, a „szakmai partnereikkel ápolt kiváló kapcsolatukra”, valamint a „Főváros megértő együttműködésére is”. Hozzátették: „Hiszünk benne, hogy a Sziget léte nemcsak az abban közvetlenül érdekelteknek, hanem az egész ország számára fontos, közös ügy.”

A Sziget Zrt. tulajdonosai a hazai menedzsment javaslatára keresték meg újra Gerendai Károlyt, aki 2022-ben szállt ki a fesztivál életéből. A Sziget-iroda közölte: „Mivel az egyeztetések jelenleg is folynak a felek között, ezzel kapcsolatban még nem áll módunkban további információkat megosztani.”

Gerendai Károly sem kívánt részleteket megosztani, amíg nincs konkrét megállapodás, de a Forbesnak annyit elárult:

„Bár nemrég még nagyon nem így képzeltem el az elkövetkező éveimet, de a jelen helyzetben határozott célom megoldást találni a Sziget létének hosszú távú biztosítására.”

Az egykori főszervező az elmúlt években főként a Costes csoporthoz tartozó gasztronómiai vállalkozásaira koncentrált, szabadidejének jelentős részét pedig utazással töltötte. Most abban bízik, hogy akár már októberben létrejöhet egy olyan új tulajdonosi struktúra, ami szakmailag és pénzügyileg is biztosíthatja a fesztivál jövőjét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Színészlegendák és legendás szerepek kísérték Diane Keaton életét – galéria
A 79 éves korában elhunyt színésznő a szakma krémjével dolgozott együtt. Néhány munkakapcsolata párkapcsolattá is alakult, bár sosem ment férjhez. Egy élet és karrier képekben.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, szombaton Los Angelesben elhunyt Diane Keaton amerikai színész, rendező és producer.

Az Oscar- és Golden Globe-díjas művész pályafutása során olyan nagy sztárokkal dolgozott számos filmben, mint Woody Allen, Al Pacino, Richard Gere, Warren Beatty, Jack Nicholson, Mia Farrow vagy Jane Fonda.

Megannyi filmes szerepéből olykor romantikus kapcsolat is szövődött kollégáival, bár férjhez soha nem ment. Két örökbe fogadott gyereke Dexter (1996) és Duke (2000).

Filmes szerepeiből, pár- és munkakapcsolataiból készítettünk válogatást (a képekre kattintva galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk