Kantábria: Gaudí korai remeke, az őskor Sixtus-kápolnája és egy extra állatkert

A Spanyolország északi részén fekvő Kantábria rendkívül előnyös természeti adottságokkal rendelkezik. Az Atlanti-óceánra néző,

A kettő között húzódó széles sávon dús növényzettel borított völgyek és domboldalak húzódnak, bármerre nézünk, mindent a zöld szín határoz meg.

Ahogy észak-spanyolországi utunk előző két állomása, Baszkföld és La Rioja esetében, Kantábriára is igaz, hogy időjárása az Atlanti-óceánnak köszönhetően kiegyenlített, tavasztól késő őszig kellemes idő jellemezi. Ez manapság az utazást tervezők számára éppúgy fontos, hívogató körülmény, mint a fejlett infrastruktúra. E téren sincs hiány: a tartomány településeire, a hegyi falvakba, a tájvédelmi területekre (a tartomány 30%-a ilyen), köztük az UNESCO világörökségi helyszíneire ingyenes autópályákon, jó minőségű utakon lehet eljutni.

A tartomány fővárosa, a 180 ezres Santander önmagában sok látnivalót tartogat, egyben remek kiindulópont a vidék megismeréséhez. Különlegessége, hogy hosszan elnyúlik a Vizcaya-öböl mentén, központi részétől eltekintve többnyire nem a dombok felé, hanem oldalirányban terjeszkedik.

Képgaléria: Santander belvárosa(Fotókért kattints a képre)

Az élet központja mindig is a kikötő volt, amely a 14. században Kasztília egyik fő tengerészeti bázisává lépett elő – akárcsak a királyság déli és keleti részén Sevilla és Barcelona. Az Ibériai-félsziget északi részéről innen indultak az első hajók Amerikába, a spanyol gyarmatbirodalom területére. Majd amikor a szárazföld felé megépült az első vasút, a város akkora forgalmat bonyolított le, hogy Spanyolország Liverpooljaként emlegették. A lendület 1900-ig tartott: virágzott a kereskedelem és az ipar, és egyre erősebbé vált a felemelkedő polgárság.

A kikötő körül kialakult történelmi városmagból sajnos kevés maradt fenn, mivel 1941-ben az erős szél által táplált tűzvész a házak javát elpusztította. Mégis érdemes nekivágni: az újjáépített területen, egy 500 méteres sugarú körben (Anillo Cultural) nemcsak a városháza tekintélyes tömbje, a 13. századi katedrális, a modern fesztiválpalota, a szecessziós stílusban épült központi piac és több elegáns tér kapott helyet, hanem számos múzeum is; az üzletsorok, éttermek és kávézók, a sugárutakat övező épületek a spanyol nagyvárosok hangulatát idézik.

A belvárossal szemben, az öböl partján magasodik a város egyik büszkesége, a 2017-ben átadott Botín Központ. A két, együttesen több mint tízezer négyzetméteres, „cölöpökön” álló ultramodern épület oldalról repülő csészealjnak, szemből pedig akár egy hatalmas nyitott könyvnek is tűnhet, amelyet átjár a fény. Egyik szárnyában többszintes kiállítótér, ajándéküzlet és kávézó, míg a másikban 300 fős előadóterem, több kisebb oktatóhelyiség és műterem kapott helyet.

A két épületszárnyat könnyű fémhidak és üvegezett lépcsősorok kötik össze, ami tovább fokozza a légies hatást. A fémesen csillogó külső felület, minden részlet és színárnyalat az átláthatóságot, a víz és a levegő egységét, közelségét hangsúlyozza. Alkotói, a párizsi Georges Pompidou Központ tervezője, a Pritzker-díjas olasz Renzo Piano és a spanyol Luis Vidal arra törekedtek, hogy a központ természetes egységet alkosson környezetével, az előtte elterülő hatalmas víztükör és a mögötte húzódó város képével.

Képgaléria: Santander, Centro Botín, El Sardinero (Fotókért kattints a képre)

A multifunkcionális létesítmény rövid idő alatt a város szimbólumává vált. Létrejöttét a Banco Santander alapítványa finanszírozta, akárcsak azokat a felszíni átalakításokat, amelyek megfelelő perspektívát és méltó környezetet teremtenek az emblematikus épület számára. Annak érdekében ugyanis, hogy tágas parkra, és ne forgalmas sugárútra nézzen a lábakon álló üvegpalota, az autóforgalmat a felszín alá, egy alagútba terelték, és kibővítették a parkot, megőrizve a benne lévő értékes fákat.

A Botín Központtól valamivel távolabb található a santanderiek egyik kedvenc tartózkodási helye, az El Sardinero. Így nevezik a városnak azt a széles és hosszú, sárga homokos partszakaszát, ahol a környező utcáktól két lépésre strandolni lehet, és strandolnak is.

A strandolás „intézménye” a 19. század második felében jött divatba azután, hogy II. Izabella királynő többször idelátogatott, hogy kúrálja bőrbetegségét. A századfordulóra Santander a felső tízezer kedvelt tengerparti üdülőhelyévé vált, egymás után nőttek ki a földből a villák és a kúriák. Sétányok, szállodák és fürdőházak épültek, megnyílt a kaszinó, egyszóval létrejött mindaz, ami e tehetős réteg szórakozását szolgálta.

A lendület tovább folytatódott, miután a közeli Magdaléna-félszigeten a város nászajándékaként 1912-ben felépült XIII. Alfonz király nyári rezidenciája, és a királyi család 1930-ig itt töltötte a nyarakat. Újabb szállodák épültek, átadták a lóverseny- és a lovaspólópályát, Santander elegáns üdülőhellyé nőtte ki magát.

Az eklektikus stílusban épült királyi palota, a Palacio de la Magdalena napjainkban kedvelt esküvői helyszín. Falai között nyári egyetem működik, az év többi részében pedig rendezvényeknek, konferenciáknak ad helyet. Elegáns, parkosított környezetével épp úgy kötelező látnivaló, mint a kikötő köré épült belváros.

Képgaléria: Santander, Palacio de la Magdalena, világítótorony (Fotókért kattints a képre)

Kantábria az őskőkori művészet egyik központja, területén több mint hatvan olyan barlangot tartanak nyilván, amelyekben 10.000-36.000 évvel ezelőtt keletkezett barlangrajzokat, festett és falba vésett képeket találtak. Az első és mindmáig a leghíresebb közülük a Santandertől 30 km-re lévő Altamira-barlang, amely egyszerűen kihagyhatatlan látnivaló!

A barlangot és a benne lévő ábrázolásokat 1879-ben fedezte fel egy amatőr spanyol paleontológus, Marcelino Sanz de Sautuola, aki, tudván a barlang létezéséről, egy alkalommal őskori eszközök keresésére indult. Még a barlang előtt tartózkodott, amikor beljebb merészkedő nyolcéves kislánya, María észrevette a barlang tetejére festett ugró, hempergő és fekvő bölények, mamutok, vadlovak, szarvasok és vaddisznók képét, és felkiáltott: „Nézd papa, bikák!”

A férfi tudományos közleményben publikálta felfedezését, azt azonban a kor tudósai határozottan elutasították. A barlangképeket egyesek hamisítványnak, mások ókori eredetűnek tartották, eredetiségüket csak akkor – 14 évvel Sanz de Sautuola halála után – ismerték el, amikor 1900 körül Dél-Franciaország területén több hasonló barlangot találtak.

A felfedező igazát később igazolták a szénizotópos kormeghatározó eljárások, amelyek szerint a barlang festményei, az emberiség történetének első műalkotásai időszámításunk előtt 15.000 és 12.000 között jöttek létre, és a magdaléni kultúra idején élt ősemberek gondolkodását, életét tükrözik. Elkészítésükhöz faszenet és földfestékeket, vas-oxidot és okkert használtak. A finomra zúzott alapanyagot többnyire vízzel keverték össze, ezt vitték fel ecsettel vagy az ujjukkal, követve az ábrák kőbe karcolt körvonalait.

Az Altamira-barlang mennyezetén lévő alkotások mennyisége és minősége valóban elképesztő. Nem véletlenül került fel elsőként, 1985-ben az UNESCO világörökségi listájára, amit 2008-ban a környék kilenc további barlangja követett.

Képgaléria: Altamira-barlang (Fotókért kattints a képre)

A barlangtól kétszáz méterre épült fel az Altamira Múzeum, itt láthatók az eredeti barlangrajzok élethű másolatai. Azért „csak” a másolatok, mert a tömeges érdeklődés – az évente ideérkező több százezer látogató lélegzete és testhőmérséklete – megváltoztatta a barlang mikroklímáját, és a barlangrajzok fokozatosan veszítettek eredeti szépségükből. Ennek megakadályozására átmeneti bezárásokkal és a látogatók számának korlátozásával próbálkoztak, de ez nem volt elegendő. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy az eredeti barlangot manapság csak a kutatók látogathatják, és rajtuk kívül hetente mindössze öt szerencsés személy, azok, akik elérték a korlátozáskor meghirdetett várólista elejét.

A múzeumban a látvány épp olyan belső térben és olyan élénk színekkel tárul elénk, mint amilyent a kis María 148 éve megpillantott. A rekonstruált barlang legcsodálatosabb része ez a Nagyteremként elnevezett rész, amelynek mennyezete vörös, fekete és okkersárga állatképekkel és szimbólumokkal van telefestve és -vésve. A látvány lélegzetelállító. Pontosan kivehető az arányos méretekkel ábrázolt sokféle állat – bölény, vadló, szarvas és mamut – minden testrésze, mozdulata. Olyan az egész, mintha egy film kockáit látnánk egymás mellett. A szomszédos folyosón folytatódik a wow-hatás, ahol a barlang egy másik, szűk részének mása látható: az, ahogy az ősember a barlang egyenetlen falán, azt megfaragva, megcsiszolva egy-egy emberi koponyát, maszkot vagy állatfejet alakított ki.

A páratlan leletet a francia Joseph Déchelette, a kor neves archeológusa az őskori művészet Sixtus-kápolnájának nevezte. A barlangot felkereső Pablo Picasso pedig leszögezte: „Az Altamira után minden dekadensnek tűnik.”

Kantábria másik gyöngyszeme Antoni Gaudí nevéhez fűződik. A világhíres katalán építész mindössze 30 éves, amikor megbízást kap arra, hogy tervezzen nyári rezidenciát egy tehetős, Kubában meggazdagodott jogász és politikus számára a mind divatosabb tengerparti nyaralóhelyre, Comillasba. A pénz láthatóan nem volt akadály, a fantázia szabadon szárnyalhatott, ennek eredményeként a háromszintes épület sokféleképpen tükrözi megrendelője egyéniségét. Mivel agglegény volt, a ház lakószintjére mindössze egy hálószoba került, a természet- és zeneszeretetét pedig az üvegház és a nappaliként is funkcionáló zeneszoba szolgálta ki.

Az épület, amely szembetűnő megjelenése után kapta az El Capricho (Szeszély) nevet, Gaudí első önálló munkája. Mindössze két év alatt, 1883-1885 között készült el modernista stílusban, számtalan utalással leendő tulajdonosának két szenvedélyére, a zenére és természetre. Ez alaposabb szemlélődés eredményeként válik érzékelhetővé, az épületet ugyanis tetőtől talpig ragyogó, színes kerámia borítja, nem is akárhogyan. A falakon élénksárga napraforgófejek és zöld levelek futnak körbe egymás felett öt sorban, a kottavonalakat utánozva. Az ólomüveg ablakokon és az oszlopfőkön állatfigurák, virágok és növények láthatók, a kovácsoltvas erkélyeken és balkonokon hangjegyekre és zenei kulcsokra emlékeztető alakzatok kanyarognak.

A háromszintes, 720 négyzetméteres, minaretszerű toronnyal megtoldott épület Gaudí orientalista korszakának egyik kiemelkedő darabja. Igényes anyagokkal dolgozott: a márványlapok Olaszországból, a kandallók Angliából érkeztek, a helyiségeket kubai tölgyfából készült kazettás mennyezet borítja; kivéve a zeneszalont, ahol az akusztika volt az elsődleges szempont. Mindent átjár a fény, valamennyi díszítő elem, praktikus megoldás és faragott bútor Gaudí végtelen kreativitását bizonyítja.

Képgaléria: Gaudí első önálló alkotása, az El Capricho (Fotókért kattints a képre)

A tartomány egy másik, a maga nemében ugyancsak páratlan helyszíne a Santandertől 15 km-re lévő Cabárceno Természetvédelmi Park, amelynek óriási, 750 hektáros területén egyáltalán nem a megszokott körülmények között láthatjuk az állatokat. Ez ugyanis egy állatkert és egy szafaripark elegye, amely 1989-ben jött létre egy felhagyott, külszíni fejtésű vasbánya területén. A kezdeteket jellemző Marsbeli táj azóta eltűnt, a vöröses, vasoxidos földet botanikusi gondossággal összeválogatott növényzet és kiterjedt úthálózat borítja. Az így kialakult dimbes-dombos vidéken kaptak helyet az állatok, félig szabad körülmények között. A parkban öt kontinens százhúsz állatfaja él, közülük sok más fajokkal közös, nagy területen.

A park minden korosztály számára kivételes élmény, akár egy egész napot el lehet benne tölteni. A terület 25 kilométeres úthálózattal rendelkezik, autóval, kerékpárral vagy gyalog egyaránt bejárható. Emellett két függőlift is rendelkezésre áll, használatuk benne van a belépő árában. A park működésének fontos része az ismeretterjesztés. Ennek jegyében lehetőség van például arra, hogy családok és baráti társaságok a park szakemberei vezetésével gépkocsis túrán vegyenek részt (Visita Salvaje). Ennek során alaposabban megismerhetik az állatok gondozásának részleteit, egyes helyeken beléphetnek az egyébként zárt területekre, és „kulisszatitkokat” is hallhatnak – például arról, hogy a park mi mindent tesz a kihalófélben lévő állatfajok védelme, szaporítása érdekében.

Képgaléria: Cabárceno Természetvédelmi Park (Fotókért kattints a képre)

Képgaléria: Potes (Fotókért kattints a képre)

Képgaléria: Santillana del Mar (Fotókért kattints a képre)

Bővebb információk: spain.info, cantabriaspain.co.uk, cantur.com, ingreenspain.es

Mini sorozatunk korábbi részeit is érdemes elolvasni: