Szappanyos Tamás: Naplókönyv

Szappanyos Tamás: Naplókönyv

Így éltünk mi – 1942-1956

1942. Június 8.

Van nekem egy unokabátyám. A múlt héten meglátogattuk. Van neki egy mikroszkópja, röntgen gépje, hangfelvevő készüléke és hat puskája meg egy orosz géppisztolya. Az anyukája úgy megszúrta az ujját, hogy egy vércsepp mindjárt ki is jött. Azt betették a mikroszkópba és megmutatták nekem. Láttam a fehér és vörös vérsejteket.

1944. Április 10.

Tegnap volt három hete, hogy a németek megszállták az országot. Az iskolákban március 31-én befejezték a tanítást. Április 1-én volt a hittanvizsga. A szülők nem jöhettek el. Jól feleltem, nem úgy, mint tavaly, amikor nem tudtam semmit és anyuka szégyelte magát. A vizsga elmaradt, mert aznap, - 3-án – bombázták Pestet. Délelőtt az amerikaiak, éjjel az angolok. A bombák főleg gyárakra és munkásnegyedekre estek. A Ferencvárosi p.u. teljesen elpusztult.

Április 25.

A félbeszakadt sakkjátszma.

Tegnap délelőtt Vidor bácsi átjött velem sakkozni. Alig kezdtünk el játszani, hazahívták. Két perc múlva sápadtan jött vissza. Internáló táborba kapott behívót. Este bejött elbúcsúzni – velem is kezet fogott és megcsókolt. Ki tudja, mikor fogjuk befejezni ezt a félbemaradt játszmát.

Május 11.

Tegnap délben is lent voltunk az óvóhelyen de csak ¾ óráig. Este megint az óvóhely vendégei lettünk. Akkor már két órát voltunk lent. Ez idő alatt kétszer adtam anyukának sakk-mattot.

.

Szeptember 20.

Idegen nyelvek.

Nyáron sok idegen nyelvet hallottam. Én németül tanultam anyukától. Elsie néni a gyerekeivel angolul beszélt. Anyuka Elsie nénit tanította franciára s olaszra. Néha pedig eljött egy orosz hadifogoly, akivel anyuka oroszul, Elsie néni meg szlovákul beszélgetett.

Szeptember 20.

Napirend.

Este a légó miatt későn kerülök ágyba. Ezért reggel soká szoktam aludni. Reggeli után érdekest írok, azután lehívom Sanyit. Kettesben játszunk. Amikor a sziréna légiveszélyt jelez ő felszalad. Az ablakon keresztül mondom meg neki, hogy mit mondott a rádió. Mostanában minden délelőtt van riadó. Ha följöttünk segítek anyukának teríteni. ¼-kor eljön Lacika és Sanyi is lejön újra. 4-kor elmegyek zsömléér. 7-kor vagy valamelyik nagymamához, vagy pedig sétálni megyek anyukával. 8-kor vacsorázunk, mert 9-kor már rendszerint a pincébe megyünk. Ha légó van is, tizenkettőre ágyba kerülök.

November 5.

Tegnapelőtt már az oroszok ágyúit lehetett hallani. Tegnap felrobbantották a Margit hidat. Két zsúfolt villamos is ment rajta.

November 11.

Már körülbelül egy hete láttam az óvóhelyet utoljára. Az egyik nap láttam, hogy a kőrúton német katonák sok ökröt, az egyik mellékutcában pedig birkákat hajtottak.

November 12.

Tegnap Dezső bácsinál voltunk. Ma templom után Szappanyos nagymamát látogattam meg. Dezső bácsi számtant gyakorolt velem, míg anyuka egy lengyel emberrel beszélgetett oroszul. Már három napja Évikével német helyett oroszul tanulunk. Anyuka a tanára. Már tudunk írni a ciril betűkkel. Most olvasni tanulunk.

1945. Január 8.

Ma anyuka és Mária néni nagy sütést rendeztek. Már reggel 6 órakor felkeltek és fölmentek Lujzi néni /Haintz néni/ konyhájára. A hozzávalókat részben a negyedik emeletről szedték össze. A lakásunkba anyuka az előszoba ablakon át mászott be, mert nem volt nála a kulcs. Azóta ilyen könnyű a közlekedés, amióta az ablakok kitörtek. Én 10 órakor jöttem föl az óvóhelyről. Közben 3 belövést kapott a ház. A lift aknát és Hajnalék lakását érte a találat.

9 órakor anyuka, apuka és Miklós bácsi elvitték a kenyereket a pékhez. Délre itthon volt a 4 szép kerek cipó.

Január 22.

Végre ismét szobában aludtam. 3 hét után először feküdtem levetkőzve, egyedül egy ágyban. Lujzi néni adott nekünk helyet, hozzá költöztünk fel az első emeletre. Lujzi néni a 3 gyerekkel aludt két rekamier-en nekem Lujzika ágya jutott, anyuka meg apuka földön aludtak 3 matracon. A másik szobában Szlányi bácsiék aludtak a lánnyal és Gizikével. Nagyon jól aludtam egyszer sem ébredtem föl, pedig éjtszaka nagy légicsata volt a fejünk felett. Ma egész délelőtt szólt az ágyú – Buda egy kis része még erősen tartja magát.

Az utóbbi hét alatt sok minden történt. Olyan sok, hogy azt nem is győzöm leírni. Anyuka írja meg helyettem. D15.-én jöttek be az oroszok a mi házunkba. Azóta két parancsnokság volt itt, de már mind a kettő elment. Tegnap délelőtt pedig két orosz katona azzal állított be, hogy tudnánk-e nekik varrni és hogy van-e varrógép. Mondtuk nekik, hogy gép az van és meg lehet csinálni a dolgot. Anyuka azonnal elment szabót keresni. A 34-ben talált is egyet. A szomszéd házban egy néninek volt cérnája – így hát megindulhatott a munka. Az oroszok nagy kofferekben hozták az anyagot és a bélést. Egy nagy vödör káposztalevest kaptunk tőlük meg kenyeret.

Ma reggel 7-kor borsólevest hoztak. Délben meg ismét káposztalevest. Így csak egy kis krumplit és sóskaszószt kellett főzni és megvolt a finom ebédünk és vacsoránk. Este pedig egy nagy darab kakaót kaptunk.

Délelőtt meglátogattuk Tamásékat. Még mindig saját óvóhelyükön tartózkodnak. Egész kényelmesen be vannak rendezkedve. Nagyon örültünk a viszontlátásnak. Mindjárt játszottunk egy ostromjátékot. Ebéd után elkisértük Gizikét az Üllői-út 91-be. Ez egy amerikai védettségű ház. Gizike egy gyerekkocsiban tólta haza a holmiját. Útközben 3 ágyú előtt mentünk el. Az orosz tüzérek észrevették a gyerekkocsit, mosolyogva integettek és kiabáltak, hogy menjünk oda. Gizike odament. Egy marék cukrot nyomtak a kezébe, a kicsi számára. Hazafelé jövet Lacikáékhoz is benéztünk. Apukája az utolsó percben elment az oroszok elöl, most a várban van. Lacikáék a lányszobában tanyáznak korom sötétségben. Útközben sok döglött lovat láttunk. Hármat éppen akkor trancsíroztak. Némelyiket egészen befedte a hó. Az úton sok kilőtt puska és pisztolygolyót láttunk. Hármat föl is szedtem.

Január 25.

Három napja már. 3 szabó dolgozik itt. Az első nagyon lassan dolgozott és Lujzi néni varrógépe sem volt megfelelő. Anyuka még két szabót hozott, az egyik a varrógépét is elhozta. Most nagyban folyik a munka. Katona nadrágokat és mundért varrnak. A két orosz tüzér – az ütegük a klinika kertben van – reggel és délben egy vödör levest és kenyeret hoz, délután meleg teát meg cukrot. A szabók még haza is visznek belőle és nekünk is mindegyikünknek jut. Múltkor anyuka az egyiktől egy nagy darab kakaót kapott. Azóta azt reggelizem.

Az egyik oroszt Szasának, a másikat pedig Ivánnak hívják. Szasa tegnap cukrot igért a szabóknak. Hozott is egy nagy batyuval és kiosztotta köztünk. Nekünk is adott kockacukrot meg cakest. Egyszerre csak sírva lépett be Tomaschek néni, a férje kiséretében. Ahogy belépett, felismerte 24 személyes abroszát ketté hasítva. Kiderült, hogy Szasa tőlük is elhozott egy csomó cukrot meg cakest s az egészet az ő abroszukba kötötte be. Vissza adtuk amit tudtunk a szabók azonban nem voltak hajlandók vissza hozni, amit már hazavittek. Azt mondták Tomaschekéknak még mindig több maradt, mint nekik.

Tegnap d.u. B. nagymamát látogattuk meg. A szomszéd lakásban lakik a tüzérség főparancsnoka. Nagy zűrzavar, jövés-menés hangos beszéd volt az udvarban. Tegnap reggel pedig váratlanul Sz. nagymama és Lenke néni állítottak be. A nagymamától sok mindent elvittek az oroszok, kenyeret már hetek óta nem láttak. Mi éppen ma kaptunk Csontos bácsitól egy darabot, oda adtuk nekik. Nagyon megörültek a drága kincsnek.

Ma éjjel nagy izgalom volt az óvóhelyen: két orosz bement s két nőt vittek el krumplit hámozni. Mária néni, a Kovács lányok a mamájukkal s még két fiatal nő felszaladt ide az első emeletre. Itt kuporogtak székeken és fotelekben.

Január 29.

Ma reggel Iván támolygott be egy társa kiséretében. Összeesett a konyhában. Ágyat hoztak, ráfektették. Nem volt magánál. Anyukával orvosért szaladtunk. A 28-ból Zárday bácsi jött át. Közben Iván társa is elment orvosért. Miklós bácsi kisérte. A klinikán 8 orvos reggelizett. Nem akart egy se jönni. Az orosz erre a revolverét mutogatta. Később panaszkodott anyukának, hogy a magyar orvosok rosszak.

Iván morfium injekciót kapott, elaludt. A pajtása a konyhában várta, míg fölébred. Akkor már egész jól érezte magát. Elmondta, hogy erőszakkal szeszt itattak vele a pajtásai. 28 évig nem ivott – ezután sem fog.

Közben anyukával elkisértük apukát, Miklós bácsit és Szabó bácsit a vármegye házára. A vármegyei tisztviselőknek ott kellett jelentkezni. Onnan apuka táblára akart menni, de csak a Bazilikáig jutottunk. Olyan csatározás volt ott, hogy kénytelenek voltunk visszafordulni. Többször behúzódtunk egy-egy kapu alá, mert légicsata folyt. A Belváros még csúnyább, mint a mi vidékünk. Mindenfelé romok, torlaszok, felszakított úttestek, felborult autók és tankroncsok. A Vörösmarty téren halottak feküdtek a hóban. A Baross utcában az elhullott lovakból csak csontok vannak meg. A többit már a közeli lakosság elfogyasztotta. Schürger Pali bácsival találkoztunk. Ócska kabátban, szakállal, alig ismertük meg.

Ebéd után B. nagymama volt itt. Miklós bácsit valahol elfogták, mér napok óta nem tudják hol van.

Este kellemes meglepetés érte az első emeleti lakókat: a csapból elkezdett folyni a víz.

Január 31.

Éjjel olyan nagy lövöldözés és nagy légicsata volt, hogy mindenki felébredt rá, csak én aludtam át az éjtszakát. A d.e. teljesen csendes volt.

Délelőtt itt volt Sz. nagymama mg Lenke néni. Elmondták, hogy 10 apáca költözött hozzájuk. A Váci utca egyik részét ugyanis kiürítették. Később Vidor bácsi lakásában romokat takarítottunk. Az egyik szobájából az eget látni. Egy csomó holmit átvittünk a mi lakásunkba.

Csontos nénitől kapott anyuka egy doboz békebeli csokoládét. Azért adta, mert amikor az oroszok bejöttek anyuka olyan bátran fogadta őket. S amikor a férfiakat is elvitték akkor is nyugodtan tolmácsolt .

Február 5.

Egész éjjel nagy légitevékenység volt. Reggelre azonban elcsendesült. Délelőtt az udvaron szemetet válogattunk. Én is munkálkodtam nagyban a szemétdomb közepén. Sok mindent találtam: 6 szöget, egy ceruzát, két pisztolygolyót, köztük egy fel nem robbantat, sütővasat, 2 fejetlen katonát, drótot és egy csattos üveg nyakát. Anyuka pedig ép tükröt. Mária néni talált: ép befőttes üvegeket, egy szép réz hamutálcát, egy gyöngyös csattot, meg egy petróleum lámpa belet. Egy néni forgópisztolyt talált. D.u. Guszti bácsiékat látogattuk meg. Ott lakik az angol-amerikai kolónia. Villany is van és 3 orosz őrzi a kaput. Guszti bácsiék élelmet is kapnak és nagyon kényelmesen laknak ott. Mesélték, hogy Gerőci úgy operálta az orosz katonákat, hogy közben revolvert szegeztek a mellének. Érzésteleníteni nem volt szabad, de ha sebesült ordított a levegőbe lőttek.

D.u. még egy érdekes esetünk volt. A 28-ba 6 orosz ment be. Belülről magukra zárták kaput és leszaladtak a pincébe. A lakók az első emeleti ablakokból kiabáltak segítségért. Mire odaértünk az őrjárat már elvitt négyet, de még kettő megbújt a pincében. Elmentünk az Üllői út 55-be. Útközben megfogtunk egy őrjáratot, az eljött velünk a Szentkirályi utcáig ott vezetőjük megnézte az óráját és tovább nem jött velünk. Szerencsére éppen szembe jött egy idősebb tiszt, az egy kerékpárost adott mellénk, az meg útközben 2 női katonát fogott meg. Visszatérve kiderült, hogy már csak egy orosz van a pincében, de az nagyon elbújt. A kerékpáros erre két katonát hívott a nők helyett és lámpával lementek a pincébe.

Március 26.

Este egyszer csak csöngetnek. Kinyitom az ajtót, hát belép apuka egy fiatal orosz tiszt kiséretében. Közölte velünk, hogy éjtszakára hozzánk szállásolták be. Nagyon helyes kis tiszt volt. 21 éves. Festőmüvész. Már 3 éve, 18 éves korában besorozták katonának. Most útban van hazafelé, mert a fején lövést kapott, de már begyógyult, harcolni viszont nem tud. Folyton azon járt az esze, hogy mit fog szólni majd az édesanyja /aki már arról kapott értesítést, hogy a fia meghalt,/ ha ő egyszer csak betoppan.

Március 29.

Anyukát délelőtt áthívták a 34-be. Egy kapitány volt ott, aki nagyon haragudott, mert az embereit előző este igen udvariatlanul fogadták. Azért kért tolmácsot, mert alaposan meg akarta mondani a véleményét. Anyukával úgy megismerkedtek, hogy este el is jött hozzánk. Nagyon érdekes ember. 5 évig egy cirkuszban volt bűvész. Nagyon érdekes mutatványokat mutatott nekünk. Egyre meg is tanított.

Ma ebédre váratlanul megérkezett Miklós bácsi, egy orosz teherautóval, hogy Mária nénit hazavigye a falujukba. Hozott 1q lisztet, meg szalonnát, tojást. - Megint van egy lakónk. Fiatal orosz tiszt.

Ma d.e. az orosszal együtt átmentünk Budára. Most mentem át először az újjáépített Ferenc József hídon. Jungert Arnoltnét kerestük fel, az utolsó oroszországi magyar követ feleségét. A mi tisztünk – Nikoláj - , azt állította, hogy az orosz asszony és neki rokona. Meg is találtuk a Somlói úton, egy lebombázott villában. Míg ők beszélgettek, anyuka és én kint napoztunk a kertben. Amikor kijöttek, a néni közölte velünk, hogy bár orosz származású, de mégsem a keresett rokon. Azonban sejti, hogy a követségi altiszt lesz az akit keresünk. A külügyminisztériumban megtudhatjuk a címét. A Gellért hegyen vágtunk át, és úgy mentünk fel a várba. Mindenütt rom és pusztulás képe. A hajdani szép villák siralmas látványt nyujtanak. Egész Buda a felborult autók és tankroncsok temetője. Az alagút mellett egy rombadőlt lépcsőn kapaszkodtunk fel. Néhol már azt hittük, hogy vissza kell fordulnunk, de ő csak ment rohanva és mi lihegve törtettünk a nyomában. A dísztéren kiégve találtuk a külügyminisztériumot. Ott megtudtuk, hogy a keresett egyén Kispesten lakik. Lefelé menet egy gödörben egy csomó tányéraknát láttunk, másutt egy női skalpot, vagy föl nem robbant lövedékeket, - egyszóval nem a leggyönyörűbb látvány. A Lánchíd budai hídfőjénél egy torlasz állta utunkat. Arrafelé még alig járnak emberek. A siralmas állapotban lévő Dunaparton értünk vissza a Ferenc József hídhoz. A nagy és szomorú séta után, ½ 3-kor végre hazaértünk.

Nikoláj aztán másnap kiment Kispestre és ott csakugyan megtalálta rokonait.

"1945. Július 29. Őszöd

Két napja vagyunk itt a Balatonon. Tegnapelőtt hajnalban indultunk útnak Lujzi néniékkel. Mindenki hátizsákot cipelt a hátán. Még a két Haintz fiú is. (Ödön 7 éves, Tibor 4.) Reggel 6 órára érkeztünk a pályaudvarhoz. Lujzi néninek egy ismerőse szerzett helyet a vonatban. Úgy hogy kényelmesen elhelyezkedtünk. Lujzi néni, anyuka Rozi, Ödön, Tibor, Luli és én. A vonat ¾ 10-kor végre elindult. Nagyon lassan haladtunk, egyes állomásokon két óráig is megállt a szerelvény. Néhol pedig békebeli gyorsasággal ment, de nem sokáig. Mindig adódott valami akadály és meg kellett állni.

Találkoztunk néhány oroszokat szállító vonattal is. Két fogolyvonattal találkoztunk: Kelenföldön meg Székesfehérváron. Lezárt marhavagonokban vitték a szegény magyar katonákat. (Megint Anyu szavai következnek: Az első vonatot orosz őreik nagyon szigorúan őrizték. Szólni sem volt szabad hozzájuk. A mi kocsink utasai megkíséreltek csomagokat bedobni hozzájuk a kis berácsozott ablakon. De ez csak egynek sikerült, úgy, hogy a fogoly katona valami ruhafélét tartott ki a szűk nyíláson és ahogy a csomag ráesett, hirtelen berántotta. Szegények, hogy örültek a cigarettának! A többi csomag sajnos csak a földre esett. Az egyik orosz észrevette a mozgolódást és a levegőbe lőtt. Lett erre nagy riadalom! Az utasok összevesztek, a gyávábbak szidták azokat, akik dobáltak.

A második fogolyvonat utasai szerencsésebbek voltak. Jószívű oroszok voltak az őreik. Megengedték, hogy beszéljenek és csomagokat dobjanak be hozzájuk. Sőt az egyik szelíd arcú fiatal katona maga adogatta be nekik a gyümölcsöt, dohányt, cigarettát, kenyeret.- Innen: megint az én írásommal folytatódik. Papírt is kaptak, s leveleket dobáltak át. Mi is elkaptunk egyet és megérkezve Őszödre anyuka rögtön továbbította a címzetthez.

Amikor a vonatjuk elindult, az egyik fogoly így kiáltott fel: Isten veled magyar Hazám, bátrak hazája!"

1956.XI.23.

Egy hónap telt el a forradalom kitörése óta. Akkor, október 23-án telve volt bizakodással és reménykedéssel 9 millió magyar szíve, de azóta sok-sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Akik az orosz hazugságoknak kicsit is hittek, most tisztán láthatták az elnyomó agresszor igazi arcát. Sokat változott a helyzet egy röpke hónap leforgása alatt. A világháború borzalmait már-már felejtő Magyarországon ismét tankok dübörögtek keresztül, szovjet ágyúk lőtték a mi házainkat, kórházainkat, vagy éppen a templomtornyokat. Ismét megtanultuk, mi az a házhoz, sőt sokhelyütt az óvóhelyhez láncolva, kenyér, vagy villany nélkül rettegésben és bizonytalanságban élni. Az élet megszokott rendje felborult, és egy hónap alatt nem állt helyre. A jövő kilátásai egyre homályosabbak és bizonytalanabbak lettek. Azok közül, akik szerencsésen átvészelték a háborút és a deportálást, sokan használták ki a zűrzavar-adta lehetőségeket és szöktek át az osztrák határon. Ezrekkel és tízezrekkel csökkent az ország lakossága. És akik itt maradtak, sem tudják, hogy mi lesz a sorsuk? És hová tart az egész világ? Munka nélkül ténfergő emberek latolgatják az esélyeket, az innen-onnan érkező híreket. „Vajjon lehet-e jobbra várni?” - kérdezhetjük a jövendőt. Talán nem, talán igen, jelenleg minden olyan bizonytalan.

Én a magam részéről fiatalos, keresztényi bizalommal nézem az eseményeket, és próbálom itt lejegyezni a történtek krónikáját. Végre vett anyu néhány rossz füzetet, jegyzeteim alapján most szép sorjában lerögzítem a lezajlott dolgokat. Hosszú irkálás lesz, mert mostanában minden egyes nap jelentett valamit, egy sem múlt el említésre méltó esemény nélkül.

1956.XI.27.

A rövid, óvatos kenyérszerző sétákon kívül néhány napig nemigen jártunk az utcán, most végre mint ketrecéből szabadult rab-állatok tódultak a szabad levegőre az emberek. Nagy vándorlás indult meg a Kilián laktanya felé. Ez a környék, különösen a József- és Ferenc-körút, meg az Üllői-út szenvedtek a legtöbbet. Az ágyugolyó-szaggatta házakat, a szétlőtt tankokat és a klórmésszel lehintett orosz hullákat nézegették a kíváncsi szemek. Sokan fényképezőgépet vittek magukkal, hogy megörökítsék a látottakat. Ismerősök üdvözölték örömmel egymást, mindenki boldog lehetett, aki túlélte a megpróbáltatást, amely után a szabadság napját látta felvirradni. Laci elmesélte, hogy amikor egy elakadt autót segített a házuk elől eltolni, az Üllő-úton álló orosz tankból lőni kezdtek rájuk. Miklós bácsiék pedig a házukban rejtőző felkelők miatt kerültek veszedelembe. Különben sem a rokonokkal, sem a barátokkal nem történt baj.

29-én, hétfőn esős, hűvös reggelre ébredtünk. Ez a nap jelentette a Baross-utca környékén a harcok kulminálását. Délelőtt a velünk rézsút szemben lévő 21-es számú házat lőtték be, délután a 28 kapott szentkirályi utcai fontján egy golyót. A házban is jártak felkelők – Csontosék üres ablakain ugráltak be, - de azután mégsem a házból folytatták a harcot. Utólag hallottam csak az esetről, hogy egyik lakótársunk, egy fiatal anya kérte őket, hogy ne hozzák ránk az oroszok ágyúgolyóit, tankjait, mire az egyik az egyik felkelő elmondta, hogy ők is apák, mégis az életüket teszik kockára.

A város egészen furcsa képet öltött az ide-oda mozgó magyar és orosz tankokkal, a rengetet gyalogos polgárral, akik közül többen fegyvert viseltek, a rengeteg kiakasztott cédulával, amelyek fogalmazóik politikai követeléseit hirdették. Úgy látszott, mindenki, aki szükségét érezte, véleményét papírra vetette; az utcán valahol felragasztotta, vagy kirajzszögezte, biztos lehetett benne, hogy akad bőven olvasója.

Külön szenzációt jelentett a városba bevonszolt Sztálin-szobor maradvány, amelyet az Akácfa-utca elején szedtek véglegesen széjjel a tömeg által körülnyüzsgött bronztömeget lelkes emberek kalapálták, vésték, fűrészelték, hogy emléket tehessenek el belőle.

Ahhoz már túlságosan sokan mentek ki, hogy mindenkit tejbe-vajba füröszthessenek, és a rengeteg fiatal közül nem egy nyilván csak a csábító lehetősége gondolt, hogy a szabad világba juthat, de arra már nem, hogy miképpen fogja ott napjait tölteni? A disszidálók száma Amerika vagy Szabad Európa szerint 110 ezer felé emelkedik, tehát sok reményvesztett, vagy kalandvágyó embere volt hazánknak. Szerencsére azért vannak olyanok is, akik kitartanak az „ősi fészek” mellett, akik nem hagyják elsodortatni magukat az első szélroham által. Véleményem szerint érthető, ha valaki, akinek házastársa, gyereke, testvére él külföldön, most kimegy és annak az oltalmára bízza magát, sok egyéb esetben azonban gyávaság vagy túlzott remények a kivándorlási láz kórokozói. Magyarország most nehéz helyzetben van, ki tudja, mikor lesz itt rendes élet, nyugaton a legutolsó munkás, vagy munkanélküli is jobb módban él: tehát menjünk! Ez az elgondolás, és akik így lépik át az osztrák határt, sokat árthatnak a magyar névnek, melyről szabadságharcosok és partizánok vére mosta le legújabban a gyalázatot. Már keringenek olyan hírek, hogy külföldön nem látnak szívesen menekülő magyar orvosokat, sőt vissza is tanácsolják őket hazájukba, ahol szükség van rájuk. Ilyen körülmények között jólesik olyan barátokkal találkozni, akik elutasítják a menekülés gondolatát, és hívek maradnak szülőföldjükhöz.

Egy hete folyik már Melbourne-ben az olimpia. Kevesebb sikert értek el sportolóink, mint Helsinkiben, de az előzmények után ez érthető. Külföldi, vagy magyar rádióból azért érdeklődéssel halljuk az ausztráliai híreket, és Papp Laci bravúros harmadik olimpiai bajnokságának őszintén örültünk. Mindazonáltal kicsit groteszk, hogy a hollandok a magyarországi események hatására vissza tudtak lépni a részvételtől, és nekünk ajánlották föl a megmaradt pénzösszeget, a mieink pedig ott keresik a dicsőséget Ausztráliában.

Újság útján most nem lehet híreket szerezni, mert a kommunista sajtó ellen újságolvasásban bevezettük a passzív rezisztenciát. Sokan megvették a lapot, azután Dunába dobták, vagy az utcán elégették. Ez a közös ellenállás hasonló ahhoz az impozáns néma tiltakozáshoz, amely november 23-án délután 2 és 3 óra között elnéptelenítette az utcákat. Úgy mondták, aki nem támogatja a Kádár-kormányt, az otthon tartózkodik. Volt is olyan n némaság, hogy az utcán csellengő orosz katonáknak szinte még a lélegzését is meg lehetett hallani.

1956.XII.7.

A kedélyek még mindig nem nyugodtak meg. Föl-fölröppen egy-két rémhír, máskor igaz hírek újságolnak valami újabb eseményt. Az üzemekben ímmel-ámmal folyik csak a munka, a munkások látván, hogy a kormány erőszakkal, a vezetők elfogása által akarja ellenállásukat letörni, újabb sztrájkokkal fenyegetnek. Sőt, tegnapra fegyveres harcot jósoltak a hírharangok. Rossz nyelvek szerint az elfogatásból megszökött Maléter Pál, december 6-ára tűzte ki az újabb felkelés időpontját, amennyiben a kormány nem lenne hajlandó a követeléseknek helyt adni. Mind szép, csak az nem valószínű, hogy a legendáshírű vezér épen propagálta volna a támadás megindításának időpontját.

Mindenesetre valami volt a levegőben. Az oroszok nagyobb feltűnéssel tankoztak az utcán. A héten kétszer női tüntetések zajlottak le a városban, amelyek ellen a dicsőséges Vörös Hadsereg páncélosokkal vonult ki. Állítólag nyugati diplomata-gépkocsik fogták körül védőn az oroszokat fenyegető felvonuló asszonyokat. Tegnap délután pedig a Kádár-kormány provokált kis felvonulást, saját hatalma mellett, ezt azonban a körúti romos házak felől kövekkel dobálták. Lövések is eldördültek, állítólag nem véráldozat nélkül. - /K/ - Hátunk mögött, a jelentéktelen Kürt-utcában állandóan két-három orosz tank táborozik.

1956.XII.16.

Az ENSZ-küldöttség beeresztése előtt igyekszik a kormány eltüntetni az orosz pusztítás nyomait, nagyban takarítják a romokat. Persze az összedőlt és kiégett házakat úgysem lehet hetek alatt helyreállítani. A város pedig nemcsak szörnyen koszos, piszkos a sok törmeléktől, hanem az összevisszaságot növel az utcákon és tereken nyüzsgő zsibvásár is. Mint a kairói bazár negyedben, olyan a helyzet a körúton, Rákóczi-úton, utcai árusok egymás hegyén-hátán, ki nadrágot, ki pénztárcát, csecsebecsét, ki meg kendőt árul. A járdára állított asztalok, sátrak, ládák akadályozzák a forgalmat, úgy, hogy munkába menet csak a mellékutcákon lehet sietni. Sok a könyvárus is, Ibi szomszédja már jóval áron alul is vásárolt így könyvet az utcán, ami a készlet származásának fölötte gyanús voltát bizonyítja. A Palace mozi előtt különösen nagy szokott lenni a csődület, itt működik a madársípos bácsi is, alighanem az, aki régebben a Hűvösvölgyben csattogott. És persze az emberek sokkal inkább ráérnek, mint régen. Mindenkinek akad nézője és vevője is. Még csoda, hogy kóklerek és kígyóbűvölők nem jelentek meg az utcán.

1956.XII.31.

Megpróbáltatásokban, szenvedésekben bővelkedett ez az év. És vajon ezeknek is folytatása lesz? Milyen szép lenne pedig, ha észhez térne az elnyomó hatalom, és békében hagyná ezt a kis országot! Ha nem csak ebben az évben, de általában utoljára kattogtak volna géppisztolyok, bömböltek volna ágyúk, utoljára dübörögtek volna orosz tankok a főváros utcáin! Ha örökre elcsitulnának ezen a vérrel öntözött magyar földön a fegyverek, ha végleg megszűnne az ellenségeskedés! És ne is lenne alap hozzá! Lehetne még egyszer szép világ Magyarországon. Nem azoknak kellene bánkódniuk, akik itthon maradtak, inkább azok bánnák hűtlenségüket a haza iránt, akik elmentek. Csak egy kicsit kellene engedniük azoknak, akik görcsös kézzel szorítják a gyeplőt. Ha a vezetők keresztényi alázattal hajolnának meg a nép helyes akarata előtt. Ha végre igazi felemelkedést, békét, boldogságot jelentene a civilizáció.

Ezeket a gondolatokat vetem most még papírra néhány röpke órával az óesztendő utolsó óraütése előtt. A szép elképzelések sajnos inkább az álom, mint a realitás világába tartoznak. Az igazi kilátások sokkal rosszabbak az újév küszöbén. Szűk esztendő fenyeget, de Isten segítségével majd csak átvészeljük ezt is. És ha egy év múlva Szilveszterkor újra együtt lehetünk szüleimmel és a vendégekkel, fűtött szobában megint olyan finom vacsorát fogyaszthatunk, mint az előbb, akkor hálát adhatunk az Égnek, mint ahogy hálát kell adnunk a mai napért és az elmúlt esztendőért is.