Meghalt az apukám, így segítek a gyermekemnek a gyászban
Öt héttel ezelőtt meghalt az apukám. Nem hirtelen, de váratlanul. Nem autóbalesetben, de mégis szinte olyan, mintha ez történt volna vele: egy lassú, két hónapon át tartó autóbaleset, ami a semmiből jött, nem tudtunk rá felkészülni, és végig reménykedtünk, hogy felépül. Aztán egy délután, számunkra ugyanolyan váratlanul, mint ahogy a rossz hír érkezett, anyukám napközben telefonált. Én épp sétálni indultam. A férjem itthon dolgozott, a gyerek akkor még óvodában. Utólag úgy látom, minden úgy történt, ahogy talán nekem a legkönnyebb volt, ezért hálás vagyok.
Vannak pillanatok, amik örökre beégnek az ember memóriájába, én ennek is minden részletére emlékezni fogok. A telefonom valami furcsa oknál fogva akkor már napok óta nem csörgött, hiába hangosítottam fel. Anyám a férjemet tudta elérni, a férjem pedig a legjobb döntést hozta: azt mondta neki, most kér öt percet, mert ismer engem, utána felhívjuk. Az ajtóban álltam, egyenesen jött felém, és mivel leírhatatlan, egyszerre komoly és zavart kifejezés volt az arcán, az utolsó pillanatig nem tudtam, mit fog mondani. Aztán elmondta. Én pedig azt mondtam, hogy "nem".
A következő húsz percben ezt a szót ismételgettem - amivel a gyászhírre való reakció tipikus tünetét produkáltam - a tagadásét. Aztán hirtelen felhívtam a főnököm, hogy nem tudom, hogy fogok tudni dolgozni az elkövetkező hetekben - aztán végigdolgoztam, mert az mindig segít -, ami egy másik tünet: váratlan döntés sokkos állapotban. Már nem érhettünk oda, hogy elbúcsúzzunk tőle, két órányi autóútra lakunk. Aztán meg nem tudom, mit csináltam aznap, csak azt tudtam, hogy ha a gyerekem hazajön az óvodából, erősnek kell majd lennem. Valahogy olyan volt, mintha egy nap alatt kéne felnőni.
A gyerek hazajött, leültettük, és elmondtuk neki. Utólag úgy látom, gyakorlatilag úgy reagált, mint én. Meglepően mélyen érintette a nagyapja halála. Végül is érthető, sokat voltak együtt, amikor a nagyszüleinél nyaralt, de erre a napra úgy emlékszem, életem egyik legnehezebb pillanata nem az volt, amikor megtudtam, hogy apám meghalt, hanem az az egy óra, amit végigbeszélgettem a gyerekemmel. Mi is sírtunk néha, néha ő is. Az első sokk után azonnal kérdezett.
Mivel nem készültem fel a helyzetre - nem tudtam, hogy apám elmegy és ilyen korán - , intuitíve válaszolgattam, gondolkoztam és beszélgettem a férjemmel együtt a gyerekkel. Először megnyugtattuk, hogy a papa jó helyen van már, nem fáj már neki senki és semmi. Mi hívők vagyunk, így a mennyországhoz nyúlni segítségért egy ilyen helyzetben kézenfekvő volt. Erről most az jutott eszembe - a fekete humor mindig segít -, hogy a Mennyország Tourist a legjobb szolgáltatást nyújtja, és mi tényleg ebben a szellemben magyaráztuk el az ötéves gyermekünknek, mi van most a papával. Hogy neki már jó. Azt is biztosan tudtuk, hogy már nem szenved. Gyertyát gyújtottunk. Aztán sütöttem egy sütit, hogy érezzem, van értelme az életnek.
Hozzá kell tennem, hogy a gyerek - nem csak szerintem, mert minden szülő szerint a saját gyereke a legszebb és a legokosabb - nem ötéves intelligenciájú, és az érzelmi intelligenciája is kiemelkedő, ami majd meg is könnyíti, és meg is nehezítheti a dolgát, de remélem, inkább az előbbi - most viszont ezt a helyzetet tette iszonyú nehézzé mindannyiunk számára. Mert mit kérdez egy kisgyerek, aki mély érzésű, és hetekkel azelőtt szenvtelen megfigyelőként megállapította, hogy "Anyu azért ideges, mert nem akarja, hogy a papa meghaljon"? Hát mindent, amit mi is megkérdezünk magunktól, vagy amit nem akarunk, mert fáj belegondolni. És ezt a cikket azért írom, ha szülők vagytok, és ilyen helyzetbe kerültök, ha tudtok, készüljetek fel rá, mert irtó fontos, hogyan találkozik először a halál témájával a gyerek. Itt tényleg felnőttnek kell - megpróbálni - lenni. És őszintének, mert egy gyereknek hazudni tök felesleges, és csalás.
Hol van most a papa? Honnan tudták, hogy meghalt? Nem lehet, hogy újra lélegezni kezd? Nem lehet, hogy rosszul látták? Nem lehet, hogy egyszer csak felébred? Nem lehet, hogy mégsem halt meg? Kőkemény kérdések. Mit csinál a mennyországban? Akkor nyugodott meg, amikor elmondtam neki, hogy szerintem az angyalokkal focizik, mert imádott focizni. Ezt el tudta képzelni, volt benne logika. Az angyalok pukiznak? Kérdezte még, mondtam, hogy igen, aztán elnevette magát, és elkezdett játszani. Akkor éreztem, hogy ezt jól csináltuk.
Mégis meglepődtem, pedig ez is természetes, hogy a gyerek ugyanazon a gyászfolyamaton megy keresztül szinte, mint én, csak sokkal gyorsabban. Hetek teltek el, de néha még mindig mondja, hogy hiányzik neki a Papa. Az első napokban egyszer beszélgettem egy gyászterapeutával, akinek nagyon hálás vagyok, mert gyakorlatiasan és okosan vezetett végig a kérdéseken, és ajánlott egy tanulmányt, mi a teendő, ha a gyermek gyászt él meg. A tanulmány roppant hasznos, korosztályonként sorolja fel, milyen döntéseket érdemes hozni, például a temetéssel kapcsolatban, mire milyen, a kornak megfelelő válaszokat érdemes adni. A gyerekünk úgy döntött, szeretne elbúcsúzni a Papától, ezért elvittük a temetésre. És megmondom őszintén, ez hatalmas erőt adott nekem, mert azt éreztem, nemcsak a saját gyászom lesz a fókuszban, hanem elsősorban az lesz a feladatom, hogy őt jól vezessem át ezen az egészen, hogy ne sérüljön.
