Karácsonyi dilemma: szűk vagy tág családdal ünnepeljünk?
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Egyke gyerekként nőttem fel. Nálunk a tág család is szűk volt. Még ha a messze élő rokonokat is beleszámítottuk, akkor is inkább kis család voltunk, mint nagy. Oké, hogy háromnál több gyerek volt benne, de azért nem sokkal – pontosan hat, velem együtt – és ugyebár nem egy szülőpártól. Így talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy nálunk az ünnepek is mindig bensőségesen szűkkörűek voltak.
Igen, a karácsonyok is azok voltak. Még annak ellenére is, hogy az apai nagyszüleimmel egy házban éltem és halálukig minden szentestét együtt töltöttük. De akárhonnan is nézzük, öt fő a karácsonyfa körül nem tekinthető tömegnek. Főleg a jelenkori állapotunkat figyelembe véve. De akkor ezt még nem láthattam előre...
A mostani élethelyzetünkben azonban a szűk család is tág. Nagyon tág. Nálunk ugye van öt gyerek. Férjnek három testvére van, egyiküknek még nincs családja, de a másik két testvérénél van még öt gyerek. Az összesen tíz. A felnőttek száma pedig szintén tíz. Ez alsó hangon is húsz fő két ágról. És egyetlen oldalhajtás sincs benne (ha lenne, akkor minimum duplázódna a szám). Az pedig már tömeg. Közelről és távolról is nézve. Na.
A karácsony meg ugyebár családi ünnep. Az hát. De ekkora lészámánál már joggal merülhet fel kérdésként, hogy jó, de melyik családé? Mindenki együtt? Esetleg külön-külön, aztán együtt? Dilemma. Ünnepi díszcsomagolásban. A szülői lét csimborasszója.
* * *
Karácsonykor evidens, hogy együtt vagyunk azokkal, akik fontosak nekünk, akiket szeretünk, családtagjainkkal, rokonainkkal, barátainkkal. Ennek a legegyszerűbb kivitelezési módja, ha vendégeskedünk. Vagy ha vendégeket fogadunk. Várj! Várj csak egy kicsit! Hadd ízlelgessem! Vendégségbe megyünk öt gyerekkel... Vendégeket fogadunk öt gyerekkel... a karácsonyfa árnyékában. Szenteste. Aha, persze. Pont azt.
Hát nem.
Akkor?
Otthon maradunk. Hetesben. Mert december 24-e a mi családunké.
Lehet, hogy ez önzőségnek hat, de öt gyerekkel nem vagyok hajlandó egyik helyről a másikra, majd a sokadikra rohangálni, hogy úgy járjunk, mint az egyszeri lány, aki vitt is ajándékot, meg nem is. Hogy mindenhol, ahova sikerül eljutnunk, ott is legyünk, meg nem is. Fizikai és lelki értelemben is. Vagyis egyik értelemben sem. A végén pedig lógó nyelvvel essünk be a saját karácsonyfánk alá, ahonnan aztán minden előkerül, aminek nem kéne, a hisztimanótól a rögtönzött testvérháborún át a végtelenített hagyjálmárbékénig – mi ez, ha nem az igazi karácsonyi meglepetés(!) -, csak valahogy az ünnepi hangulatnak nem akaródzik előbújnia. Nekem viszont nagyon is akaródzna... belebújni a pizsamámba. Hiperűrsebességgel. És még a hálószobaajtót is beszögelném. Egy ilyen nap után?! Alap.
Átmeneti megoldás? Hogy egyik évben ide, másik évben oda? Viccelsz? Néha még a gyerekeim nevét sem tudom megjegyezni, ha nagy rajtam a nyomás – így aztán olyankor mindenki Lajos -, nemhogy azt, hogy előző évben kinél karácsonyoztunk, kinél nem, ki következik a vetésforgó szerint. Tippelés? Ja, persze. Azt maximum a lovin. Mert ha nem jön be, legfeljebb szegényebb leszek néhány forinttal. A családban viszont gazdagabb néhány sértődéssel. És nincs az a pénz, amely azokat helyrehozná.
Nem tippelgetünk. Nem megyünk. Maradunk. Otthon, nálunk. Sima ügy. Mondjuk az idáig vezető út közel sem volt az.
A mai napig emlékszem arra az alkalomra, amikor három csésze tea felett a minket összeadó atyával a jövendő közös életünkről beszélgettünk. Csak úgy. Minden kötöttség nélkül. És a beszélgetés alatt egyszer csak nekünk szegezte a kérdést:
– És a karácsonyról döntöttetek-e már?
Mi meg néztünk rá értetlenül. Arról is kell? És különben is minek?
Aztán meg évek múltán hálás szívvel gondoltunk rá. Mert végül csak megfogadtuk a tanácsát. És kialakítottuk a saját rendszerünket. Ami persze lehetett volna az is, hogy átvesszük valamelyikünk családjának szokásait. Lehetett volna... De mi inkább saját hagyomány(oka)t teremtettünk.
Ennek legfőbb oka pedig az volt, hogy a családi hátterünk igencsak eltérő volt: én testvérek nélkül nőttem fel kevés rokonnal, Férj nagycsaládból érkezett kiterjedt rokonsággal. Nálunk csendes volt az éj karácsonykor, náluk visszhangzott a ház. (Férj családjában szenteste a família fejének számító nagymamánál – mindig a régi, matriarchális viszonyrendszerben élő arisztokraták jutottak róla eszembe – gyűlt össze az egész család: testvérek, unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik, egyszóval mindenki. A szűk család, amikor még csak három generáció volt, 20 fő körül volt, amikor viszont megérkezett a 4. generáció is, a létszám 40 fő körülire duzzadt.). Ezt kellett volna közös nevezőre hozni.
Kellett volna...
Férj teljesen evidensnek vette a saját szokásaikat. Nekem viszont megvolt az a tapasztalatom, hogy milyen az, ha nem tudsz teljesen feloldódni egy adott szituációban. Ha átveszel egy szokást, mert nincs másra lehetőséged. Mert ezt dobta a gép. Nincsenek nagy viták, semmi, csak az a mindig érezhető apró, de nagyon is sokatmondó feszültség. Fesztelenség helyett. Kis létszámnál azonnal kibújik a szög a zsákból. Nagy létszámnál nem bujkál az a szög sehova, mert elsodorják az események és az ár.
Én viszont a saját tapasztalatommal nem szerettem volna belemenni egy ilyen helyzetbe. Nekem a fesztelenség mindennél fontosabbá vált, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer öt gyerekünk lesz, ami amúgy alapból is megkavarta rendesen a későbbiekben a karácsonyi kártyákat. Ráadásul nem is vagyok az az ember, aki sodródni tudna az árral. Mondjuk nem is akarok...
Szóval szépen kitaláltuk közösen – Férj és én -, hogy nekünk hogyan lesz a legjobb: 24-e a saját körünkben, 25-én anyósomnál, 26-án az én szüleimnél. Már csak elfogadtatni kellett. Huh, hogy fontosabb az együtt töltött minőségi idő, mint az, hogy mikor kerül rá sor. Nem mondom, hogy könnyen ment. Mert nem ment könnyen, évekbe telt. Főleg Férj családjánál. (Érdekes közjáték, hogy míg korábban hagyománytörőként aposztrofáltak engem a családban az újításunk miatt, addig most, amióta Férj nagymamája nem él, akihez tulajdonképpen az egész szokásrendszer kötődött, azóta a többi rokon sem ragaszkodik a korábbi “hagyományhoz”. Pedig a lehetőség meglenne rá. Csak közben kitaposott valaki egy másik utat, ami másoknak is szimpatikus. Csak az úttörés, az a macera mindig.)
De most nem lóg a nyelvünk és nem kell szögelnem a hálószobánk ajtaját. Helyette van saját hagyományunk, amely az időközben megváltozott körülmények (elhunyt nagyszülő) között is jól működik; ha kell, mert úgy alakul a helyzet, akkor könnyedén változtatni is tudunk rajta, de ha csak nincs rendkívüli esemény, akkor bizony csendes(?!) az éj. Szentestének éjjele. Amennyire öt gyerekkel ez lehetséges. Az ünnep első és második napján pedig mindenkire és mindenre jut idő.
Kiskarácsony, nagykarácsony. Kiscsaládom, nagycsaládom.
Karácsony, mi így szeretünk. Ráérősen, békésen, fesztelenül.
