KULT
A Rovatból

Nagy dolog a gyerekkor – beszélgetés Halász Judittal dalokról, színházról, moziról

A Macskajáték Egérkéje, A Játszd újra, Sam Lindája, Az ügynök halála Mrs. Lomanje, az Adáshiba Sacija és - számomra mindenek előtt - a Szerelmesfilm Katája ül velem szemben a Bagatelle kávéházban.


Nemcsak a színészeknek vannak szerepálmai, hanem az újságíróknak is találkozás-álmai. Ilyenkor nehéz kibújni a rajongó bőréből, hogy megtartsuk a riporterség közmegegyezéses szabályait. Szerencsére Halász Judit segít a „nagy ellentét” feloldásában.

Gyermeknap közeledtével miről is beszélhetnénk elsőként, mint az ő dalairól, koncertjeiről, amelyeken immár több nemzedék nevelkedett...

-Tavasszal mindig elmegyünk azokra a helyekre, ahová már Karácsonykor elígérkeztünk, de a színházi elfoglaltságom vagy az időjárás miatt nem tudtunk elmenni – mondja a Mosolyrend első magyarországi Lovagja – voltak azért kalandjaink az időjárással: 2013-ban, amikor március 15-én az a borzalmas hóesés volt, másnapra vártak bennünket Kaposvárra. 15-én az utcára nem lehetett kimenni, másnap mégis elindultunk. Már azt hittük nem érünk le, mert volt, ahol letisztították a havat az útról, volt, ahol semmit. De végül áttörtünk minden akadályt! A Gyermeknapot most már évek óta Debrecenben töltjük. A Kölcsey Központ nagyon szép épület, sokan elférnek benne, és azzal tisztelnek meg minket, hogy két előadást kérnek. Mindig telt ház van, a közönség nagyon kedves, szeretetre méltó. De azért gondolkodunk, hogy a jövőben máshová is elmegyünk, nem lehetünk ennyire egy hely szerelmesei. De felléptünk a közelmúltban Szombathelyen egy 900 személyes színházban. Én általában jobban szeretem az 500 főnél nem nagyobb közönséget, mert jobban tudok vele kapcsolatot teremteni. De régen voltunk már ott, és ők is két előadást kértek. Ennyi néző előtt két koncert egy napon óriási koncentrációt igényel, de megcsináltuk, és boldogok voltunk, hogy a szombathelyiek jókedvűen mentek ki a teremből.

-Szinte állandóan úton van.

-Sokfelé járunk, és amióta énekelek, állítom, hogy sokkal jobban ismerem az országot, mint bárki más. Nagyon különbözőek az ország települései, az emberek igényei is változóak. Van, ahol európai kultúrával élnek, van, ahol a keleti országoktól kapott rossz szokásokkal. De minden alól van kivétel. Számomra azonban a legizgalmasabb helyszín, ahová 50 éve jóformán mindennap bejárok és otthon vagyok, a Vígszínház. Oda bárki, bármikor, bárhonnan a világból betévedhet. De másutt is találkozom olyanokkal, akik a határon túlról jöttek direkt az én koncertemre. Legutóbb Budakeszin egy munkácsi család fogadott, Makón szabadkaiakkal, Szombathelyen burgenlandiakkal találkoztunk. Tavasszal Londonban és Leicesterben léptünk fel kint élő magyarok előtt. Oda azért mentünk a klasszikus és kortárs magyar költők verseire írt dalokkal, mert úgy gondolom, nem mindegy, hogy milyen dalszövegeket tanítanak meg a szülők a gyerekeiknek, vagy hogy ők mit őriznek a gyerekkorukból. Mivel nagyon sok olyan felnőtt nézőnk van, aki már gyerekként is járt a koncertjeimre, azokból a dalokból is kell énekelnem, amelyek annak idején számukra a legkedvesebbek voltak.

-Mennyiben változtak meg a gyerekek az évtizedek során?

-A gyerekek alaptulajdonságai nem változnak, mivel nem születnek másként, mint 100-200 évvel ezelőtt. A környezet ajánlotta technika azonban nagyon más lett. A koncertjeimen szerencsére ezt nem érzem, mert azok a gyerekek, akiket elhoznak, nagyjából tudják, hogy hová jönnek. Annál kevés szebb és jobb élményem van, mint amikor látom, hogy az anyuka és a gyerek együtt énekelnek.

Mint nagymama azonban, akinek már nem is olyan kicsik az unokái, látom, hogy milyen komoly nehézségekkel kell megküzdeniük a felnőtteknek, ha jó és mély kapcsolatban akarnak maradni a gyerekekkel.

Ezek a különböző kütyük, amelyek mindenféle érdekes és veszélyes játékokat kínálnak nekik, nagyon el tudják választani őket. A felnőttek nem is mindig tudnak odafigyelni erre, a nagymamák meg talán nem is értenek ahhoz, amit a gyerekek már nagyon tudnak. A koncertjeimen, le is kopogom, nincsenek ilyen problémák, válaszolnak a kérdéseimre - sokszor együtt válaszol az egész nézőtér – énekelnek velem, időnként dalokat is kérnek. Azt azért el kell mondanom, hogy ma már nagyon kevés „gyerekkoncertünk” van, inkább családok jönnek. Régen főleg gyerekek ültek a nézőtéren, és ahhoz is el kellett telnie néhány évnek, hogy a gyerekeket csoportosítani tudjam. Ettől kezdve kértem meg a szervezőket, hogy ne keverjék össze a 4-5 éveseket a 12 évesekkel. Én el tudom énekelni külön mindkét csoportnak a dalt úgy, hogy mindenkinek tessen, de együtt nem, mert másképpen kell őket megszólítani, máshová kell tenni a hangsúlyt.

-Hogyan kezdett el gyerekeknek énekelni?

-A véletlen műve volt, mint a penicillin... Szerettem volna énekelni. Filmek, tv-s, rádiós szereplések kapcsán találkoztam az Illés együttessel, és nagyon tetszettek a dalaik, főleg Bródy János szövegei. Kértem, hogy írjanak nekem dalt, de egy ideig eszük ágában sem volt. Akkoriban nem volt szokás, hogy zenekaron kívül másoknak is írjanak. Aztán Bródy megunta a sok könyörgést és megcsinálta a Csiribirit. A rádióban Czigány Györgynek nagyon tetszett, már maga az ötlet is, és lelkesen népszerűsítette. Akkor az Illés volt az első számú hazai beat-együttes és engem is sokan ismertek filmekből, tv-játékokból. Az viszont teljesen szokatlan volt, hogy egy ismert színésznőt összekapcsoljanak egy teljesen más irányból jött zenekarral.

Mi olyan zenével, hangzással csináltuk meg a magyar költők verseit, amilyet a szülők maguk is hallgattak.

Először nem is a gyerekeknek szántuk ezeket. Megszületett a Micimackó. Egy tv-s szerkesztőnő felkérte Bródyt, hogy az évente négyszer jelentkező Tavasz, Nyár, Ősz, Tél című műsorához a télhez írja meg a dalt, én pedig eléneklem. Akkor a kísérő zenekar még a Tolcsvayék és a Trió volt, akik az Illés tagjaival később megalkották a Fonográfot. Aztán Bródy elvitt engem a hanglemezgyárba Bors Jenőhöz, aki majd leesett a székről a csodálkozásról, de hagyta, hogy megcsináljuk az első lemezt.

-Ez volt az 1973-ban megjelent Kép a tükörben.

-Nagyon gyorsan aranylemez lett, és főleg gyerekeknek vásárolták meg. Fiam akkor már kétéves volt, és a játszótéren is hallottuk a Csiribirit, a Micimackót és a Bóbitát. Ekkor döntöttük el, hogy a másodikat eleve gyerekeknek készítjük. Az elsőnél ez nem volt egyértelmű. Azért is volt a címe Kép a tükörben, mert a József Attila-vers számomra arról szólt, hogy az ember belenéz a tükörbe és felnőttként megismeri azt, akivé lett, és a gyerekkori önmagát is. Így jutott el a lemez saját gyerekkorom mondókáitól a Süss fel, Naptól, a Hová mész te, kisnyulacskától Babitsig, Juhász Gyuláig. Az Amikor én még kislány voltam az Illés 1968-as táncdalfesztivál-nyertes dalából, az Amikor én még kissrác voltam-ból született. Akkor tagja voltam a zsűrinek, nagyon tetszett dal és vertem is az asztalt, hogy nyerjen. A második lemez sikere végleg kijelölte az utat. Közben megkeresett egy harmadik zenekar, akik felajánlották, hogy kísérnek, ha megyek velük koncertezni. Így kezdődött az országjárás...

-Érdekes, hogy míg Ön a gyerekeknek énekel, férjének, Rózsa Jánosnak szinte minden filmje gyerekekről, kamaszokról szól.

-Igen, mindig is a gyerekek, a fiatalok problémái érdekelték őt. De ott volt például a Pókfoci: egy iskolában minden olyan figura megtalálható, ami egy társadalomban. Annak idején nem lehetett közvetlen kritikával illetni a társadalmat, más alakot, más nevet kellett neki adni. De akkoriban mindannyian értettük, hogy mi mit jelent, mert úgy nőttünk fel, hogy tudtuk: egy iskola lehet maga Magyarország is.

-Ötven év Vígszínház: Ön hűséges típus?

-Ez nem hűség, inkább bizonyos dolgokhoz való ragaszkodás. Az első 13 évem a Vígszínházban nekem maga volt a mennyország, mert Várkonyi Zoltánnak volt egy fantasztikus társulatba, ahová meghívott és amely engem befogadott. Egyszerre szerződtem oda Darvas Ivánnal, akit akkor oldottak fel az 56-os „távollétből”. Ő volt első partnerem is a Vígben. Aztán jöttek az új igazgatók, mindegyik azt mondta, hogy tovább viszi Várkonyi örökségét, de igazából mindig más lett. Mire eljutottam odáig, hogy el kellene mennem, rájöttem, hogy szerepkör-váltás időszakában vagyok, és úgy gondoltam, minden színház birkózzon meg a saját problémás színésznőjével. Miért menjek el máshová, amikor ennél a színháznál lettem, az, aki vagyok?

-Melyek voltak azok az előadások, amelyek különösen közel álltak a szívéhez?

-Inkább arról beszélnék, hogy volt néhány partnerem, akikkel nagyon együtt voltuk, olyanok, akikkel együtt nőttünk bele a Vígszínházba. Ilyen volt Tahi-Tóth Laci, aki most hagyott itt minket. Egészen kiváló színész, nagyszerű tehetség volt. Ilyen volt Tordy Géza, aki már sok-sok évvel ezelőtt elment a Vígszínháztól, azóta is sajnálom. Nekünk, fiataloknak a Pesti Színház megnyitása, az 1967-68-as évad volt az, amikor meg tudtunk mutatkozni.

Amikor Darvas Iván megnézte az egyik előadásunkat, amiben csak mi játszottunk, azt mondta: „Ezeknek még a fenekükön van a tojáshéj, de máris milyen jó színészek”.

Szívesen voltunk együtt, szerettük egymást. És volt nekünk Kapás Dezső, aki az első előadások közül többet is rendezett, nagyon fiatalon, váratlanul halt meg, alig 53 évesen. És tulajdonképpen Várkonyi is korán ment el, „bácsinak” tűnt, pedig csak 67 éves volt…Most már csak hatan vagyunk a Várkonyi-érából, de a Ház ma is áll..

-A mozi is hamar felfedezte Önt, és nem túlzás azt állítani, hogy a Szerelmesfilmmel bevonult a magyar filmtörténetbe. Hogyan emlékszik a film születésére?

-Egyszer csak kaptam egy forgatókönyvet Szabó Istvántól, és nagyon boldog voltam, mert egyrészt gyönyörű volt a történet, a szerep, másrészt pedig az ember olyannal szeret legjobban dolgozni, akinek meg van győződve a tehetségéről. Ráadásul Bálint Andrissal együtt jártunk a Főiskolára, kedveltük egymást és az Álmodozások korában már partnerek lehettünk. Bár ott a női főszerep Béres Ilonáé volt, nagyon helyes figurát kellett alakítanom Habgab személyében. Egy nyelven beszéltünk, miközben Andris mintha Ádám Ottónak, a Madách Színház mindenki által elismert és irigyelt igazgató-főrendezőjének szüleménye lett volna, én meg Várkonyié. És akkor azt játszottuk, hogy mit mondana Ádám Ottó, mit mondana Várkonyi és mit mond a Szabó…Nem volt nehéz megérteni, miről szól a film, mert mindannyiunk gyerekkorából, a szüleink történeteiből voltak emlékeink, és különösen sokat használtunk fel Szabó István és férjem, valamint Szabó feleségének, Gyürey Verának a történeteiből, fényképeiből. János és Vera együtt nőttek fel, és amikor István és ő a Főiskolára jártak, a férjem mindig vitte magával Verát – Szabóval így ismerkedtek meg. És voltak olyan személyek is, akiket mi már nem ismertünk, csak hallottunk róluk, mint Böske („egy-kettő, húzd a lábad magad alá…”).

Mindannyian tudtuk, hogy milyen nehéz helyzetben őrizzük azt, amire vágyunk, mert volt egy Vasfüggöny, amin innen is, onnan is tilos volt átlépni és ez megnehezítette mindenkinek az életét, aki a sors folyamán ide vagy odavetődött.

Nagyon sok gyereket vittek magukkal a felnőttek, ám „nagy dolog a gyerekkor” - ahogy Radnóti írja az Ikrek havában. Nem véletlen, hogy ezt a könyvet kapom ajándékba a Lyonba látogató Jancsitól…

-Talán ez volt az első film, ami beszélt az úgynevezett „disszidensekről”, minden negatív előjel nélkül. Kata is a saját erejéből lesz divattervező…

-Igen, mert itt azokról volt szó, akiket szerettünk, akik szinte a testvéreink voltak. Őket választotta szét a sors, a rendszer. Ők nem változtak, csak ami körülöttük volt és ez meghatározta a későbbi életüket.

-Az elsők között forgattak Franciaországban.

- Nem volt könnyű, mert természetesen éppen csak annyi pénzt kaptunk, hogy kimehessünk és leforgathassuk a kinti jeleneteket. Volt a rendező, az operatőr, egy asszisztens, Bálint András és én, és kész. Önmagunk fodrászai, sminkesei, öltöztetői voltunk. Aztán kijött még egy srác, aki Kata barátját játszotta. Rendkívül kedves, helyes fiú volt, építész, aki feleségével korábban párizsi ösztöndíjat is kapott. Egy évig kint éltek, de aztán sokáig nem mehettek ki. Amikor kijött a forgatásra, olyan boldog volt, hogy azt hittem, végigbukfencezi a Côte d’Azurt…

-Csodálatra méltó energiával rendelkezik. Honnan meríti?

-Rájöttem arra, hogy ha az embernek fáj valamije, elfárad, elege van mindenből, és elhagyja magát, attól csak rosszabb lesz. Csak akkor jön rendbe, ha intenzíven végzi a munkáját. A 2000-es évek elején volt két nagyon súlyos betegségem. Ha akkor leállok, az végzetes lett volna számomra. A munka elvonta a figyelmemet, hogy foglalkozzak a betegséggel, és ez rengeteg erőt adott a gyógyuláshoz. Előfordult velem, hogy nagyon fáradt voltam, mégis muszáj volt dolgoznom. Amikor vége lett, másnap azt vártam, hogy fáj a derekam, a csípőm, ehhez képest izomlázam volt és nem fájt semmim. Sok embert láttam, akik keményen dolgoztak, és amikor egyszerre csak leállnak, szétzuhantak. Aki bírja, és szereti a munkáját, ne hagyja abba…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Műbalhé, alpáriság, szexizmus és egymásnak beszólogató zsűri – ilyen volt a Megasztár első adása
A TV2 tehetségkutatója idén minden eddiginél jobban a nézők alantas ösztöneit kívánja kiszolgálni, és a legkülönfélébb bántalmazói magatartásokat relativizálja.


Amikor néztem az X-Faktor idei első adását, csodálkoztam, hogy hová tűntek a hülyék, mert alig volt belőlük. De végül meglett a válasz:

idén mind a Megasztárba ment.

Amennyire pozitív csalódás volt az RTL műsora, annyira traumatikus élményt nyújtott a Megasztár.

Volt itt műbalhé, alpáriság, szexizmus, kolléganő lekurvázása, és ez még csak Curtis.

De ne szaladjunk így előre!

Annak idején a Megasztár volt az első modern tehetségkutató műsor a honi médiában. A Ki mit tud?-ok művházszagú vérszegénységén szocializálódott országnak valóságos kulturális sokkot jelentett, és

már akkor is sokat vitatkoztak róla, mennyire korrekt abból műsort csinálni, hogy a világ tele van önképzavaros szerencsétlenekkel, akik épp oly tehetségtelenek, mint amilyen önérzetesek.

Persze nem hibáztatom őket, első kézből tudom, milyen nehéz ez. Én például már főiskolás voltam, és még mindig meg voltam győződve róla, hogy tudok énekelni, mert amikor a bulikon zenéltünk – és itt most a zenélés szót nagyon tág értelemben használom –, és énekeltem, nem vertek meg. Az sosem tűnt fel valahogy, hogy ezeken a bulikon a közönségből úgy kábé senki sem józan.

Szóval a Megasztár megítélése már akkor sem volt egységes, de azért ott ült a zsűriben egy Presser, egy Bakács, egy Pély Barna, még az excentrikus Soma is konzit végzett.

Azóta eltelt több mint húsz év, de a TV2 megragadt a múltban. Míg az X-Faktorban idén az tűnt fel, a megszokotthoz képest mennyire kevés volt a kínos pillanat, a Megasztár úgy döntött gazember, pontosabban trash reality lesz, rosszkedvünk tele pedig le van ejtve. Az agyzsibbasztóan hosszú, reklámok nélkül is két és fél órás adásnak kb. a feléig kellett eljutni, hogy megjöjjön az első (!) értékelhető énekes. És míg 10-15 percet kapott a Tóth Gabinak a 8 általánosa miatt beszóló néni (akit ráadásul a következő adásba is visszahoznak, hogy rúgjanak bele még párat, így áldozva fel a nézettség oltárán), a továbbjutók jelentős része alig kapott egy-két percet.

Már a zsűri összetételéből is látszik, hogy a műsorkészítők a balhéfaktorra mennek rá. Tóth Gabi a Sztárban sztár leszek zsűrijében is kemény csörtéket vívott Majkával, főállású megsértődő.

Curtis az ügyeletes keménycsávó a bulvármédiában, aki tévesen vagányságnak képzeli a bunkóságot. Nyilván nem én vagyok hívatott megítélni, mennyi szakmai tudása van, mi teszi alkalmassá arra, hogy fiatal tehetségeket karoljon fel, de vannak kételyeim. Legdurvább megnyilvánulásában gyakorlatilag lekurvázta Herceg Erikát. Éppen a Tik-Tok-sztár Ildikó néni bitorolta a színpadot, aki bíztatta a mestereket, hogy kövessék be. Ekkor került sor a következő párbeszédre:

Curtis: Én csak pornósztárokat és prostituáltakat követek.

Erika: Atti, engem is követsz...

Curtis (sokat mondó hangsúllyal): Hát…

Később le is hülyézte – azért legalább bocsánatot kért.

Marics Peti hibátlanul hozza a néha bicskanyitogatóan szemtelen, mégis szerethető ficsúr imidzset, de éppen ezért nehéz komolyan venni a mester szerepében. Legszívesebben leültetnéd egy pohár bor mellé, hogy atyaian eligazítsad kicsit az élet fontos dolgaiban.

Ráadásul amilyen lekezelően bánt Erikával a műsor első harmadában, legszívesebben adtam volna neki egy tockost.

Mindehhez ott van még Herceg Erika, aki az X-Faktorban már megmutatta, hogy képes átmenni anyatigrisbe, ha feldühítik, és most is sikerült többször kiakasztani. Igaz, ő sem megy a szomszédba egy kis passzívagresszióért.

Félreértés ne essék, Erika, Gabi és Peti zenei munkásságával nincs bajom, még ha nem is feltétlenül az én stílusom, amit képviselnek. Curtis is biztos nagyon jó rapper, vele más problémáim vannak. De ebben a műsorban az eddig látottak alapján a szakmaiság teljesen zárójelbe került.

Tóth Gabi egyébként abszolút hazaért, hiszen a Megasztárban indult a karrierje, és innen nézve sokkal inkább helyén van itt, mint anno az X-Faktorban, ahol éveken keresztül váltották egymást az ex-megasztárosok a zsűriben, hogy aztán a sokadik évadban Csobot Adél majd Tóth Andi személyében végre saját nevelésű sztár is kerüljön a zsűribe. Persze a Megasztár is a konkurenciától merít, hiszen Tóth Gabi mellett Herceg Erika és Curtis is az RTL-en veszítette el a zsűriszűzességét.

Történt némi változás a műsorvezetői posztokon, és ez sem a minőségjavítás jegyeit hordozza. Félreértés ne essék, Ördög Nórával nincs különösebb bajom, profi tévés, hozza, amit kell. De Tillát lecserélni Szépréthy Rolandra az körülbelül olyan, mint Ronaldót leküldeni a pályáról Dzsudzsák kedvéért. Értem én, hogy figyelemfelkeltő, és vannak rajongói, de egészen más ligában játszik. (Nem mellesleg a két műsorvezető szintén megfordult korábban az X-Faktorban.)

A cringe-faktort erősítették az olyan beszólások is, mint amikor egy nagyon rossz, gyorsan eltanácsolt versenyzőről Marics Peti megjegyezte:

„De az X-Faktorban elmenne a döntőig.”

Finoman szólva nem elegáns így beszólni a konkurens műsornak.

A jobb pillanatok közé tartozott, amikor Peti és Erika egymást szívatva csak azért juttattak tovább versenyzőket, hogy a másik nyakába varrják őket. Eleinte szórakoztató volt, de aztán sikerült valahogy ezt is véres drámázásba átvinni.

Kérdéseket vet fel a plus size-os öltáncos is, aki Marilyn Monroe dalára vonaglott először Marics Petin és Curtisen. Marics hiába fejezte ki folyamatosan, hogy rosszul érzi magát a szituációban, a rámenős hölgy számára a "nem" nem azt jelenti, hogy "nem", mert neki a műsorkészítők megígérték, hogy Peti „bevállalja”.

Ambivalens érzéseket váltott ki belőlem az anyuka története, aki látássérült, beteg lányával érkezett. Az ilyen műsorok kimondatlan szabály, hogy a nehézsorsú versenyzők életében csak akkor vájkálnak, ha a sztori vége happy end, vagyis a szerencsétlen jelentkező énekel egy nagyot, és meg sem áll a döntőig. Itt nagyon hamar kiderült, hogy az amúgy valóban minden tiszteletet megérdemlő anyuka énekelni nem tud.

Az egész arra volt jó, hogy láthassuk Tóth Gabit, „a zembert”, aki beszállt duettezni, és összeölelgette a beteg kislányt.

Hogy pozitívumot is mondjak, azt el kell ismerni, hogy ez a zsűri sokkal jobban működik a tavalyinál. A Rúzsa Magdi által vezetett csapat tagjai között jóformán semmi kémia nem volt. Az biztos, hogy az idei mesterek legalább kiváltanak valamit a nézőből, még ha nem is feltétlenül örömöt és tiszteletet.

Szórakoztató színt vitt a műsorba Szarka László "Bikicsunáj", aki a Megasztár 5. évadában az Alphaville Big In Japan című slágerét fordította hunglisra, és ezzel bevonult a magyar mémtörténelembe. Ezúttal a Flames of Love című dalt énekelte el úgy, hogy angolul azóta sem tanult meg. Azt kell mondjam, ezen az estén nem ő volt a legvitathatóbb továbbjutó.

A műsor végére maradt még egy meglepő fordulat: jött Krasznai Tünde, aki még 2013-ban Geszti Péter mentoráltjaként harmadik lett az X-Faktorban, de szerepelt a Celeb vagyok, ments ki innen! című műsorban is, emlékezetes pillanat volt, amikor a dzsungel közepén Fördős Zével ült egy kádban. Már akkoriban is sokat lehetett hallani zűrös (többek között úgymond "felnőttfilmes") múltjáról, és állítólag utána sem volt könnyű élete.

Az sosem volt kérdés, hogy Tünde jól énekel, így nem meglepő, hogy tovább jutott. Az már megkérdőjelezhető, hogy Tóth Gabi, aki majd elolvadt az empátiától és a szeretettől, Tünde távozása után a mestereknek – és a több ezer tévénézőnek – azért elmondta az összes sötét foltot Tünde múltjából, mert hát mi van, ha valaki nem tudja, és elfelejt csámcsogni.

Összességében a Megasztárban történt személyi változásoktól a műsor érdekesebb lett, de nem a minőség irányába léptek el, hanem az alantas ösztönök kiszolgálása felé.

Az első adásban a bántalmazás számos változatát láthattuk relativizálva, vagy egyenesen viccesnek beállítva, és ezért az sem kárpótol, hogy akadt néhány tehetség is a jelentkezők közül.

Abban reménykedem, hogy a válogatók után, amikor élesbe fordul a verseny, a negatív sallangok lenyesődnek. Bár a mesterek akkor is ugyanazok lesznek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Egyszerre két nőtől várt gyereket, és a ’90-es évek legnagyobb prostibotránya után sem tűnt el a süllyesztőben – Hugh Grant 65 éves
A romantikus komédiák csalfa királya végül megkomolyodott, s már ötgyermekes apaként, hű férjként és elismert színészként él a köztudatban.


Hugh John Mungo Grant 1960. szeptember 9-én született Londonban, egy olyan családban, amelynek tagjai nem feltétlenül rendelkeztek színészi vénával. Édesanyja, Fyvola MacLean tanárnő volt, édesapja, James Grant kapitány pedig a brit hadsereg tisztjeként dolgozott. Hugh-nak viszonylag csendes és tanulmányi szempontból eredményes gyermekkora volt Londonban. A tekintélyes Harrow School magániskolába járt, ahol korán megszerette az irodalmat és a művészeteket. Később elismerte, hogy kezdetben egyáltalán nem  érdekelte a színészet. „Nem voltam olyan gyerek, aki nagyon szeretett volna színészkedni. Mindig is az irodalmat és a nyelveket kedveltem a legjobban, és csak később jutott eszembe, hogy akár színészként is elhelyezkedhetnék.”

A 2002-es Inside the Actors Studio című műsorban Grant a 2001-ben, hasnyálmirigyrákban, 67 évesen elhunyt édesanyjának tulajdonított minden színészi gént, amellyel rendelkezik.

A szülei mindketten katonacsaládból származtak, ám ennek ellenére azt mondta, a családja nem volt mindig jómódú a felcseperedése alatt. Gyerekkorának nyarait nagyrészt Skóciában töltötte, ahol a nagyapjával vadászott és horgászott. Van egy idősebb testvére, James „Jamie” Grant, aki befektetési bankár New Yorkban.

Sulisztori

Hugh 1969 és 1978 között a Hammersmith-i Latymer Upper Schoolba járt, amely akkoriban egy közvetlen támogatású gimnázium volt. Ösztöndíjjal tanult, és játszott az iskola rugby-, krikett- és futballcsapatában is. 1979-ben aztán elnyerte a Galsworthy ösztöndíjat az oxfordi New College-ban, ahol angol irodalmat tanult. Mivel akkor még a színészetet csupán kreatív önkifejezési lehetőségnek tekintette, csatlakozott az Oxford University Dramatic Society társulatához, és Fabian szerepét játszotta a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabban. 1982-ben szerepelt első filmjében, a Privileged (1982) című dráma-komédiában is, amit az Oxford University Film Foundation támogatott. (Nem mellesleg pedig ez volt a később ismert rendezővé előlépő Michael Hoffman első filmje, aki később olyan mozgóképeket rendezett, mint a Folytatásos forgatás, a Változások kora, a Szép kis nap!, az 1999-es Szentivánéji álom, a Császárok klubja, Az utolsó állomás vagy a Dől a moné.) Grant végül nem doktorált művészettörténetből, hanem inkább a színészi pályájára koncentrált. Bár eleinte habozott, hamarosan vonzódni kezdett a színpadhoz, és felfedezte tehetségét a komédiához, illetve a közönséggel való kapcsolatteremtéshez. Nem sokkal később rájött, hogy a színészet sokkal több lehet a számára, mint egy múló szenvedély.

„Oxford óriási hatással volt rám. Sokat tanultam a színészi mesterségről, de ami még fontosabb, megtanultam, hogyan legyek egy csapat tagja. Nemcsak arról van szó, hogy sztár legyél, hanem arról is, hogy másokkal együtt játszhass, megtaláld a jelenet ritmusát” – emlékezett vissza Grant, akit, bár egyre jobban érdekelt a színészet, még mindig nem volt biztos benne, hogy ez a megfelelő út a számára. „Nem voltak nagy ambícióim azzal kapcsolatban, hogy színész legyek. Csak szerettem játszani, szimplán szórakoztató volt.”

„Rossz voltam”

Sok színészhez hasonlóan Grant karrierjét kezdetben a bizonytalanság és folytonos küzdelem jellemezte. Az oxfordi egyetem elvégzése után kisebb szerepeket kapott színházakban és tévés produkciókban. Első jelentős filmszerepét 1987-ben játszotta a Ken Russell által rendezett, kissé giccses horrorfilmben, A fehér féreg búvóhelyében. A szerep nem volt különösebben nagy kihívás, de színészi ugródeszkaként tökéletes volt. „Mindig elmondom az embereknek, hogy kezdetben nagyon rossz voltam. Az elején néhány igazán szörnyű dolgot is csináltam. De ez is a folyamat része volt. Meg kellett tanulnom, hogyan kell színészkedni a képernyőn.”

A kezdeti években Grant számos szerepet elvállalt, de egyik sem volt különösebben figyelemre méltó (pl. Szél hátán, Bengáli éjszakák, A nagy ember, Impromptu). Majd jött Roman Polanski a Keserű mézzel (1992) és James Ivory a Napok romjaival (1993), amelyek hatására megkapta a nagy áttörést jelentő főszerepet az 1994-es Négy esküvő és egy temetés című romkomban, amit a legjobb film Oscar-díjára is jelöltek.

A Mike Newell által rendezett film Grantet a nemzetközi figyelem középpontjába katapultálta. A sármos, de félszeg Charles karakterének megformálása egyszerre volt megnyerő és azonosulható, amivel Grant az 1990-es évek egyik legkedveltebb romkomsztárjává vált, igaz, eléggé be is skatulyázták őt ebbe a szerepkörbe.

A romkomok királya

A Négy esküvő és egy temetés hatalmas sikere után főként kissé ügyetlen, bájosan sebezhető férfiakat alakított, akik soha nem tudták rendbe hozni a szerelmi életüket, mégis, valahogy mindig sikerült megnyernie velük a közönséget. Ilyen volt Az angol, aki dombra ment fel, de hegyről jött le (1995), az Áldatlan állapotban (1995), az Értelem és érzelem (1995), a Sztárom a párom (1999), A keresztapus (1999), sőt, még az Igazából szerelem (2003) is. „A Négy esküvő után rengeteg romantikus komédia szerepét ajánlottak nekem, ami remek volt, mert imádtam ezt a műfajt. De egy kicsit féltem attól, hogy beskatulyáznak. Biztos akartam lenni benne, hogy nem csak ugyanazt a szerepet játszom újra és újra. Ezért mindig megpróbáltam valami mást is hozni minden karakterbe, még ha csak egy kis élt vagy komplexitást is” – mesélte erről.

A romkomos karrierjének sikere ellenére Grant soha nem érezte teljesen kényelmesnek a vele járó „sármos főszereplő” címkét. „Nem akartam romantikus vígjátékos színész lenni. Csak szerencsém volt, hogy részt vehettem néhány igazán jó projektben. De mindig többet akartam, különböző műfajokat kipróbálására törekedtem, s arra, hogy bebizonyítsam, többet tudok az »egy fiú találkozik egy lánnyal«-típusú szerepeknél.”

Nos, a fő szerepköre a 2001-es Bridget Jones naplója Daniel Cleaverjétől kezdve változott valamicskét, maga mögött hagyta ugyanis a hebegő-habogó, csetlő-botló romantikus hősöket, és jöttek a cinikus, csajozós, önző, de mégis szerethető karakterek

olyan filmekben a Bridget Jonesokon kívül, mint az Egy fiúról (2002), a Két hét múlva örökké (2002), a Zene és szöveg (2007), vagy a Hogyan írjunk szerelmet (2014).

Csak semmi skatulya

De ez sem volt elég, még nagyobb váltásra volt szükség. A karrierje későbbi éveiben Grant egyre változatosabb szerepeket vállalt, például egyre több negatív karaktert olyan filmekben, mint pl. a Felhőatlasz (2012), a Paddington 2 (2017), a Tudhattad volna című minisorozat (2020), a Fortune-hadművelet: A nagy átverés (2023), a Dungeons & Dragons: Betyárbecsület (2023) vagy az Eretnek (2024). „Az emberek hajlamosak beskatulyázni a színészeket. De én mindig hittem abban, hogy különböző dolgokat kell kipróbálni. Nem akarom mindig ugyanazt csinálni, mert az unalmassá válik számomra. Hálás vagyok, hogy még mindig lehetőségem van új típusú karaktereket felfedezni” – magyarázta, és nem is a levegőbe beszélt. Ilyen váltás volt például Meryl Streep férjének karaktere a Florence – A tökéletlen hangban (2016), amit máig az egyik legjobb alakításának tartanak, s amelyért bennfentes információk szerint majdnem Oscar-díjra is jelölték (egyébként sosem kapott még akadémiai nominációt).

Prostibotrány

1987-ben, miközben Lord Byron szerepét játszotta a Szél hátán című spanyol produkcióban, megismerkedett Elizabeth Hurley színésznővel, aki Byron egykori szeretőjét, Claire Clairmontot alakította. A forgatás alatt össze is jöttek, a kapcsolatuk pedig ezután a média célkeresztjébe került.

13 éven át voltak Hollywood egyik nagy sztárpárja, mivel azután is együtt maradtak, hogy mindketten világhírnévre tettek szert. Sőt, egy sokkal nagyobb botrányt is átvészeltek…

1995 június 27-én ugyanis Grantet letartóztatták Los Angelesben, a Sunset Boulevard közelében egy rendőrségi razzia során, mivel nyilvános helyen orális szexben részesült egy hollywoodi prostituálttól, Divine Browntól. A színész nem tagadta a vádakat, a bíró pedig 1180 dolláros bírságot szabott ki rá, és két év próbaidőre bocsátotta, illetve elrendelte, hogy teljesítse az AIDS-felvilágosító programot.

A letartóztatásra ráadásul kb. két héttel azelőtt került sor, hogy bemutatták első nagy amerikai családi stúdiófilmjét, az Áldatlan állapotbant, amit több amerikai tévéműsorban is népszerűsíteni akart. A Hurley-vel való kapcsolata is nyilván megsínylette a dolgot, mégsem szakítottak, mint ahogy azt sokan várták, hanem megpróbálták rendbehozni a viszonyukat. Végül 2000 májusában intettek búcsút egymásnak, de jóban maradtak – ezt bizonyítja az is, hogy Grant lett Hurley 2002-ben született fia, Damian keresztapja.

Öt gyerek két nőtől

Persze Hugh sem maradt sokáig szingli. Többek között Sandra Bullockkal is randizott (a Két hét múlva örökké forgatása idején), 2004 és 2007 között a brit tévés producerrel, Jemima Khannal volt együtt, 2011-ben pedig összejött a recepciósként dolgozó kínai Tinglan Honggal. 2011-ben tőle született meg első gyermeke, a Tabitha Xiao Xi Grant nevű kislány. Grant és Hong végül nem maradtak sokáig együtt, mivel jött egy újabb botrány.

2012 szeptemberében ugyanis újabb gyermeke született a színésznek, ezúttal egy fiú (John Mungo Grant), a bökkenő csak az volt, hogy nem a kedvesétől, Hongtól jött a világra, hanem egy svéd producertől, Anna Ebersteintől.

Hong viszont akkor már terhes volt a Hugh-val közös második csemetéjével, Felix Changgel, aki 2012 decemberében született meg. A „párhuzamos gyerekre” csak a születése után kb. egy évvel derült fény, amikor a hivatalos papírokban Grant nevére vették őt. Így természetesen Hong távozott Grant életéből, Ebersteinnel azonban együtt maradtak. Olyannyira, hogy a producer még két lánnyal ajándékozta meg a színészt: Lulu Danger 2015 decemberében, Blue pedig 2018 januárjában jött a világra, mígnem Grant és Eberstein 2018. május 25-én össze is házasodtak, és máig együtt vannak, immár 13 éve.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Elmaradnak a Budaörsi Latinovits Színház előadásai Koós Boglárka halála miatt
A színház 27 éves művésznője vasárnap hunyt el. Az előadásokat érintő további változásokról a későbbiekben értesítik a nézőket.


Ahogy arról korábban beszámoltunk, 27 éves korában elhunyt Koós Boglára, a Budaörsi Latinovits Színház színésznője. A teátrum most közölte: a váratlan tragédia miatt komoly lépésre szánták el magukat.

„Ezekben a pillanatokban gördülne fel a függöny 2025/26-os évadunkban első alkalommal, de a ma estére és a következő napokra tervezett előadásaink elmaradnak”

– írják Facebook-oldalukon.

Hozzáteszik: „Fájdalmunk és megrendültségünk elmondhatatlan.” Tájékoztatásul azt is közlik, hogy a színház műsorát érintő változásokról nézőinket a szokásos csatornákon hamarosan értesítik. Emellett a színház profilképét is az elhunyt művész fekete-fehér képére cserélték.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Összesen hat díjat nyert a 82. Velencei Filmfesztiválon Enyedi Ildikó Csendes barát című filmje
A film a legígéretesebb fiatal, feltörekvő színésznek járó Marcello Mastroianni-díj mellett öt független zsűri díját is elnyerte. Az Arany Oroszlánt Jim Jarmusch nyerte a Father Mother Sister Brother című filmjével.


A legígéretesebb fiatal, feltörekvő színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat nyerte el a 82. Velencei Filmfesztiválon Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjének szereplője, Luna Wedler svájci színésző.

A szombat esti zárógálán Luna Wedler Enyedi Ildikónak is megköszönte a díjat, hozzátéve, hogy nagy megtiszteltetés volt vele dolgozni.

"Hihetetlen nő vagy, inspirálsz engem nőként és rendezőként is"

- fogalmazott.

A film a díj mellett öt független zsűri díját is elnyert. A FIPRESCI, az INTERFILM, a diákzsűri díját, az Edipo fenntarthatósági díjat és a Green Drop-díjat is. A Nemzetközi Filmkritikusok Szövetsége, a FIPRESCI azzel indokolta a díjat:

„A film megrendítően tárja fel az egyetemes kapcsolatokat és a kimondatlan határokat, amelyek az életformákat összekötik. Merész történetmesélésével, árnyalt alakításaival és merész rendezésével mélyen megérintett minket. A filmművészet hatalmas teljesítménye, amely átlépi a nyelvi és kulturális határokat.”

A Nemzeti Filmintézet (NFI) szombat esti közleményében azt írták, Luna Wedler 1999-ben született Zürichben, majd az Amatőr tinik című filmben debütált 2015-ben. 2018-ban a zürichi filmszínésziskolában szerzett diplomát és ugyanabban az évben a Berlinálén elnyerte a European Shooting Star-díjat. A Netflix 2020-as Biohackerek című sorozatának főszerepével tett szert népszerűségre. Enyedi Ildikóval immár másodszor dolgozott együtt, hisz korábban már játszott A feleségem története című alkotásban is.

Enyedi megjegyezte, alkotása lírai, de ha a nézők ráéreznek a humorára, akkor megértik a film legmélyét.

"A humor fontos: egy nevetés tulajdonképpen olyan pillanat, amikor az ember nem aprólékos logikával, hanem hirtelen megért valamit. Rácsodálkozik az újra és meglepőre, abban öröme telik, és ennek az örömének hangot ad önkéntelenül. A nevetés a megértés pillanata. A társas kommunikáció közel hozza egymáshoz az embereket, ha együtt tudnak nevetni valamin"

- fejtette ki a rendezőnő.

A díjazottak listája:

Arany Oroszlán: Jim Jarmusch: Father Mother Sister Brother

A zsűri nagydíja: Kaouther Ben Hania: The Voice of Hind Rajab

Ezüst Oroszlán a legjobb rendezőnek: Benny Safdie (The Smashing Machine)

A zsűri különdíja: Gianfranco Rossi: Below the Clouds

Legjobb forgatókönyv: Valérie Donzelli és Gilles Marchand (À pied d’œuvre)

Volpi kupa a legjobb színésznőnek: Xin Zhilei (The Sun Rises on Us All)

Volpi kupa a legjobb színésznek: Toni Servillo (La Grazia)

Marcello Mastroianni-Díj a legjobb fiatal színésznek: Luna Wedler (Csendes barát)

Armani Beauty Közönségdíj: Maryam Touzani: Calle Malaga

Luigi De Laurentis Díj a legjobb elsőfilmnek: Nastia Korkia: Short Summer

Horizontok-szekció:

Legjobb film: David Pablos: En el camino

Legjobb rendezés: Anuparna Roy: Songs of Forgotten Trees


Link másolása
KÖVESS MINKET: