Szerelem, intrika, háború, antifasizmus: 80 éves a Casablanca
"Nem kockáztatom a nyakamat senkiért." „Eljössz ma este? Ilyen hosszú távra nem tervezek”. "Én csak egy szegény, korrupt hivatalnok vagyok". "Ha ő kibírta, én sem halok bele." „Vat vacs? Szix vacs. Szacs macs?” "Párizs örökre a miénk marad". "Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete". Filmbarátoknak ezek húszforintos kérdések: a fenti beszédfoszlányok a Casablancában, Kertész Mihály remekművében hangzanak el, amelyet 80 éve, 1942. november 26-án mutattak be a New York-i Hollywood Színházban.
A film története 1939-ben, nem sokkal a II. világháború kitörése után kezdődött, amikor Murray Burnett és Joan Allison amerikai színpadi szerzők írtak egy Marokkóban játszódó romantikus darabot Mindenki Rickhez jár címmel. A darabot sosem mutatták be, ellenben Julius és Philip G. Epstein, valamint Howard Koch forgatókönyvírók megbízást kaptak az akkor már kalandos és romantikus alkotásairól elhíresült magyar rendezőtől a film megírására.
Közben a nácik megszállták Európa nagy részét, megvetették a lábukat Észak-Afrikában is, így az eredeti szerelmes sztoriból antifasiszta történet kerekedett, ellenállókkal, menekültekkel, kollaboránsokkal, ügyeskedőkkel, és ennek szolgálatába állították Rick, a homályos múltú amerikai mulatótulajdonos és a nem kevésbé rejtélyes Ilsa románcát. A Warner volt egyébként az első nagy amerikai stúdió, amely megtiltotta produkcióinak forgalmazását a nácik által megszállt területeken.
Mint oly sokszor a nagy amerikai filmklasszikusok esetében, a legnehezebb a főszereplők kiválasztása volt. Ma már elég furcsa elképzelni, hogy a lehetséges szereplők között ott volt a későbbi elnök, Ronald Reagan, Ilsa szerepére pedig csábították Heidi Lamarrt, a botrányos Extázis című cseh film hősnőjét, a későbbi neves feltalálót és az új francia csillagot, Michéle Morgant. Fontolgatták azt is, hogy a bárénekesnő szerepére magát Ella Fitzgeraldot szerződtetik.
Visszafogott gesztusai, kalapja, Burberry ballonkabátja, szinte állandó dohányzása ugyanúgy fogalommá váltak, mint a filmben elhangzott szállóigék (bár az a bizonyos "Játszd újra, Sam" ebben a formában nem hangzik el, ennek szállóigévé válásában Woody Allen a bűnös).
A nyúlánk, szép arcú fiatal svéd sztár, Ingrid Bergman már bizonyított hasonlóan romantikus szerepben az Intermezzóban, Leslie Howard partnereként. A sajátos humorú, "gyakorlatias" francia rendőrfőnököt, Renault kapitányt játszó Claude Rains híres intrikus volt, és ő alakította először a filmvásznon H. G. Wells Láthatatlan emberét. Az ellenálló vezér Victor Laszlo bőrébe a több hősi szerepben ismertté vált osztrák származású, trieszti születésű Paul Henried bújt, míg ravasz és kegyetlen ellenfele, Strasser őrnagy a német film egyik legnagyobb színésze, Conrad Veidt lett, aki olyan klasszikusokban játszott, mint a Dr. Caligari, A prágai diák, vagy A bagdadi tolvaj. Veidt a nácizmus elől menekült el Németországból, kitartva magyar zsidó felesége, Práger Ilona mellett, Amerikában azonban többször kellett neki a filmvásznon a gyűlölt egyenruhába bújnia. Bár Strassert is hitelesen alakította, Veidt a Casablanca után éppen ezért fel is akarta mondani hollywoodi szerződését, 1943 áprilisában azonban, miközben háziorvosával golfozott, szívrohamot kapott és meghalt. Henreid a háború kitörésekor Angliában dolgozott színházban, de mint „ellenséges állampolgárt” a kitoloncolás fenyegette, és ettől éppen Conrad Veidt mentette meg, aki szólt néhány jó szót Henreid érdekében az illetékes hatóságoknál.
Halhatatlanná vált a film által Dooley Wilson, mint Sam, az As Time Goes By című Henry Hupfeld-dallal. A fekete énekes-színész azonban igazából dobos volt, a zongorázást csak imitálta. Két magyar színészt is üdvözölhetünk a filmben: a biankó útlevelekkel üzletelő Ugarteként Peter Lorrét, azaz Löwenstein Lászlót, Fritz Lang M. - egy város keres egy gyilkost egykori címszereplőjét, az amerikai gengszterfilmek egyik állandó „rosszfiúját”, a joviális Carl pincér figurájában pedig Szőke Szakáll tűnik fel, aki neves kabarészerző is volt, neki köszönhetjük a Salamon Béla által híressé tett Vonósnégyes című jelenetet. Kertész kisebb szerepeket juttatott más, Európából menekült színészeknek is, köztük a krupiét játszó Marcel Daliónak, aki Jean Renoir Nagy ábrándjában Jean Gabin partnere volt.
Innen jutott el Kanadába, majd Angliába, ahol jelentkezett a Királyi Légierőnél. Smoudek a marokkói városban a francia Charles Legrand álnevet használta, a Victor Laszlót Epsteinék és Kertész találták ki.
Mitől élvezetes és megható film ma is a Casablanca? Nemcsak a remek színészi játék, a nézőkbe ivódott párbeszédek miatt. (Sok-sok évvel ezelőtt volt egy hírügynökségi kollégám, aki kívülről tudta angolul az egész filmet és amikor egy késő esti műszakban egy filmcsatornán a Casablanca ment, a filmmel együtt mondta végig az egész szerepet. A sors fura játéka, hogy utoljára éppen az igazi casablancai repülőtéren futottunk össze...)
Az emberek többsége ma is gyűlöli a háborút, az elnyomást. Bár a történet végén, ahogyan azt Hollywoodban illik, a jók megmenekülnek, a rosszat utoléri a végzet, mégsincs teljes happy end, mert Ilsát inkább a kötelesség köti Victor Laszlóhoz, mint a szerelem, és bár Rick úgy sétál el a ködben a Vichy-vizes üveget undorral eldobó Renault-val, hogy fogadásukról beszélgetnek, tudjuk: a szíve mélyén nagyon fáj neki, hogy örökre elmúltak a párizsi szép napok.
Mindez azonban nem érződik a fordulatos, drámai csúcspontokkal teli alkotásban (Ilsa megjelenése, a Marseillaise, Rick búcsúmonológja és Strasser lelövése), amelyet az ember sokadszor is úgy néz meg, hogy azt várja: mégsem úgy történnek a dolgok, mint ahogyan azt előzőleg látta. És ritkán említik meg a nagyszerű operatőrt, Arthur Edesont, akinek közelképei, fény-árnyék kontrasztjai is erősítik a film hatását.
A Casablanca országos amerikai bemutatóját 1943 januárjára időzítették, amikor Franklin D. Roosevelt elnök és Winston Churchill brit miniszterelnök a marokkói városban erősítették meg a náciellenes koalíciót. 1944-ben megkapta a legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv Oscar-díját. Bogart, bár amikor megérkezett az Oscar-gála helyszínére, a rajongók kis híján szétszedték, csak a jelölésig jutott, az aranyszobrot egy másik antifasiszta film, Herman Schumlin Őrség a Rajnán című alkotásának főszereplője, a magyar Lukács Pál (Paul Lukas) vitte el. Érdekes egybeesés, hogy a Casablanca Marsellaise-jelenetében a náci tisztek éppen az Őrség a Rajnán című indulójukat éneklik, amelyet aztán a francia himnusszal beléjük fojtanak...
Kertész filmje azóta állandó szereplője a moziknak, a különböző tévés filmcsatornáknak, és minden létező örök-ranglistán a legjobb filmek élmezőnyébe sorolják. Népszerűségére jellemző, hogy a Marx-fivérek már 1946-ban elkészítették paródiáját Egy éjszaka Casablancában címmel. Azóta számos filmes tisztelgett előtte komolyabban is, Jean-Luc Godard-tól Woody Allenig, aki az előnytelen külsejű, a nőket mégis látszólag könnyedén meghódító „Bogey”-t választja példaképül immár szintén klasszikussá vált filmjében és színdarabjában, amely lassan négy évtizede szerepel a Vígszínház repertoárján.
A magyar vonatkozások mellett nem szabad elfeledkezni a Casablanca első magyar szinkronváltozatáról.
Ahogyan Hollywoodban mindeddig sikerült megakadályozni a film kiszínezésére vagy folytatására irányuló törekvéseket, reméljük, a magyar televízióban sem akarja senki „áthangolni” néhai nagy színészeink halhatatlan alakítását. Még akkor sem, ha a Nagy Vilma által 1966-ban írt magyar szövegkönyv helyenként finoman szólva is az eredetinek „szabad fordítása.” A közmondásossá vált „Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete”, amit még Emir Kusturica is idéz a Macskajajban, a magyar változatban így hangzik: „Louis, maga épp olyan szentimentális, mint én". Lehet, hogy a korabeli magyar filmcenzoroknak nem tetszett, hogy az antifasiszta összefogást itt két nem éppen feddhetetlen jellemű, ideológiai szempontból is kifogásolható „nyugati” férfi jelképezi?
