Ő tanított meg nőnek érezni magam, és arra is, hogy a csók nyálas
Tizenhat voltam, és a gimnáziumi irodalomversenyre készültem. A balatoni nyaralót anyám és a barátja bérelték ki, de én naphosszat a kertben heverésztem, és Ottlik Géza „Iskola a határon” című regényét olvastam. Kis, fehér bőrű, girnyó könyvmoly - legalábbis annak éreztem magam -, anyámtól örökölt piros csíkos bikiniben, orromon bosszantó piros pattanásokkal. Bőszen jegyzeteltem, mert a regényből őszre komoly versenydolgozatot kellett írni, és én nyerni akartam. Aztán egy árnyék vetült rám. Anyám állt fölöttem, egy tál cseresznyével. "Cicám, most azonnal lehúzol a partra, és strandolsz egy nagyot, különben seggbe rúglak." Leütötte a hamut a cigijéről, óriási szalmakalapja alól szúrós szemmel nézett rám. Tudtam, hogy nincs apelláta. Sértődötten betömtem a számba három cseresznyét, nyakamba csaptam a Lacoste hátizsákomat - benne a könyv -, és a poros nyári úton lelődörögtem a partra.
Ténferegtem egy kicsit a térdig érő vízben, néztem a világoszöld hullámokat, távolról gyerekzsivaj meg sikítozás hallatszott - a szomszédos strandon vicces kedvű fiúk vagdosták bele a lányokat a tóba. Aztán meguntam.
Nem szerettem a parton lenni, mert úgy éreztem, mindenki szebb, mint én. Vagy legalábbis nagyobb melle van.
Előkaptam a könyvemet, és vállamon a vizes törölközőmmel, elmélyülten olvasva elindultam visszafelé. Elképesztően tűzött a nap, élesen visszaverődött a lapokról, hunyorogva felnéztem. A poros kis út két oldalán elegáns nyaralók álltak, gondosan nyírt pázsittal, rózsabokrokkal, fehér kovácsoltvas kapukkal. Az egyikben egy fiú állt. Tizennyolc körüli lehetett. Gyönyörű fiú volt. Napbarnított, izmos, tüsi világosbarna hajjal, mosolygós szemekkel. Engem nézett. Egy pillanatra hátrakaptam a fejemet, hátha mögöttem is jön valaki, és tévedés az egész, de nem. Engem nézett. "Szia!" - mondta. Akkor még nem tudtam, hogy vannak férfiak, akiknek ez az egy szó is bőven elég ahhoz, hogy nőket szedjenek fel. És ő határozottan ebbe a kasztba tartozott. Én egyszerűen csak nem hittem el, hogy megszólított.
Álltam, kezemben a leengedett könyvvel, és bámultam rá. "Szereted Marilyn Monroe-t?" - kérdezte. Akkor kaptam észbe, hogy a vizes fürdőruhám fölé egy anyu által rám tukmált, viszonylag nőcis pólót vettem fel, egy piros, ejtett vállút, az elején egy jó nagy Marilyn-fejjel. "Nem" - mondtam morcosan. Valahogy azt gondoltam, jobb, ha morcos vagyok, úgyis csak átverés ez az egész. De ő folytatta: "És mi az ott a kezedben?" Ráhunyorogtam: "Ottlik Géza." Felnevetett, a foga is gyönyörű volt.
"Senki nem mondta még neked, hogy első randin ne mondd ki egy másik férfi nevét?" Rámeredtem. "Ez egy első randi?" "Oké, nulladik. Az első ma este lesz, ha ráérsz. Nyolckor a parton?"
Olyan gyorsan bólintottam, ahogy csak azok a lányok szoktak, akiket még soha nem hívtak randira. Aztán leszegtem a fejem - nem igaz, hogy ilyen béna vagyok, gondoltam - és eliszkoltam. Hátra se néztem. Eszem ágában sem volt elmenni a randira. Féltem. Attól is, hogy ott lesz, meg attól is, hogy nem. Este fagyizni indultam anyámékkal. Alig fordultunk ki a kapun, amikor az út végén megláttam a fiút. Felénk tartott, a kezében egy szál piros rózsával. Értem jött. Igen, közhelyes volt, de bátor és magabiztos. Soha nem láttam még embert, aki ilyen fiatalon ilyen ellenállhatatlan tudott lenni. Udvariasan bemutatkozott anyáméknak - anyu csodálkozó, de határozottan elismerő pillantást vetett rám -, aztán kézen fogott, és elvitt. A rózsát együtt markoltuk végig le a partig, az alatt a pár száz méter alatt pedig én is kinyíltam, mint egy virág. Nem zavart, hogy vékonyka vagyok, a piros pöttyök sem az orromon. Életemben először nyugtáztam, hogy a derékig érő sötétszőke hajam mégiscsak szép, és igen, a zöld szemem is, meg a „babaarcom”, amit úgy utáltam, ha a rokonok mondogatták, és ha mosolygok, a szám szélén gödröcske van, és az is szép.
És nő vagyok, aki rózsát kapott, és most randizik, először, és nincs jobb dolog a világon a koraesti Balatonnál, meg annál az érzésnél, hogy kellesz valakinek.
Egy hétig tartott ez a szerelem. Azért hívom annak, mert ő volt az első férfi az életemben, aki szerelmet vallott nekem. Persze tudom, hogy egy tizennyolc éves fiú és egy tizenhat éves lány között könnyen „elcsattan” ez a szó, ez az akkori tinietikett kötelező része volt, pláne nyáresti éjszakákon, de olyan jó volt hallani. A nyakában vitt be az éjsötét Balatonba, egy messzi mólóra. V-nyakú, puha, sárga pulóverét a kezembe gyűrte, hogy ne ázzon el, néha megingott és én sikítottam, aztán a mólóról néztük a csillagokat. Ő csókolt meg először, és én arra gondoltam, hogyha a csók ilyen nyálas, akkor nem értem, mi ez a nagy felhajtás körülötte (azóta már értem).
Nem feküdt le velem, mert azt mondtam, nem akarom. Szűz voltam. Biztos vagyok benne, hogy rávehetett volna, de nem tette. Napközben csatangoltunk a parton, nem a kezemet fogta, hanem mindig a derekamat, mintha meg akart volna védeni valamitől. Végig úgy éreztem, hogy adni akar nekem - ha mást nem, szép emlékeket. Amikor egyedül napoztam a mólón, és egy csapat tizenéves srác körülvett, és fröcskölni kezdett (már a tinifiúk is megérzik, ha egy lány kivirul, jöttek rám, mint a legyek), odaúszott, és erélyesen elküldött mindenkit. "Mi tetszik neked bennem?" - kérdeztem egyszer. Vállat vont. "Az, hogy olyan kis nyuszi vagy."
Talán igazat mondott. Talán akkor is, amikor azt mondta: „Szeretlek”. Bár azt bevallom, nem hittem el neki. A nők - még az egészen tapasztalatlanok is, mint én akkor - megérzik az ilyesmit. Említette, hogy székesfehérvári, és ősszel Németországban tanul tovább, és én biztos voltam benne, hogy otthon várja valaki. Nem beszéltünk a jövőről, de nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy ő vette észre először, hogy a szemem zöld szivárványhártyája körül egy szürke csík fut körbe. Tizenhat évig naponta néztem tükörbe, és ezt én se szúrtam ki. De ő figyelt. Hátrasimította a hajamat a fülem mögé, és az utolsó közös napunkon azt mondta: „Fura lesz nélküled.”
A puha, sárga pulóvert nekem adta. Évekig hordtam még, pedig a fehér bőrömhöz nem megy a sárga. Az irodalomversenyen nem indultam el, a Marilynes pólómat viszont azután mindig egy kis révedező mosollyal vettem fel. Tudtam, hogy soha többé nem látom - akkor még nem volt mobil meg cset, csak posta -, de meglepetésemre egy hónappal később kaptam tőle egy képeslapot Székesfehérvárról. Nem tudom már, mit írt, csak azt, hogy a végére megint odakanyarította: „Szeretlek.” Megmutattam a lapot apámnak, a nagy nőszakértőnek. Mosolygott. "Szóval megvolt az első szerelem." Megráztam a fejem: "Ááááá, nem. Nem volt szerelmes belém. De nem baj." Apám letette a képeslapot a kávéja mellé:
"Azt te sose tudhatod. Annyiféle szerelem van. De egyvalamit biztos tudott: boldoggá tette a lányomat. Látom rajtad. És innentől nálam jó a srác."
Hát, ez volt az én első, nyári szerelmem. Lassan harminc éve. A puha, V-nyakú pulóverekért mindenesetre azóta is odavagyok.
