Ma: Háy János
Háy János: Mélygarázs (részlet) – A lány
Arra tanítottak, hogy minden vitéz alku tárgya, ha kell, megalkuszunk rá. Amennyiben szükséges, hogy legyen, megköttetik az üzlet, és lesz. Ajándék vitéznek ne nézd a fogát, mondták, olyan, amilyen, aki épp a szükséges időben erre csatangolt. Megalkuszunk vele, hisz ez a vitéz ért ide, kivel tudnék, ha nem épp vele. Minden királylány életében érkezik egy vitéz pont akkor, amikor érkeznie kell. S hát, ha nem tökéletes, ugyan már, ki tökéletes a mai világban. Apád sem volt az, mégis született három gyerek, mondta a királylány anyja, és leéltem vele egy életet. Jó, király volt, de amúgy nem volt nagy szám. Nem aurája volt, nem foszforeszkált körülötte a levegő, egy bűzfellegben trónolt, a testéből örökösen kipukkadó bélgázok miatt, a zsíros ételektől már fiatalon megbomlott az emésztése, és én ezzel is megbékéltem. Lassan elfelejtettem, milyen a tiszta levegő, s ha netán kirándulni mentem, majd kiköptem a tüdőmet, annyira megköhögtetett az oxigéndús friss levegő. Teljesen el voltam tőle szokva. Meg a nagyapád sem volt az. Mi, kérdeztem. Tökéletes, mondta a nagymama, mégis, de most már hála istennek egyedül vagyok. Maradt néhány év nyugalom öregkoromra, nem kell azt a vén kandúrbandit kerülgetnem. Csak több hely van így a palotában, hogy nincsen, meg az ágyon is kényelmesebben elférek. Jaj, anyu, nem kéne mindig az aput bántani, még halálában is, mondta az anya. Jó, tudom, mondta a nagymama, neked az apád, de nem tehetek róla, nekem meg a férjem volt, s ebben az állításban egyetlen pozitív nyelvi elem van, az, hogy volt.
Nem, mondtam, aki nekem kell, nem lehet alku tárgya, és nem lehet megalkuvás, aki nekem kell, az épp az lesz, aki kell, s ingyen lesz az enyém, mert neki az lesz a fizetség, hogy én. Bárki lehet én, és bárki lehet ő, mondta a nagymama, s hogy hányadik vitézt szalasztjuk már el! Az a múltkori neki nagyon tetszett, az előzőnek túl nagy volt az orra, és nem szeretné, ha nagyorrú dédunokái lennének, de a múltkori, az pont megfelelő volt. Tud viselkedni, és hát olyan az ízlése, hogy a nagymama ebédje után mind a tíz ujját megnyalta, szóval tudja, mi az, hogy finom. Várok, mondtam, én arra várok, aki épp az lesz, akire várok. Csak nehogy túl soká. édes lányom, nehogy kivárakoztasd magad az időből. Nem fogom, mondtam. Volt már olyan, mondta a nagymama, és az is azt mondta, amit te, aztán azoknak a végén még gyerekük se született. Pedig a gyerekhez csak tíz perc kell a férfiből, vetkőzéssel, öltözéssel együtt, aztán le is út, fel is út, mert jobb is, ha nincs apja, itt vagyunk neki mi hárman. Jaj, anyu, mondta az anya, ezt azért mégsem kéne mondani. Mért ne kéne, legyünk reálisak, egy mese is csak akkor hiteles, ha vannak benne reális elemek, s ez egy reális elem. A férfi arra kell, hogy elvégezze a dolgát, utána csak kolonc. Esetleg, ha van pénze, akkor még van belőle némi haszon, meg persze, ha nem zsugori, de különben, minek az. De anyu, mondta az anya, ő még előtte van annak, aminek mi már utána, neki még varázslat, ami számunkra megfejtett trükk. Na, jó, csak nem szeretném, ha dédunoka nélkül halnék meg, szóval jobb sietni ezzel. Az idő relatív dolog. Még fiatal vagy, fordult most felém, alig harminc, de ez magányosan többnek látszik, mint két kicsi gyerekkel.
Majdnem igaza lett a nagymamának, mert teltek-múltak az évek, s az igazi vitéz közel s távol nem látszott. Aztán harminc fölött tényleg úgy felgyorsultak az évek, megint ősz, megint tél, megint tavasz és megint nyár, hogy észre sem vettem, már eltelt egy újabb. Lehet, hogy rosszul döntöttem, ezzel a tudattal feküdtem le mindennap. Lehet, lehet, lehet, lehet, s akkor számba vettem, kiket űztem el, s néha azt gondoltam, nem, mostmár nem tenném. Egy hülye kis sértődés, mert az anyjának adott igazat egy vitában, vagy mert eljárt hétpróbázni, öttusázni vagy huszonegyezni, s persze nem hívott, azt mondta, hogy az nem lenne jó, ha én is mennék, mert ez olyan, hogy mindig csak a barátaival.
Ma már nem tenném, gondoltam, egy fényképet néztem, látszott rajta, hogy sírás után voltam, mert az a vitéz királyfi nem akart szembeszállni királyapjával, hogy engem választ ezen a hétvégén, s nem a palotában való munkálkodást. Nem merte miattam kockára tenni az örökségét, hogy egy szerelem miatt esetleg ugrik a felekirályság. Aztán eszembe jutott egy jelenet, egy belvárosi palotában volt, a harmadikon, amikor együtt feküdtem egy másikkal, éjfél volt, vagy épp elmúlt, párát vert az arcomra a lehelete, s mondtam, hogy nem, nem lesz az, amire gondol, hiába is jártatja fegyverforgatásban megkeményedett tenyerét a bőrömön. Ne a testemért szeressen. Egyszer aztán megláttam egy másik lánnyal az utcán, a palota közelében. Látszott, hogy olyan lány, akinek különösebb erőfeszítés nélkül bárki szerethette a testét. Nekirontottam, lecseréltél, erre, egy mellékszereplőre, aki csak véletlenül került bele a mesébe, mert kellettek udvarhölgyek a királylány mellé, vagy mert betévedt a tündérpalotába! Ütöttem őket és kiabáltam, ömlött a könnyem, végül rendőrt hívtak, vagy csak akartak, már nem is emlékszem, olyan volt a fejem, hogy csak azt a fájdalmat láttam, amit ez okozott, s én ki akartam verni magamból ezt az érzést, ütöttem őket, hogy nekik fájjon, ne nekem.
Valójában egyiket sem tudtam rendesen szeretni. Ők voltak és én. Mindig ügyeltem, hogy megőrizzek magamból valamit külön. Bocs, ma nem jó, mondtam, amikor telefonált, majd holnap. Neked nem is hiányzom, mondta. De, mondtam, pedig az igazság az volt, hogy nem. Csak félig kellettek nekem, de én félig kevés voltam nekik. Ma már nem tenném, gondoltam, s irigykedve néztem azokat, akik képesek voltak megalkudni, s a hasukban cipelték vagy babakocsikban tologatták az alku tárgyát, a parkok kanyargós sétaútjain.
Épp ezt éreztem, amikor az utolsó pillanatban végre feltűnt az igazi hős. Jött csillogó szablyájával a levegőt csépelve, és én láttam, hogy igen, pont ő az, és ő is azt mondta igen, ezt akartam, ezt a királylányt. Kockázat volt ugyan fegyveresen végigjönni a városon, amikor a terrorveszély miatt térfigyelő kamerák pásztázzák az utcákat, s ha véletlenül kimondod Allah nevét, lecsap rád az amerikai titkosszolgálat, de megérte. Megérte érte jönni és megkapni, s hogy mindaz, ami hiányzott neki, amiért egy életen át sovárgott, íme, most ezáltal megadatott.
Magamhoz húztam a szegényember legkisebb fiának fejét, és ölembe fektettem. Néztem az arcát, a testét, nekem azok a vézna karok izmosnak látszottak, a gyenge lábak erősnek, aztán a szívére pillantottam. Olyan volt az ő szíve, mint egy lehorzsolt térd, mint egy lehorzsolt könyék, amikor biciklizés közben elesett a gyerek. Minden lement róla, tiszta vér volt a jobb lába és a bal lába, a jobb keze és a bal keze, könyök, tenyér, térd és minden, mert métereket csúszott a betonon, olyan volt ez a szív. Működött, de tele volt sebbel. Úristen, mi történt veled, kérdeztem, de ő nem akart beszélni arról, hogyan szerezte a sebeket, s hogy miért van, hogy a régiek, a sokévesek éppoly gyógyulatlanok, mint a frissen szerzettek. Nem beszélt, csak hevert az ölemben, ahogyan egy kis állatka vackolódik be az anyja testébe.
Teltek múltak a napok, s láttam, amint ezek a sebek a sok simogatástól elkezdenek szélsebesen begyógyulni, holott már nem volt fiatal, a szervezet mégis friss volt, mintha évek óta csak erre várt volna, erre a gyógyulásra. Eltűntek a hegek, egy omladozó falrész sem maradt a szívkamrán, egy repedés sem, egy apró, egér vájta lyuk sem.
Íme, hát meggyógyultál, birodalmam legbátrabb vitéze, ki sebesülten is szablyát forgatva hasított át annyi utcán, annyi téren, mondtam, hogy immáron nem vagy beteg. Gyere, nézzük meg, a gyógyult szív mire képes! Ha sérülten ennyi erő volt benne, hogy ide tudott hozni, vajon mit tud tenni, amikor egészséges? Gyere, tölts velem, amíg világ a világ, minden percet, és lássuk, az milyen. Hagyjuk, hogy egybeérjen a két idő, az, ami az enyém volt, és az, ami a tiéd. Felfénylettek előttem az évek, amiket majd együtt élünk le, amikor az idő nem mozdul ki ebből a meséből, amikor nem ránk omlik, hogy elpusztítson, hanem megölel, amikor mesebeli házikóban élünk, és mesebeli gyerekeink születnek, és minden barátunk számára, ha ránk néznek, az lesz az esti mese, nem a Mátyás király furfangos kalandjai, nem a póruljárt farkasok , kecskegidák, tündérek, jancsik és juliskák szomorú története. Fénytelen évek után, íme, elkezdődik a fényes idő, hisz minden fakó idő azért múlik el, hogy egy tündökletesnek adja át a helyét, mondtam, csak gyere.
Jövök, hisz karom elgyengül, lábam megroggyan, s a szívem újra sebes lesz nélküled, mondta. Jövök, hisz nem volna élet az az élet, amiben te nem vagy. Jövök, mondta, s mindig hozzáfűzött valami indokot, hogy mért is kell, hogy jöjjön, s mért is nem lehet az, hogy ne. De hiába teltek-múltak a napok, ő még mindig csak a küszöbön toporgott. Helybenjárt, mint egy rab a talpalatnyi fogdában, mint Török Bálint a Héttoronyban.
Gyere, mondtam, gyere, csukd be magad mögött az ajtót, mert betódul a szél, s kiűzi a szobából a meleget, besurrannak melletted a rosszvitézek, s elcsennek valamit a szobából vagy belőlem. Ő nem szólt semmit, csak toporgott, mint keresztútnál az eltévedt vándor a lassan töpörödő árnyéka körül. Nem mondta, hogy kint túl hideg, bent túl meleg, kint túl tágas, bent meg pont nem, csak néha annyit, hogy jövök, mindjárt jövök, csak megvárom, míg elmosódik az égen minden csillag, megvárom, míg a nap aranyszekérre kap, és estére elcsábítja a holdat, megvárom, míg, mondta, de már nem jutott eszébe semmi új, hogy mit. Csak hallgatott a küszöbön, s nézett zavartan a szobamélybe, ahol voltam, mint aki elmenni nem mer, és belépni is félne.
Tipikus eset, mondták az udvarhölgyek, akik közel s távol minden intrikát ismertek. Tipikus, esze ágában sincs változtatni az életén, neki jó az, hogy otthon a kényelem, megszokott keretek, tiszta lakás, mosott ruhák, fényes trónterem, itt meg a kárpótlás. Mért tenné mindezt kockára, netalán vállalni, hogy újabb gyerek, új palota, újabb kölcsön, megannyi aranytallér, nem akarja másokért adni az utolsó leheletét. Ez neki nem ajándék, csak terhes ráadás, neki pont így jó, ez tőle a maximális vállalás. Ezzel is kezdte, te mesélted, hogy nem akar mást, csak kárpótlást a tőle megvont érzelmekért. Nem egy egész estés koncertet, csak a jutalomjátékot, azt a néhány számot, amit a fő program után már minden felelősség nélkül felszabadultan játszik a zenekar.
Életrajz:
Háy János (író, költő) 1960. április elsején született Vámosmikolán. Orosz-történelem szakot végzett Szegeden, esztétikát az ELTE-n. 1989-ig tanárként, 1989-től 2004-ig kiadói szerkesztőként dolgozott (Holnap, Pesti Szalon, Palatinus). Versekkel jelentkezett a nyolcvanas évek első felében. Első kötete (Gyalog megyek hozzád a sétáló uton) 89-ben jelent meg. Azóta tizenhét könyve jelent meg. A versek mellett ír kisprózát, regény és drámát. Számtalan rajza és festménye is megjelent. Maga illusztrálja könyveit, illetve készíti a könyvek borítóit. Prózaíróként a Dzsigerdilen c. török korban játszódó regénye hozta meg a szakmai és olvasói elismerést. Az utóbbi években mint drámaíró aratott sikert. A Gézagyerek és a Herner Ferike faterja c. darabját számtalan nyelvre lefordították és külföldön is bemutatták.
Budapesten él. Két gyermeke van. Jelenleg szabad foglalkozású író
Kötetei:
Gyalog megyek hozzád a sétáló uton (versek, rajzok - 1989)
Vigyázat, humanisták. (versek - 1990)
Welcome in Africa (versek, kisprózál - 1991)
Marlon és Marion (versek, novellák - 1993)
Holdak és napok (elbeszélések, versek, rajzok - 1995)
Dzsigerdilen. A szív gyönyörűsége (regény – 1996 – németül azonos címmel -1999)
Valami nehezék (versek - 1998)
Istenek (versek - 1998)
Xanadu. Föld, víz, levegő (regény - 1999)
Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek (kilenc történet - 2000)
Kotródom el (versek – 2002)
Alfabéta és a nevennégy rabló (meseregény, Faltisz Alexandrával közösen – 2002)
A bogyósgyümölcskertész fia (novellafüzér – 2003)
Dzsigerdilen, Török korom (új kiadás, regény, elbeszélések – 2004)
A Gézagyerek (Drámák, novellák – 2004)
Budapest – hídfőváros (novellák Fejér Gábor fotói mellé – 2005)
Házasságon innen és túl (novellák, 2006)
A gyerek (regény, 2007)
Meleg kilincs. Versek 1976-2003 (Versek)
Egymáshoz tartozók (novellák, 2009)
Egy szerelmes vers története (versek, 2010)
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!
