Halálúton Horvátországba - egy fiatal szíriai kurd lány menekülésének történetéről szól Sári Edina legújabb regénye
Edinával nagyon régóta ismerjük egymást, de ez igazából egy gimnáziumi évet jelent, utána ő elkerült, nem követtük egymás életét. Bár pár éve megint tudok róla, mit csinál, merre jár (hála a Facebooknak), de számomra is új volt mindaz, amit elmesélt.
A józsefvárosi otthonában látogattam meg, a harmadikon lakik (lift nincs). A kedvemért valami nagyon finom, meg-nem-mondom-miből készült joghurtos csodasüteményt is sütött, lekvárral a tetején. Már ezért megérte eljönnöm.
– Mi történt veled, hogyan lettél az, aki ma vagy?
– Utólag hálás vagyok minden megpróbáltatásért, amit a sors mért rám, mert nem egyenes út vezetett el oda, hogy író legyek. Kezdjük ott, hogy az első gimnáziumi osztály után megbuktattak matekból, repültem a suliból. Jött az esti gimnázium, közben megszületett a lányom. Ő ma már felnőtt nő, kiváló kapcsolatban vagyunk. Majd marketing és PR területen szereztem diplomát, ami még mindig elég messze áll a klasszikus írói karriertől. Érdekes karrierem volt. Tudod, hogy Klapkával is dolgoztam?
– Vámház körút kilenc?
– Igen! És mi találtuk ki a hagyományos mosóport is. Akkoriban minden reklámban a favorizált terméket egy fiktív, “hagyományos mosóporral” hasonlították össze. Klapkával megcsináltuk és piacra dobtuk.
– Ügyes. De végül is hogyan mozdultál az írói tevékenység felé?
– A 2010-es választások után kirúgtak. Nagyon meg voltam sértve. De hamar rájöttem, hogy megváltozott a világ. Esélytelen voltam a kevéske angolommal, negyvennégy évesen az állásinterjúkon. Ekkor elhatároztam, hogy bármi is történik, jól fogom magam érezni az életben. Erős személyes indíttatásom van – családi okok miatt – a rákellenes küzdelemben. Édesanyámmal nem volt könnyű a kapcsolatunk, rákban halt meg. Máig úgy érzem, konfliktusaink miatt nem tudtam úgy mellette lenni, ahogy kellett volna. Én így törlesztek. Így hát még mindig PR szakemberként vállaltam szerepet a Rák ellen az emberért, a holnapért Alapítványnál, de ezzel egyidőben már megjelent első könyvem is.
– Akkor kezdtél írni?
– Dehogy. Álnéven már megjelentek kisebb írásaim, még az ÉSben is. De sosem mertem felvállalni magam rendesen. De akkor eljött a pillanat. Az első könyv után jött a többi is. De még maradva a rákellenes társadalmi tevékenységnél: létrehoztuk a Nézőpontváltó Egyesületet, melynek azóta is vezetője vagyok, büszke vagyok rá, hogy a legismertebb ilyen mozgalom vagyunk. Évente ismétlődő programsorozattal hívjuk fel a figyelmet társadalmi és egyéni felelősségünkre a rák elleni eredményes küzdelemben. Mindezt színházakkal együttműködve csináljuk, így biztosítjuk, hogy a fontos üzenetek széles közönséghez jussanak el.
Visszatérve a kiindulópontra: azt gondolom, ahhoz, hogy valaki a veleszületett tehetségét igazán mély tartalommal tudja megtölteni, talán kellett ez a kacskaringós életút. Meg persze a tapasztalatokhoz is. Amit még elmesélt magáról és életéről, egyértelművé teszi, bőven megvan az a tapasztalati anyaga emberismeretből, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy ne csak felkapott, de igazán értékes, jó író lehessen valaki.
– Török Ferenc filmrendező annak idején, az 1945 elkészültekor mondta, hogy bár sok filmet csinált eddig, de ez az első “nagy”, “felnőtt” filmje. Nálad is ezt érzem: ezzel a regénnyel váltál érdekes és tehetséges íróból valódi íróvá. Ha már témaválasztás: miért ír valaki Budapest közepén szíriai menekültekről?
– Már 2015-ben szó szerint beleütköztem a témába, amikor a Keletinél átsétáltam az aluljárón. Láttam az asszonyokat, ahogy próbálnak gondoskodni a gyerekekről a kevés holmijukból és a férfiakat, akik körülöttük állnak. Éreztem a kiszolgáltatottságot. Természetesen megérintett a látvány, de akkor még más foglalkoztatott. El is süllyesztettem magamban. Azután 2019-ben, amikor a törökök légitámadást indítottak a szíriai kurd települések ellen, akkor azt éreztem, írni akarok erről. Nem politikai esszét, nem állásfoglalást. Azzal is kezdtem a munkámat, hogy felírtam magamnak nagy betűkkel: EZ NEM POLITIKAI ÁLLÁSFOGLALÁS. A politika változik, de az a regény az emberekről szól.
Ebben az örökérvényűségben segít az a dramaturgiai lelemény, hogy a főhős, Dzsamila lelki útitársa az úton Anne Frank. Az egyetlen kincs, amit magával visz, Anne Frank naplója. A kinti borzalmak elől időnként Anne történetébe menekül. Sorstársa, egy másik üldözött lesz, akinek mondatai vendégszövegként, hol ellenpontozva a szíriai tanárnő helyzetét, hol támogatva, magasabb dimenzióba emelik mindazt, amit átélünk a szerző jóvoltából. Ez szembesíti velünk azt – minden direktebb utalás nélkül –, hogy a háborúkat továbbra is az ártatlanok ellen vívják a világban, s kiirtandó népek mindig akadnak: a zsidók hetvenhat éve, s a kurdok most.
– Nagyon hitelesek a leírások. Gondolom, egy ilyen szöveg megalkotását hónapokig tartó kutatómunka előzi meg, hogyan készültél a regényre?
– Jaj, hát nem így csináltam. Elővettem egy térképet, kinéztem hol van Rakka. És innen a térkép segítségével találtam ki, milyen útvonalon lehet menekülni. Ki kellett számolnom, hogy egy adott távot mennyi idő alatt lehet megtenni autóval, gyalog. Nem volt egyszerű feladat.
– És a többi? A történet? Milyen dokumentumokból dolgoztál?
– Semmiből. Érzésből jött minden, csupán fantázia.
– Ne hülyéskedj...
– De. Csak éreztem, elképzeltem, és ahogy írtam, figyeltem, mi történik Dzsamilával.
– Ez önmagában is elképesztő, ugyanis a regény bemutatóján három, menekültekkel foglalkozó szervezet, a Magyar Helsinki Bizottság, a Menedék Egyesület és a Migration Aid képviselői is jelen voltak. Elmeséltek egyet-mást saját tapasztalataikból is. Nem jöttek volna el, ha nem hiteles a könyved...
– Igen. Elolvasta a regényt egy igazi szíriai menekült lány, aki korábban másik, dokumentumokon alapuló történetet is olvasott a témában. Azt mondta, hogy az elsőnél azt érezte, valami hiányzik belőle, de az én regényemben ezt megtalálta.
– Most is azt mondod, nő olvasta a regényedet, s főhősöd is nő. Egy írónál nincsenek véletlenek.
– Persze. Az eddigi összes írásom nők története. Női sorsokkal foglalkozik, még az is, ami látszólag nem. Így van ez most is. Nőként menekülni, ráadásul egyedül, sokszorosan kockázatos. Kiszolgáltatottak az erősebb férfiaknak, kiszolgáltatottak saját testüknek: gondoljunk bele, hogy mit kezd egy nő a menstruációjával akkor, amikor nincs egy váltásnyi fehérneműje sem, nem is szólva mosakodásról, pláne betétről, ami luxus. És akkor még ott vannak a gyerekek, akik valahogy mindig a nőkre maradnak. Nemcsak fizikai, de lelki teherként is. Dzsamilának nincsen gyereke, de mindjárt útja elején előbb egy csecsemő, később egy kisfiú sorsa fonódik össze az övével, s végső megmenekülése előtt is két elárvult gyermekkel hánykolódik a Földközi-tengeren. Férfiaknak jellemzően ilyen gondjuk nincsen.
– Elnézve téged, a sikereidet, ezek szerint sikerült amit elterveztél: jól élsz.
– Nem "jól élni", hanem "jól érezni magam"! Igen, jól érzem magam, de hogy jól élnék... Most ért egy nagy csapás: a gyerekek, akiket korrepetáltam, már kinőttek a korból, nincs tovább ott rám szükség. Ez a kieső pénz nagy érvágás. Valahogy meg kell oldanom a helyzetet.
Erről s másról is beszélgettünk, jó délutánt töltöttünk el, a sütemény is elfogyott, elbúcsúztunk. Ment ő is a dolgára. Hol írni, hol mást csinálni. De ez már a mi valóságunk, egy másik regény.
