MÚLT
A Rovatból

Vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre - 75 éve hangzott el Winston Churchill fultoni beszéde

A volt brit miniszterelnök 1946. március 5-én a Missouri állambeli Fulton egyetemi kollégiumában mondott egy beszédet, amellyel ismét beírta magát a történelembe: megadta a hangot a hidegháború nyitányához.
Szöveg: Göbölyös N. László - fotó: Flickr - Levan Ramishvili - szmo.hu
2021. március 05.



Vasfüggöny, sőt, időnként csak „a Függöny”: ezt a kifejezés használták a nyugati politikai szónoklatokban és médiában több mint 40 éven keresztül a II.világháború után a szovjet érdekszférába került országokra. Mindenki tudta a „szabad világban”, melyek a „függönyön túli” államok, de még az 1980-as években is előfordult, hogy amikor már néhány világhírű rock-sztár – John Mayalltól az Iron Maidenig – eljutott Magyarországra, Csehszlovákiába, vagy Lengyelországba, az itt készült felvételeket rendszerint „Behind the Iron Curtain” címmel adták ki. Lehet, hogy már e koncertek fiatal nézői sem tudták, hogy a kifejezés atyja a 20. század egyik legnagyobb formátumú politikusa, Sir Winston Churchill volt.

Nagy-Britannia legendás miniszterelnöke, akit 1953-ban memoárjaiért irodalmi Nobel-díjjal tüntettek ki, már 1940-ben, amikor a Hitlerrel kötött szégyenletes müncheni alku kovácsát, Neville Chamberlaint felváltotta a londoni Downing street 10-ben, adott egy híres mondatot az utókornak: a nácik elleni háborúban nem kínált mást Őfelsége VI.György alattvalóinak, mint „vért, szenvedést, verítéket és könnyeket”. („blood, toil, sweat and tears”). Köztudott volt Churchillről, hogy meggyőződéses antikommunista, aki 1919-ben hadügyminiszterként, bár nem támogatta brit katonák bevetését a Szovjet-Oroszország elleni intervencióban, a polgárháború befejezésekor „egészségügyi kordont” javasolt a bolsevik állam ellen.

A II.világháború kezdetekor azonban Churchill felmérte, hogy a nácizmusnál nincsen nagyobb ellensége a világnak, és már 1940-ben figyelmeztette Joszif Sztálint egy készülő német támadásra, a generalisszimusz azonban, ahogyan senkinek, neki sem hitt.

A Szovjetunió elleni invázió napján, 1941. június 22-én aztán a brit miniszterelnök felajánlotta Nagy-Britannia segítségét. „Ez nem osztályháború, nem olyan háború, amelyben az egész Brit Birodalom és a Nemzetközösség elkötelezett faji, vallási és pártkülönbségre való tekintet nélkül” – írta Churchill Sztálinnak. 

Innen vezetett az út a tényleges katonai szövetséghez, az angolszász csapatok 1943-as szicíliai, majd 1944-es normandiai partraszállásához, miközben a három nagy diplomáciai csúcstalálkozón, Teheránban (1943. november), Jaltában (1945. február) Churchill, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Sztálin a háború utáni világ jövőjéről és nem utolsósorban geopolitikai felosztásáról tárgyaltak. Az utolsó hármas csúcson, Potsdamban (1945. július) az elhunyt Roosevelt helyett már Harry S. Truman képviselte az Egyesült Államokat, míg Churchillt, aki a konferencia idején elvesztette az otthoni választásokat, Clement Attlee váltotta fel. Készült még olyan fotó, amelyen Sztálin, Truman és Churchill vidáman szorongatják egymás kezét, a szövetségesi barátság azonban már csak a látszat volt.

Churchill már 1945 májusában, az éppen beiktatott Truman elnöknek aggodalmának adott hangot Sztálinnal kapcsolatban. Úgy vélte, hogy a szovjet diktátor kettős játékot játszik. Akkor azonban még a Távol-Keleten dúlt a háború, megállapodás volt a Szovjetunió hadba lépéséről Japán ellen, ez azonban végül csak a hadüzenetig jutott el augusztus 8-án, két nappal Hirosima után, egy nappal Nagaszaki előtt. A mai napig folyik a vita a világ történészei között, hogy a két atomtámadás stratégiailag jelentéktelen városokra szükséges volt-e a háború befejezése, Japán kapitulációja szempontjából, vagy csupán a még szövetséges, de potenciális ellenség Szovjetuniónak szóló erőfitogtató figyelmeztetés. Mindenesetre sem Washington, sem London nem vállalta akkor még a konkrét szembenállást.

Közben azonban Churchillt „hálátlan” honfitársai megbuktatták, és így immár csak „Őfelsége ellenzéke vezetőjeként” utazhatott Truman meghívására 1946 tavaszán. Március 5-én a Missouri állambeli Fulton egyetemi kollégiumában mondott egy beszédet, amellyel ismét beírta magát a történelembe: megadta a hangot a hidegháború nyitányához.

A veterán politikus ugyan közölte, hogy „magánemberként” beszél, de hogy ez mennyire nem így volt, jelzi, hogy a beszéd szövegét előzőleg eljuttatta Truman elnökhöz.

Churchill először a tartós brit-amerikai katonai szövetség jövőképét lebegtette meg.

„Nem lesz lehetséges megakadályozni a háborút és biztosítani a világ működésének folyamatos sikerét, ha az angol nyelvű népek nem alakítanak egy testvéri szövetséget” – mondta a volt brit kormányfő, kifejtve, hogy ezen nem csupán a két azonos társadalmi rendű ország együttműködését érti, hanem a két hadseregét is a közös katonai stratégiától a fegyverzeteken át a kiképzésekig. Sőt, azt is javasolta, hogy a két ország kölcsönösen használhassa egymás katonai repülőtereit és hadi kikötőit a világ bármely pontján. Hamarosan rátért arra is, hogy miért tartja ennyire fontosnak e közös biztonsági rendszert.

„Árnyak vetülnek a szövetséges győzelem által nemrég még fénylő térre. Senki nem tudja, hogy Szovjet-Oroszország és nemzetközi kommunista szervezete mit szándékozik tenni a közeljövőben, hol lesznek a határai – ha lesznek egyáltalán – a terjeszkedésre, a hittérítésre való hajlamaiknak” – mondta Churchill, aki hangsúlyozta: nagy csodálója a hős szovjet népnek és harcostársának, "Sztálin marsallnak” és azt is megérti, hogy Oroszország védeni akarja nyugati határait egy újabb német agresszióval szemben, és örömmel adnak neki helyet a világ nagyhatalmai között.

„De fel kell fednem bizonyos tényeket önök előtt. Szczecintől Triesztig vasfüggöny ereszkedett le a kontinensre: Varsó, Berlin, Prága, Bécs, Budapest, Belgrád, Bukarest és Szófia – és más híres városok a szovjet érdekszféra lakói, és így vagy úgy, nemcsak a szovjet befolyásnak vannak alávetve, hanem szigorú és egyre erősebb Moszkva által diktált ellenőrzésnek is”

- tette hozzá, „rendőrkormányoknak” nevezve az érintett államokat, amelyek közül egyikben sem uralkodik valódi demokrácia. „Ezek súlyos dolgok, és rosszul tesszük, ha nem vesszük őket figyelembe, amíg még nem késő” – figyelmeztetett Winston Churchill.

A volt kormányfő elutasította azt a nézetet, mely szerint elkerülhetetlen egy újabb háború – holott egészen az 1960-as évek elejéig ez volt a hidegháború egyik fő propagandaérve – meggyőződése volt, hogy a Szovjetunió nem akar háborút, csupán a háborús győzelmének gyümölcseit akarja learatni „hatalmának és doktrináinak végtelen kiterjesztésével.”

„A háború alatt látottak meggyőztek arról, hogy orosz barátaink semmit sem csodálnak jobban, mint az erőt és semmit sem vetnek meg jobban, mint a katonai gyengeséget” – tette hozzá Churchill. Éppen ezért kell a nyugati demokráciáknak egységesnek maradniuk, a megosztottság katasztrófához vezet. Egyúttal azt javasolta, hogy még abban az évben minden kérdésben állapodjanak meg a Szovjetunióval az ENSZ keretein belül.

A beszédet kezdetben komoly fenntartásokkal fogadta az amerikai kongresszusi képviselők többsége, mert úgy vélték: a brit-amerikai katonai szövetség gyanakvást váltana ki a Szovjetunióból, és túlságosan szorosan kapcsolná az Egyesült Államokat London külpolitikájához. Ne feledjük, hogy Washington az első, majd a II. világháború idején is a végsőkig húzta a „be nem avatkozás” politikáját, az első esetben 1917-ben a német tengeralattjáró-háború, a másodikban Pearl Harbor kellett a belépéshez. És azt se, hogy a beszéd elhangzása idején még szinte érintetlenül állt a hatalmas brit gyarmatbirodalom, amely csak egy évvel később, India és Pakisztán függetlenné válásával indult el az összeomlás felé. Az amerikai sajtó viszont általában „hasznos figyelmeztetésnek” nevezte Churchill szavait. A brit lapok, bár leközölték a beszédet teljes terjedelmében, óvakodtak a kommentároktól. Csupán a konzervatív Daily Telegraph emlékeztetett vezércikkében, hogy „Churchill mindig is híve volt az Egyesült Államokkal való szoros szövetségnek, és mindig ellene volt a kommunizmusnak.”

Nem sokat késett Sztálin válasza, aki a moszkvai rádiónak adott interjúban kijelentette: a beszéd veszélyes, mert képes ellentéteket szítani a szövetséges hatalmak között. Churchillt pedig egy angolszász rasszizmus apostolának nevezte, „aki, mivel meg van győződve az angol nyelvű nemzetek felsőbbrendűségéről, rájuk bízza a világuralom küldetését.”

Churchill csupán annyit reagált néhány nappal később a New York-i Waldorf Astoriában rendezett banketten, hogy beszédén egy szót sem kíván megváltoztatni.

Persze nem Sir Winston volt az, aki elindította a szovjet és a nyugati érdekszférák megmerevedését. Miközben az Elbától keletre valóban Moszkva diktált, és a polgári erőket legkésőbb 1947-48-ig mindenütt kiszorították a közéletből, nem történt ez másképp számos nyugat-európai országban, csak éppen ott az antifasiszta ellenállásban kiemelkedő szerepet vivő kommunisták jártak ugyanígy. Franciaországban, Olaszországban békés úton távolították el őket, Görögországban viszont 1947-ben éppen a Truman-doktrina alapján avatkozott be az Egyesült Államok a jobboldali erők oldalán a polgárháborúba. A doktrina ugyanis kimondta: az Egyesült Államok nem tűri el a második világháború után kialakult status quo erőszakos megváltoztatását, és gazdasági, illetve katonai segítségnyújtással beavatkozik azon országokban, ahol a kommunizmus térhódítása fenyeget.

Arra azonban a felek minden hisztériakeltés és egyre fokozódó fegyverkezési hajsza mellett több mint négy évtizeden át gondosan vigyáztak, hogy soha ne kerüljenek egymással közvetlen konfliktusba.

Három évvel a fultoni beszéd után megvalósult Churchill álma: 1949. április 4-én megalakult az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete, a NATO. Egy hónappal később Németország nyugati megszállási zónáiból létrejött a Német Szövetségi Köztársaság, majd október 7-én a szovjet zónában hozták létre a Német Demokratikus Köztársaságot, egyoldalúan fővárosának kikiáltva Berlin keleti övezetét. Ezt a folyamatot tetőzte be 1961 augusztusában a Berlini Fal felhúzása.

A hidegháborúnak voltak olyan pillanatai, amikor a világ valóban „a háborús szakadék szélén táncolt”, például a kubai rakétaválság (1962) vagy a Szovjetunió felett lelőtt dél-koreai utasszállító és az amerikai csillagháborús tervek (1983) miatt. Máskor enyhült a légkör, főleg az 1970-es években a szovjet-amerikai hadászati rakéta-megállapodásokkal és az 1975. augusztus 1-én Helsinkiben megkötött Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezménnyel, amelynek az Egyesült Államok és Kanada is aláírója volt. A két világrendszer szembenállásának azonban végérvényesen a Berlini Fal 1989-es leomlása és a Szovjetunió két évvel későbbi felbomlása vetett véget.

Sir Winston Churchill még egyszer visszatért a miniszterelnöki bársonyszékbe: 1951-től 1955-ig állt újra brit kormány élén. 1955-ben, 81 évesen vonult vissza a politikától, de egészen 1964-ig a parlament tagja maradt. 1965. január 24-én halt meg, 91 éves korában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Egy ellopott akkumulátor miatt halt meg 11 gyerek: a pörbölyi tragédia, ami egy egész generációt törölt ki a faluból
1993. február 12-én a vonat 80-nal rohant a pörbölyi iskolabuszba – a mozdonyvezető pontosan tudta, hogy a fénysorompó hetek óta rossz.


„Igazgató bácsi, én most meg fogok halni?” – kérdezte egy alsó tagozatos kisfiú a pörbölyi iskola vezetőjétől a fémroncsok, a szirénák és a kiáltások közepette. A kérdés, amely a Tolnai Népújság tudósítása szerint a tragédia helyszínén hangzott el, egyetlen mondatba sűrítette a felfoghatatlant.

1993. február 12-én, egy fagyos, ködös péntek reggelen Pörböly határában egy pillanat alatt kialudt tizenegy gyermek élete, amikor az őket szállító iskolabusz egy vonattal ütközött. A balesetben a busz sofőrje is életét vesztette, a tragédia tizenkét áldozatot követelt.

Aznap reggel sűrű, párás köd ült a tájra, drámaian lecsökkentve a látótávolságot a nyékipusztai bekötőút vasúti átjárójában. A mentéshez riasztott pécsi helikopter sem tudott leszállni a sűrű pára miatt. A helyszínre érkezőket apokaliptikus kép fogadta: a Gemenc Volán Ikarus busza kettészakadt, hátsó része az árokba csapódott, míg az elejét a Kiskunhalas felől Bátaszék irányába tartó személyvonat mintegy százötven méteren tolta maga előtt a síneken. Az influenzajárvány miatt a buszon a szokásos hatvan helyett aznap csak huszonkilenc gyermek utazott.

A vasúti átjáró fénysorompója a baleset napján nem működött, mert hetekkel korábban, január végén valaki ellopta a berendezés akkumulátorát. A tolvajt sosem találták meg.

A MÁV a vasúti személyzetet írásban figyelmeztette a veszélyre, és a mozdonyvezetők számára kötelezően előírta, hogy a fedezetlen átjáró előtt 15 kilométer/órára csökkentsék a sebességet. A közúton közlekedők számára azonban a sötét jelzőlámpa semmilyen veszélyt nem jelzett a sűrű ködben.

A 7817-es számú személyvonat mozdonyvezetője a kötelező érvényű írásbeli rendelkezés ellenére nem lassított. A vizsgálat később megállapította, hogy a szerelvény közel 80 kilométer/órás sebességgel érkezett az átjáróhoz. A mozdonyvezető ugyan adott hangjelzést, de a fékezésre már nem maradt ideje. Egyik túlélő gyermek visszaemlékezése szerint az utolsó pillanatokban valaki felkiáltott a buszon: „Mi lesz most?! Itt a vonat!”

A tizennyolc sérült gyermeket több környező kórházba szállították, de a helyszínen nem állt rendelkezésre pontos utaslista, ami jelentősen megnehezítette a gyerekek azonosítását és a szülők értesítését. A helyszínen kilenc, a kórházba szállítás után pedig további két gyermek halt bele sérüléseibe. A buszt vezető férfi szintén a kórházban hunyt el.

A tragédiát követő nyomozás a buszvezető és a mozdonyvezető felelősségét is megállapította. Mivel a busz sofőrje elhunyt, csak a mozdonyvezető ellen indult eljárás.

A bíróság első fokon két évre, a Legfelsőbb Bíróság pedig jogerősen három év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A hazai vasúttörténetben ez volt az egyik első olyan eset, amikor vasúti átjáróban történt halálos baleset miatt egy mozdonyvezetőnek börtönbe kellett vonulnia.

A pörbölyi tragédia az egész országot megrendítette. „Kimondhatatlan fájdalom ért minket. Ezt a tragédiát ez a kis falu talán soha sem fogja kiheverni” – nyilatkozta Gayer János, a falu akkori polgármestere. Közadakozásból 18 millió forint gyűlt össze a gyászoló családok megsegítésére és az áldozatok temetésére. A sportvilág is megmozdult: egy székesfehérvári felkészülési torna győztese, a BVSC-Dreher a százezer forintos fődíjat, a döntős Videoton pedig a rendezvény teljes bevételét ajánlotta fel az érintetteknek. Az elhunyt gyermekeknek egységes síremléket állítottak, a baleset helyszínén pedig emlékmű őrzi az emléküket. A tragédia feldolgozására mentálhigiénés csoport is indult, de a közösségben a történtek sokáig tabutémának számítottak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Magyar titkosügynök végzett Barta Tamással? Az LGT legendás zenészének rejtélyes halálára máig nem kaptunk magyarázatot
Barta Tamás korai és titokzatos halála a mai napig megrázza a közvéleményt. Mit tudunk biztosan, és mi az, ami máig kérdőjel?


Barta Tamás a magyar rocktörténet egyik kulcsfigurája volt. A gitáros-énekes-zeneszerző a Hungáriában és a Locomotiv GT-ben is játszott.

A halála azonban ma is rejtélyes ügy.

A 33 éves zenészt 1982. február 16-án Los Angelesben holtan találták, és bár két lövés érte a mellkasát, hivatalos eljárás mégis öngyilkosságként zárta le az ügyet.

A zenész, aki „kinőtte” a korszakot

Barta Tamás gyerekként hegedülni tanult, később autodidakta módon lett gitáros, majd a hatvanas–hetvenes évek fordulóján már a magyar beat/rock élvonalában mozgott.

A Hungária korai időszakában, majd 1971-től az LGT-ben játszott; az LGT első három nagylemezén hallható a játéka, és részt vett a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról felvételein is.

Az 1974-es amerikai LGT-turné után nem tért haza,

az Egyesült Államokban maradt, és Los Angelesben telepedett le.

Két lövés, mégis „öngyilkosság”?

A rejtély kulcspontja éppen a két lövés. Több forrás felidézi, hogy Barta holttestét Los Angeles-i otthonában találták meg, és a sebek alapján két lövés is érte. Ennek ellenére a hatóság öngyilkosságként zárta le az esetet, ami a közvélemény számára eleve nehezen hihető.

A két lövés ellentmondása azóta is a legtöbbet idézett érv azok kezében, akik gyilkosságra gyanakodnak.

A legkeményebb állítás: „maffiaügy” egy állambiztonsági jelentésben

A történet 2022-ben kapott ismét szárnyra, amikor több magyar lap beszámolt egy, a Belügyminisztériumhoz köthető III/II-5C alosztály megjelölésű anyagról.

A dokumentum egy Bornemissza fedőnevű ügynök és Lestány Tibor rendőr hadnagy megbeszélésének leirata, amelyre 1982. február 24-én, vagyis Barta halála után alig több mint egy héttel került sor a Budapest Szállóban.

A sajtóban ismertetett tartalom szerint

a jelentés azt sugallja, hogy Barta Tamás halála összefügghetett a Los Angelesben működő magyar alvilági körökkel,

és konkrétan felmerült, hogy

azért „döntöttek a sorsáról”, mert önállósodni akart, és nem kívánt tovább egy adott kör érdekeltségében dolgozni.

"Barta alapvetően a kommunizmus elől menekült, így a sors keserű fintora, hogy a magyar papír-maffia vezetője Simon Csaba - aki korábbi disszidálása előtt Magyarországon is bűnözésből élt - a kommunista kémelhárításnak jelentett az USA-ból. Barta ennek a kémnek a beosztottja volt, az sem zárható ki, hogy lebuktatta - estleg Bartát is be akarta szervezni felsőbb utasításra - és ő adta ki a parancsot a gyilkosságra" - mondta erről annak idején Mester Sándor, a dokumentumfilm producere.

Fontos, hogy ezek nem bírósági ténymegállapítások, hanem egy nyilvánosságra került (pontosabban sajtó által idézett) dokumentum és annak értelmezései. Ettől még súlya van, mert a korábbi “csak legendák keringenek” állapothoz képest konkrét, dátumozott állításokat tesz egy, a korszakból származó irat.

A Barta Tamásról szóló dokumentumfilm talált a nyomra

A jelentésre a beszámolók szerint a Siess haza, vár a mama! című dokumentumfilm készítői bukkantak rá, miközben anyagot gyűjtöttek Barta történetéhez.

A film maga is azt a feszültséget bontja ki, ami Barta életét és halálát övezi: egy kivételes tehetség kikerült a hazai közegből, kint újrakezdte az életét, majd tragédia vetett véget az életének.

Miért maradt rejtély?

A Barta-ügy sajnos azért „tökéletes” összeesküvés-történet alapanyag, mert több kérdést is felvet, amire senki nem adott még eddig kimerítő magyarázatot.

Ellentmondó a hivatalos narratíva, kevés a nyilvános, elsődleges amerikai irat, a közbeszéd többnyire magyar sajtóra és ismeretterjesztő feldolgozásokra támaszkodik.

Későn kerültek elő a magyar dokumentumok is; a 2022-ben tárgyalt jelentés új keretet adott a kérdéseknek, de nem oldotta meg az ügyet és nem kaptunk válaszokat.

Bár halálának rejtélye rendre elviszi a fókuszt Barta Tamás művészi jelentőségéről, tehetsége önmagában is elég lenne a köré épült kultuszhoz.

Hangszeres játéka és zenei gondolkodása a magyar progresszív rock egyik csúcsteljesítménye, és a hetvenes évek több meghatározó felvételén is „ott hagyta a keze nyomát”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Natascha Kampusch-é lett a ház, ahol 3096 napig fogva tartották: a strasshofi pince titkai 20 év után
A nő nem adta el a házat, hanem mementóként kezeli, hogy ne válhasson "horror-múzeummá".


„Ott álltam a kertkapunál, megszédültem… rájöttem, mennyire gyenge vagyok.” Ezekkel a szavakkal írta le Natascha Kampusch a szabadság első pillanatát, miután 2006. augusztus 23-án kisétált a fogságból, amely tízéves kora óta tartott.

A menekülés napján a tizennyolc éves lány egy új világba lépett ki, miközben a régi összeomlott: elrablója, a híradástechnikai műszerész Wolfgang Priklopil még aznap egy bécsi vonat elé vetette magát.

A történet, amely 1998. március 2-án egy bécsi utcán kezdődött, amikor a tízéves Kampuscht iskolába menet egy fehér furgonba tuszkolták, 3096 nappal később egy új, a nyilvánosság előtt zajló fejezetbe lépett, amelyben a fiatal nő tudatosan vette vissza az irányítást a saját élete felett.

A fogság tere egy precízen megtervezett és kivitelezett rendszer volt. Priklopil a Strasshof an der Nordbahnban álló háza garázsa alatt egy alig hat négyzetméteres, hangszigetelt, ablak nélküli helyiséget alakított ki. Ebbe a földalatti cellába egy nehéz páncélajtóval lezárt csapóajtón keresztül lehetett lejutni. A fogság első hónapjaiban Kampusch egyáltalán nem hagyhatta el ezt a bunkert, később elrablója szoros felügyelet mellett néha felengedte a házba, sőt, ritkán ki is vitte onnan.

A bezártság és az elszigeteltség pszichés terhét a lány saját bevallása szerint úgy próbálta enyhíteni, hogy belső rutinokat alakított ki.

Az első interjúk egyikében elmondta, hogy a klausztrofóbiás rohamok idején vízzel teli palackokat dobált a falhoz, csak hogy érezze, még nem őrült meg. Ebből a zárt rendszerből egyetlen hiba vezetett ki: egy telefonhívás. A szökés napján Kampusch a ház előtt álló autót porszívózta, amikor Priklopilt megzavarta egy bejövő hívás. A férfi pár méterrel arrébb lépett, hogy jobban hallja a vonal túlsó végét, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt. Kampusch eldobta a porszívócsövet, kifutott a nyitott kertkapun, átrohant a szomszédos telkeken, és egy közeli ház lakójától kért segítséget.

A menekülés hírére azonnal rárobbant a világsajtó az osztrák kisvárosra. A történet minden eleme megfelelt egy thriller forgatókönyvének, a média pedig azonnal megkezdte a licitháborút az exkluzív jogokért. Kampusch és tanácsadói stábja azonban a káosz helyett a kontrollált kommunikációt választotta.

Az első, mindent eldöntő televíziós interjút 2006. szeptember 6-án az osztrák közszolgálati televízió, az ORF készítette el. Az adás rekordnézettséget hozott Ausztriában, a nemzetközi értékesítési jogokat pedig szintén az ORF kezelte. A bevételt nem a túlélő kapta meg közvetlenül, hanem egy általa létrehozott alapítványba irányították, amely más áldozatokat segít.

A jogokat több mint száz ország televíziós társasága vette meg, a megkeresések áradatáról pedig Kampusch médiatanácsadója, Dieter Ecker annyit mondott: „Az egyetlen, aki nem jelentkezett, Steven Spielberg.”

A hatalmas érdeklődés azonban egyfajta második fogságot is jelentett, a sajtó folyamatos ostromát, amely elől Kampusch már az első napokban menekülni próbált. „Kérem, hagyjanak egy ideig békén” – üzente a nyilvánosságnak egy pszichológusán keresztül felolvasott közleményben.

Miközben a média a túlélés emberi drámájára fókuszált, a háttérben komoly jogi és politikai vita kezdődött. A közvéleményt leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy Priklopil valóban egyedül cselekedett-e. Az osztrák ügyészség 2010-ben lezárta a nyomozást ebben az irányban, és hivatalosan is megállapította, hogy nem volt bűntársa. A gyanú árnyéka Priklopil egykori üzlettársára vetült, de a bizonyítékok hiányában a bíróság felmentette a bűnsegédlet vádja alól. A kételyeket azonban ez sem oszlatta el teljesen. 2012-ben egy osztrák parlamenti vizsgálóbizottság elnöke ismét felvetette, hogy nehéz kizárólag egyetlen elkövetőről beszélni, sőt, Priklopil öngyilkosságának körülményeit is vitatták.

A hatósági és közéleti viták közepette Kampusch a saját kezébe vette a története feletti uralmat. 2010-ben megjelent önéletrajzi könyve, a 3096 nap, amely nem pusztán egy memoár, hanem egy tudatos kísérlet a saját értelmezési keretének megalkotására. Három évvel később, 2013-ban a könyvből nemzetközi filmadaptáció is készült a neves német producer, Bernd Eichinger egyik utolsó forgatókönyve alapján, Sherry Hormann rendezésében.

Kampusch a médiában is kipróbálta magát: 2008-ban a PULS 4 osztrák kereskedelmi csatornán saját interjúsorozatot indított „Natascha Kampusch trifft…” (Natascha Kampusch találkozik…) címmel, amelynek első vendége a Forma–1-es legenda, Niki Lauda volt.

A múlt fizikai lenyomata, a strasshofi ház, amely a fogság helyszíne volt, jogilag szintén Kampusch tulajdonába került. A nő sosem akarta, hogy az épületből „horror-múzeum” legyen, de eladni sem kívánta. Időről időre ma is visszatér, hogy ellenőrizze az állapotát, számára az épület egyszerre „átok és áldás”, egy mementó, amely elválaszthatatlan az életétől. A Priklopilhoz fűződő viszonya a mai napig a történet egyik legösszetettebb eleme.

„Teljesen tisztában voltam vele, hogy a szökésem az ő halálos ítéletét is jelenti, mert mindig az öngyilkossággal fenyegetőzött” – mondta az ORF-nek adott első nagyinterjújában. Évekkel később pedig egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy bizonyos értelemben gyászolja elrablóját, hiszen a maga torz módján ő is az élete része volt.

Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„Ez a nő tud meghalni” - állította róla a kivégzőtisztje: Mata Hari bűne az lehetett, hogy túl jól játszotta a végzet asszonyát
1917. február 13-án letartóztattak egy nőt Párizsban. Nem volt sem fegyvere, sem kódolt üzenete, sem táskányi titkos dokumentuma. Egy táncos volt. Vagy mégsem csak az?


Ha egy mondatban kellene összefoglalni Mata Hari történetét, valahogy így hangzana:

egy holland lány, aki keleti táncosnőként vált híressé, és akit a franciák kivégeztek, mert elhitték róla, hogy német kém. De ez a mondat se nem igaz, se nem hamis – ahhoz, hogy megértsük, ki is volt ez a nő, nem elég a legenda. Mert bár Mata Hari neve máig egyet jelent a femme fatale, a végzet asszonya archetípusával, valójában egy sokkal tragikusabb, összetettebb sors rajzolódik ki mögötte.

A háborúnak bűnbakok kellenek. Február 13-án, Párizs szívében, a fényűző Hôtel Élysée Palace egyik lakosztályában letartóztattak egy világsztárt: a Mata Hariként ismert holland táncosnőt, Margaretha Geertruida Zellét. Tíz hónappal később hajnalban sortűz dördült Vincennes-ben.

De mi történt valójában az elfogás és a kivégzés között, és kicsoda volt ő: egy a politika útvesztőiben tévelygő naiv művésznő, vagy egy hidegvérű, számító manipulátor?

Margaretha 1876-ban született Hollandiában. Apja jól menő kalapos volt, anyja korán meghalt. A család szétzilálódott, őt egy rokon nevelte tovább, majd egy tanítóképzőbe küldték – ahonnan elbocsátották, mert viszonya lett az iskola igazgatójával. Ez már akkor is botrány volt, de később az egész életére jellemző volt: mindig férfiak határozták meg a sorsát – és mindig úgy, hogy végül ő fizette meg az árát.

A húszas évei elején jó ötletnek tűnt férjhez menni egy jóval idősebb holland katonatiszthez, akivel Jáva szigetére költözött.

A házasság rémálommá vált: a férfi verte, alkoholista volt, egyik gyerekük meghalt, a másik túlélt egy mérgezést. Végül elváltak – és itt jött el az a pont, ahol Margaretha úgy döntött, új identitást teremt magának.

Párizsba ment, ahol az 1900-as évek elején épp hódított az orientalizmus. A Nyugat éhes volt a misztikumra és a Keletre – még ha annak valósága nem is egyezett azzal, amit láttak. Mata Hari – a „Hajnal szeme” – pont ezt az ideális fantáziát testesítette meg. Táncelőadásainak nem sok köze volt a tradicionális jávai rítusokhoz, de ez senkit nem zavart. Félmeztelen táncaival, egzotikus kosztümjeivel, és azzal, ahogy játszott a férfiakkal, egy új szimbólum született: az erotikus nő, aki egyszerre misztikus, veszélyes és elérhetetlen.

Sokan ki is nevették – több kritikus szerint rossz táncos volt –, de ettől függetlenül működött a varázs.

Francia tábornokok, német diplomaták, orosz hercegek hevertek a lábai előtt. És innen már csak egy lépés volt a gyanú, hogy nemcsak a testét árulja, hanem információkat is.

Amikor kitört az első világháború, Európa megvadult. Mindenki gyanús volt. A katonák hullottak a fronton, és a hatóságok bűnbakokat kerestek. Mata Hari – aki továbbra is utazgatott, luxusban élt, és férfiak tucatjaival volt viszonya – tökéletes célpont lett.

A francia hírszerzés szerint 1916-ban elfogtak egy titkos üzenetet, amit a németek írtak, és ami állítólag rá utalt. Az is lehet, hogy valóban elfogadott pénzt információért – de az is lehet, hogy játszott a tűzzel anélkül, hogy felfogta volna, milyen messzire ment. Egy biztos: a háborús pszichózisban senki sem vette a fáradságot, hogy tényleg kiderítse, mit csinált. A szex, az idegenség, a színpadon használt fátylak és a függöny mögötti férfiak – mind ellene szóltak.

A francia katonai igazságszolgáltatás iratai szárazon rögzítik a tényeket. Az 1917. február 13-i elfogást követően a hírhedt Saint-Lazare női börtönbe szállították. A per 1917. július 24-én és 25-én zajlott le zárt ajtók mögött. A hadbíróság halálra ítélte, a kegyelmi kérvényét elutasították, és október 15-én hajnalban végrehajtották az ítéletet a vincennes-i erődben.

A vád gerincét a francia hírszerzés által lehallgatott és dekódolt rádiótáviratok adták, amelyeket a német katonai attasé küldött Madridból Berlinbe. Ezekben egy „H-21” kódnevű ügynökre hivatkoztak, akit a francia elhárítás Mata Harival azonosított.

Az Eiffel-torony rádióállomásán rögzített üzenetek lettek a per kulcsfontosságú bizonyítékai, noha több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a legfontosabb üzenetek eredeti példányai később eltűntek a dossziéból.

A brit titkosszolgálat, az MI5 iratai szerint a francia nyomozók egy ponton megtörték a táncosnőt. Egy Londonba küldött jelentés szerint Mata Hari beismerte, hogy az amszterdami német konzul beszervezte, és 20 000 frank előleget kapott. Ez az összeg, amely mai árfolyamon körülbelül 1,16 millió forintnak felel meg, a vád egyik sarokköve lett. A védelem ezzel szemben azzal érvelt, hogy a pénz csupán kárpótlás volt a német hatóságok által korábban lefoglalt bundáiért és személyes tárgyaiért.

A pénz azonban nem csak a német oldalon merült fel.

Mata Hari azért vállalta a kockázatos játékot a francia hírszerzéssel, mert szerelmes volt egy fiatal orosz tisztbe, Vadim Maszlovba, aki súlyosan megsérült a fronton.

Hogy meglátogathassa a frontkórházban, a francia elhárítás vezetője, Georges Ladoux kapitány segítségét kérte, aki cserébe kémfeladatot ajánlott neki. Az ígéret mesés volt: akár egymillió frankot is kaphat – mai értéken közel 58 millió forintot –, ha bizalmas információkat szerez a német trónörököstől.

A nyomozást vezető Pierre Bouchardon kapitány a jegyzeteiben kíméletlen portrét festett róla. „Macskaszerű, hajlékony, ravasz, gátlástalan, könyörtelen, született kémnő volt” – írta a nőről, akit tizennégy alkalommal hallgatott ki. Évekkel később azonban a per egyik legfontosabb szereplője, André Mornet kormánybiztos már egészen másként emlékezett vissza.

Egy magánbeszélgetésben állítólag úgy fogalmazott, az egész ügy „nem volt nagy dolog”. A kihallgatások során, amikor a szeretői hosszú listájával szembesítették, Mata Hari a brit jelentések szerint így vágott vissza:

„Minden tisztet szeretek, és inkább választok szeretőnek egy szegény tisztet, mint egy gazdag bankárt.”

A per idején, 1917 tavaszán Franciaország mély katonai és morális válságban volt. A Nivelle-offenzíva katasztrofális kudarca után lázadások törtek ki a hadseregben, a hátországban pedig egyre nőtt a fásultság. Ebben a légkörben a kormánynak égető szüksége volt egy bűnbakra, egy látványos sikerre, amely demonstrálja, hogy az állam ura a helyzetnek. Egy egzotikus, szabad erkölcsű, külföldi nő, aki magas rangú tisztekkel és diplomatákkal tartott fenn kapcsolatot, tökéletes célpontnak bizonyult.

A bírósági ítélet nyelvezete is a propagandát szolgálta, amikor „az évszázad egyik legnagyobb kémnőjének” nevezte, aki „katonák tízezreinek haláláért felelős”.

A kivégzéséről Henry G. Wales, az International News Service tudósítója küldött emlékezetes beszámolót. Leírása szerint Mata Hari visszautasította, hogy bekössék a szemét, és a tizenkét fős kivégzőosztaggal szemben állva csókot dobott a katonáknak. A sortűz eldördülése után a test lassan térdre rogyott, majd hátraesett. „Lassan, ernyedten a térdére ereszkedett… Aztán hátraesett” – írta Wales a The Guardian szerint.

A kivégzést felügyelő altiszt a legenda szerint csak ennyit mondott a látottak után: „Istenemre, ez az asszony tud meghalni.”

Aztán múltak az évtizedek – és a történelem kicsit megbánta, amit tett. Mata Hariról könyvek jelentek meg, filmek készültek, ikon lett. Egyes kutatók szerint soha nem adott át érdemi információt senkinek – mások szerint ügyes manipulátor volt, aki egyszerűen lebukott. De a legtöbb mai történész szerint Mata Hari nem volt igazi kém, inkább csak egy nő, aki rossz korban, rossz helyen játszott olyan szerepekkel, amelyek meghaladták a lehetőségeit vagy a képességeit.

A francia hadsereg 2017-ben – száz évvel a kivégzése után – újra megvizsgálta az aktáit. És bár nem mentették fel, egyértelmű lett:

az ellene hozott ítélet sokkal inkább szólt a háborús pánikról és a nőgyűlöletről, mint az árulásról.

Egy olyan világban, ahol a nőknek nem lehetett hatalma, egy asszony, aki szabadon szexualizálta magát, utazott, pénzt keresett és befolyásos férfiakat hódított meg, már önmagában fenyegetésnek számított.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk