Házra és autóra spórolt, de végül inkább világutazó lett a pénzből
El tudod képzelni, hogy mindent magad mögött hagyva inkább nekivágsz az ismeretlennek, miközben itthon biztos megélhetésed, családod és barátaid vannak? És azt, hogy még sokkal boldogabbnak is érzed magad egy másik kontinensen, hátizsákkal turistáskodva, olykor az árokparton, máskor egy erdei vadászlesen töltve az éjszakát?
Bartanics Fannira mindez igaz.
A 28 éves lányról bő egy évvel ezelőtt már írtunk, akkor éppen élete kalandjára készült: tervei között szerepelt, hogy hajóstoppal átkel az Atlanti-óceánon, majd végigjárja Közép- és Dél-Amerikát, közben dolgozva és önkénteskedve is. Végül Mexikóban találta meg a számítását, de a jövőben szívesen élne Ausztráliában, vagy a Föld szinte bármelyik egzotikus pontján. Tavaly év végén néhány hétre visszatért Magyarországra, ekkor beszélgettünk.
– Miért kezdtél stoppolni?
– 2015 nyarán volt négy hét, amikor nem tudtam mit kezdeni magammal, ekkor döntöttem el, hogy kitalálok valami újat. Végül egy Budapest-Lisszabon-Budapest útvonalon bő 8000 kilométert tettem meg. Egyedül indultam, de útközben megismertem azt a lányt, akivel később Latin-Amerikában is együtt utaztam, és visszafelé már vele jöttem. A fő inspirációm igazából a kihívás volt: véghez vinni valami olyan dolgot, amire az emberek többsége azt mondja, hogy lehetetlen, vagy hülyeség. Én ezekben sosem hittem, az elvem az, hogy ha valami annak tűnik, mindenképp ki kell próbálni. És hihetetlen élmény volt a korlátaimat feszegetni, szóval nem volt kérdés, hogy folytatom.
Valahogy megtaláltam a neten egy horvát srác videóját, aki hajóstoppal járta a világot, és elsőre megtetszett az ötlet. Elmondtam az említett barátnőmnek, milyen jó lenne egyszer kipróbálni valami ilyesmit, ő pedig annyit felelt, hogy miért várnánk vele? Először jöttek a kifogások: de hisz munkám van, itt a családom és a barátaim… Igaz, előtte 6 évig külföldön éltem és dolgoztam 4 másik országban, úgyhogy a család és a barátok nem volt visszahúzó erő, inkább csak a munka és a félretett pénz. Aztán rájöttem, hogy később úgyis ugyanez lenne a helyzet. Tehát felmondtam, és elhatároztam, hogy belevágok. Szerencsére volt annyi megspórolt pénzem, hogy emiatt ne kelljen aggódnom. Eredetileg én is saját házra és hasonló dolgokra tettem félre, de rájöttem, hogy van alternatíva.
Sosem találtam a helyem a társadalomban, nem vágytam a többség által természetesnek vett és elfogadott modellre, stabil munkahellyel és példás családi élettel. Nagyon sok olyan munkám volt, fizetésem és lakásom a tengerparton, amikről mások csak álmodoznak, de nem voltam boldog.
Idővel egyre biztosabb lettem benne, hogy nekem nem ez az utam.
– Hogyan készültél fel az útra?
– A távolság lelkileg nem jelentett gondot, hiszen akkorra már sok időt töltöttem külföldön különféle országokban, így volt alkalmam hozzászokni, hogy nem Magyarországon élek. Igaz, ennyire sokáig még nem voltam távol, de rájöttem, hogy voltaképpen nincs nagy különbség a fél és az egy év között hiányérzet szempontjából. Arra fektettem a hangsúlyt, hogy még ha váratlan helyzetek is érnek, akkor se hagyjam, hogy az érzelmeim átvegyék az uralmat felettem.
Itthon is direkt olyan szituációkat teremtettem, amelyektől azt vártam, hogy segítenek józan és megfontolt döntéseket hozni. Az indulás előtti hónapokban nemet mondtam a húsra és az alkoholra, és abbahagytam az ismerkedést, mert ezekről mind úgy gondoltam, hogy elterelik a figyelmemet a jelenleg legfontosabb célomról. Emellett tesztnek is szántam, vajon tudok-e ellenállni azoknak a dolgoknak, amelyeket addig természetes örömforrásnak vettem és intenzíven jelen voltak az életemben. És onnantól valóban észrevehetően javult a koncentrációm, ami az út alatt is sokat segített abban, hogy elérjem a célomat.
– Könnyen sikerült hajót találnotok?
– Szerintem igen, de valószínűleg nagy szerencsénk volt, mivel nem főszezonban indultunk útnak. A lényeg, hogy az ember pozitív benyomást keltsen: tisztán, megfésülködve, új cipőben jóval nagyobb az esély a sikerre, mint mondjuk szakadt hippiként. Abban, hogy végül alig két nap alatt találtunk valakit, aki elvitt, biztosan ennek is szerepe volt a mázlin túl. Ahogy valószínűleg annak is, hogy mi lányok voltunk, a legénység pedig férfiakból állt.
Persze nagyon sokaktól megkaptuk, hogy biztosan fizettünk nekik „valahogy”, de erről egyáltalán nem volt szó. Mindössze annyi a lényeg, hogy jól esett nekik egy ilyen hosszú úton a női társaság, akikkel más témákról is tudtak beszélgetni, mint egymás között.
Azóta is jó barátságban vagyunk, tartjuk a kapcsolatot. Az új társaság és a munkamegosztás volt a lényeg.
– Egyáltalán nem aggódtatok, hogy baj történhet? Hiszen mégiscsak az óceán közepén voltatok összezárva.
– Rengetegen kérdezték ezt, pláne hogy ketten voltunk lányok három férfival szemben. De a dolog kulcsa szerintem az, hogy nagyon sokan tudtak rólunk. Sokkal többen, mintha autót stoppoltunk volna, aminek maximum a rendszámát fotózhatom le és küldhetem el. Erről az útról viszont egyrészt folyamatosan blogoltam – ezt a beszállás előtt meg is beszéltem velük –, így mindenki tudta, merre járok. Másrészt tudtak engem követni GPS-en is, folyamatosan látták, hol tartok épp.
Az is biztonságot adott, hogy mindhárom útitársunk komoly üzletember volt, karrierrel, családdal és stabil egzisztenciával. Ha bármit csináltak volna velünk az akaratunk ellenére, egycsapásra lerombolhatták volna az egészet, hiszen én nyilván azonnal megírtam volna, már amennyiben életben maradok. De mivel mindenki tudta, hogy velük vagyunk, nekik is rizikós lett volna eldobni, amit felépítettek. Egyszerűen nem érte meg kockáztatni a hírnevüket.
Amúgy persze féltem, de a félelem még sosem tartott vissza a kalandtól, mert nem tudok leélni egy életet folyton félve.
– Mi volt az első benyomásod Latin-Amerikáról a megérkezés után?
– Európában az emberek sokkal bizalmatlanabbak egymással, mint ott. A latin-amerikaiak szinte mindegyike rettentően barátságos és nyitott, ráadásul mi nem is néztünk ki úgy, mint akik veszélyt jelentenek. Mondjuk azt tapasztaltuk, hogy arrafelé tényleg mindenkit felvesznek, még a hippi, vagy csöves kinézetűeket is. Egyszerűen olyan a kultúra, hogy ha valaki ott áll az út szélén és el szeretne jutni A-ból B-be, azt elviszik.
– Mennyit időztetek egy-egy helyen?
– A Dominikai Köztársaságban szálltunk le a hajóról, átrepültünk Hondurasba, majd Nicaragua, Costa Rica és Panama következett. Utána Kolumbiába repültünk, itt váltak ketté az útjaink. Én maradtam 3 hónapot, aztán Peruban 1 hónapot. Az ember kezdő hátizsákosként még nem feltétlenül tudja, milyen tempóban kell menni és mit célszerű feltétlenül megnézni. Nekem is időre volt szükségem, mire beletanultam abba, miről szól ez az életforma. Mindenkinek azt tanácsolnám, hogy ne siesse el: semmi értelme besűríteni 4 országot 4 hétbe, ha ennyi időd van, az maximum 1, esetleg 2 országra elég. Ha ennél többet akarsz, az időd nagy részét buszozással fogod tölteni és a lényegi látnivalókból alig marad majd meg valami.
– Végig jól kijöttetek a barátnőddel, nem volt nehéz minden percet együtt tölteni vele?
– Igaz, négy hónapig valóban szinte minden percet együtt töltöttünk, de szerintem nagyon jól megvoltunk. Teljesen összekovácsolt bennünket az út, hiszen szinte idegenekként vágtunk bele. Annyira viszont már megismertem előtte, hogy lássam: a kommunikáción még csiszolni kell, de ha ezt megoldjuk, nem lesz probléma. Egyedül azon a téren bizonyult nehézkesnek a dolog, hogy neki valamivel magasabbak voltak az elvárásai kényelem terén, nekem viszont talán túl alacsonyak is. Szóval
ha kell, elalszom bárhol az út mentén, a függőágyamat két tetszőleges fa közé felakasztva.
Ő viszont igényelte a zárt szobát, rendes ágyat és tisztálkodási lehetőséget. Ebből az elején adódott néha konfliktus, de aztán rájöttünk, hogy attól, hogy neki ágy kell, én még nyugodtan alhatok az erdőben. Legfeljebb éjszakára – vagy akár 1-2 napra – külön válunk és utána újra együtt megyünk tovább. A végére már egész jól bevált ez a stratégia, csak aztán ő megismerkedett egy angol sráccal, akivel azóta is együtt él, és onnantól vele utazott tovább.
– Mennyiben volt más neked egyedül tovább menni?
– Sokkal kényelmesebb volt.
Amikor azt mondom, hogy egyedül utazok, mindenki arra asszociál, hogy biztos teljesen magányos vagyok. Pedig az igazság az, hogy szinte mindenhol volt társaságom, a buszos utaktól a hostelekig.
A különbség mindössze annyi, hogy nem kellett senki máshoz alkalmazkodnom, ha nem akartam. A saját útvonalamon közlekedtem, de majdnem mindig valaki mással. Pár napot megyünk együtt, aztán különválunk és jön valaki más. Külön jó, hogy akik mellém keveredtek, már eleve szűrt társaság volt, nyelvismerettel, hasonló célokkal és gondolkodásmóddal. Ezért nagyon könnyű volt barátkozni. Itthon pont ezért nem találom a helyem, mert nagyon nehezen bukkanok rá arra a pár emberre, akikre ugyanígy igazak a fentiek. Habár a blog miatt ez egyre könnyebb. Útközben viszont majdnem mindenki ilyen.
– Egy ideje Mexikóban telepedtél le. Ez tartós lesz?
– Addig maradok, ameddig jól esik. Mindenesetre pár itthon töltött hét után oda megyek vissza, és azt tervezem, hogy karriert építek. Említettem az elején, hogy nem nagyon tudtam, mit várok magamtól és az életemtől – most úgy érzem, hogy már igen. Ezek közül az egyik pedig a búvároktatás: egyelőre még tanulom a szakmát, de ha elvégeztem a tanfolyamot, onnantól pénzt is tudok majd keresni vele. És csak rajtam múlik, hol helyezkedem el a végzettséggel. Nagy álmom, hogy Ausztráliában éljek, de eddig nem volt különösebb okom odamenni, mert egy bárban felszolgálni például semmiképp nem akartam. Búvároktatóként utazgatva viszont már ott is gond nélkül találhatok jól fizető munkát, amiért érdemes lehet 1-2 évre odaköltözni.
– A szüleid hozzáállása hogyan változott az életformádhoz az évek során?
– A legnehezebb annak a megértése volt számukra, miért vágyik a kicsi lányuk erre az egészre, miért nem jó nekem az a hagyományos életforma, amibe beleneveltek. Én hajlandó vagyok olyan rizikófaktorral is együtt élni, amit ők biztosan nem vállalnának be. Kényelmesen érzem magam a kényelmetlenségben. Idővel aztán elfogadták ezt és támogatnak, hiszen látják, hogy ez tesz boldoggá. De persze nehéz, hogy ilyen sokat vagyok távol. Nyilván a mai napig aggódnak értem, a szüleim mellett a húgom is, sőt talán ő a legjobban. De tisztában vannak vele, hogy több mint 8 éve utazom, olyan helyzetekbe kerültem már, amelyekbe kevesen, és meg tudtam birkózni a feladattal.
– Előfordult, hogy veszélyben érezted a testi épségedet?
– Nagyon komoly veszélyben soha nem éreztem magam, legfeljebb olyan helyzetek adódtak, amelyek kellemetlenek vagy kényelmetlenek voltak. Persze az is lehet, hogy más veszélyként értékelte volna, én viszont nem, mivel nem volt az egész útra kiható negatív következménye. Egyszer például stoppoltunk, ami közben én mindig figyelem GPS-en, merre tartunk, és a sofőrünk hirtelen letért a helyes útról egy teljesen másik irányba. Rákérdeztem, mégis hova megyünk, mire elmagyarázta, hogy az én úti célom végül is megegyezik az övével, mivel mindkettő egy 60 kilométeres sugarú körön belül van. Ami számukra ugyanaz, több helyen is tapasztaltuk, hogy így működik a helyi logika. Ha egy városra azt mondják, oda tartanak, az valójában annyit jelent, hogy a környéken valahová. Ilyenkor az ember óhatatlanul elkezd aggódni, hogy mégis hová viszik, de nagyobb probléma ebből se lett szerencsére. Olyanokat is lehet hallani, hogy sokakat kiraboltak, de én ezzel úgy vagyok, hogy
ha valaki európaiként elhagyja a saját kontinensének biztonságát, alkalmazkodnia kell az idegen hely farkastörvényeihez. Akik nem tették, nyilván bajba kerültek.
Vér komolyan kell venni például azt, hogy vannak városrészek, ahol este nem mászkálunk egyedül az utcán. Aki mégis ezt teszi, ne lepődjön meg, ha az értékei bánják – és az még a szerencsésebb eset. Nekem semmi ilyenben nem volt részem, mivel odafigyeltem a szabályokra. Talán túl komolyan is vettem. Persze az életemet én is féltem, de ha egyszer a kaland lesz a vesztem, akkor is legalább úgy éltem, hogy boldog voltam, világot láttam, azt tettem ami a szenvedélyem. Ha 1 hónapom lenne az életből, nem élném másképp.
– El tudod képzelni, hogy valaha még visszaköltözöl Magyarországra?
– Az a helyzet, hogy már nagyon más életet élek ahhoz, hogy úgy be tudjak illeszkedni, hogy az boldoggá tegyen. El tudnám játszani, de nem lenne őszinte. Nagyon sok dolog van ugyan, amit élvezek itthon, de még több, amit egyáltalán nem. Az utóbbiak pedig annyira túlsúlyba kerültek már, ami miatt nem hinném, hogy tartósan haza tudnék költözni. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarország nem jó hely. De én úgy születtem bele ebbe a kultúrába, hogy azóta rájöttem: nem ide tartozom. Különösen igaz ez most, hogy belevágtam a búvároktatásba, hiszen ezzel a szakmával különösen nem lenne sok értelme visszajönnöm.
– My Seven Worlds címmel blogot is írsz. Miben más ez, mint a többi utazóé?
– A legfontosabb, hogy ez a blog elsősorban nem az utazás praktikus oldaláról, spórolási trükkökről, vagy ajánlott látnivalókról szól. Én kezdettől fogva a dolog lelki részére fókuszáltam. Mire jön rá az ember útközben, mennyire változik meg a világnézete, stb. Abszolút tabumentes az egész, drogokról és szexről is teljesen őszintén írok, hiszen ezek is az élet részei – még ha európai mentalitással iszonyú szokatlan is, ahogy ott hozzájuk állnak. Szerintem ez hiánypótló, a hagyományosabb fajtából sokkal több van. Még kicsinek számít, de remélhetőleg idővel egyre többen megismerik és megszeretik majd.
Az a célom, hogy elgondolkodtassam és motiváljam az embereket – az utazáson kívül arra is, hogy merjünk változtatni, ha érezzük, hogy az életünk nem tesz boldoggá.
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!
