Nagyobb, véresebb… de jobb is? Egy biztos, a magyar címe szörnyű - Aki Bújt 2: Jövök!
Az úgynevezett „ikerfilmek” jelensége régóta a hollywoodi filmgyártás egyik különös mellékterméke. Időről időre előfordul, hogy hasonló alapötletek szinte egy időben öltenek testet a vásznon, mintha a stúdiók kollektív tudattalanja egyszerre kapna ihletet ugyanabból a forrásból. Ez önmagában még nem probléma, sőt, izgalmas összehasonlításokra ad lehetőséget.
Most is egy ilyen helyzetnek lehetünk szemtanúi, ahol két, kísértetiesen hasonló koncepcióra épülő film próbálja elnyerni a közönség kegyeit.
Az egyik film a Zazie Beetz nevével fémjelzett Meg fognak ölni. Korrekt szereplőgárdával és kellően humoros gyilkolásokkal csábítja a nézőket a mozikba. A másik ilyen produkció egy már ismert alapokra építkező folytatás, amely az előző rész sikerét igyekszik tovább kamatoztatni: az Aki bújt 2: Jövök! Az első film 2019-ben igazán friss, kis költségvetésű, energikus darabként robbant be: egyszerű, de hatásos koncepciójával. Egy mennyasszonynak túl kell élnie egy éjszakát, miközben férje őrült családja vadászik rá.
Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezők, vagy ahogy az internet ismeri őket a Radio Silence csapata, visszatért a rendezői székbe és Matt még a forgatókönyvbe is besegített. De vajon képes lesz a Meg fognak ölnivel felvenni a kesztyűt az Aki bújt 2: Jövök!?
A főhősnőnk visszatér, ám ezúttal nem csupán egyetlen fenyegetéssel kell szembenéznie: a veszély megsokszorozódik, a tét emelkedik, a film világa pedig kitágul. A folytatás közvetlenül az előző végétől veszi fel a fonalat, szinte egyetlen lélegzetvételnyi szünetet sem hagyva szegény Gracenek (Samara Weaving). A készítők láthatóan mindent nagyobbra, hangosabbra és látványosabbra terveztek. Több helyszín, több szereplő, több akció, igazi klasszikus folytatás-logika. Ami nem biztos, hogy mindig működik.
A főszereplőnk Samara Weaving továbbra is karizmatikus és erőteljes jelenléttel bír, a mellékszereplők között pedig több olyan színészt is találunk, akiknek puszta feltűnése is nosztalgikus örömöt okozhat. Itt van Sarah Michelle Gellar, Elijah Wood, most a The Pittben sorozatban nagyot menő Shawn Hatosy, Nestor Carbonell, Maia Jae, Kevin Durand, de még David Cronenberg is beköszön egy epizódszerepre. Vicces volt látni a nagy horrorrendezőt, mint a sátánista házak urát. A dinamika különösen jól működik a főszereplőnk és testvére között. Ugyanis Grace-nek nem csak önmagát kell megmentenie most, hanem testvérét Faith-t (Kathryn Newton) is. A kapcsolatuk egyszerre feszültséggel teli és érzelmileg terhelt, ami papíron erős dramaturgiai alapot jelent.
Technikai szempontból is érzékelhető az előrelépés. A látványvilág gazdagabb, a díszletek tágasabbak, a vérgőzös jelenetek kidolgozottabbak. De vajon a több jobb? Az alkotók nem spóroltak az effektekkel, és ez sokszor valóban látványos eredményt hoz, ám nem üt annyira. A film tempója lendületes, az akciójelenetek energikusak, és akad néhány kifejezetten emlékezetes pillanat.
A történet világának kitágítása ugyanis együtt járt a misztikum elvesztésével. Ami az első részben sejtelmes és nyugtalanító volt, az itt túlrészletezett és túlszabályozott lett. A háttérben meghúzódó erők működését aprólékosan elmagyarázzák, szabályrendszereket állítanak fel, amelyek inkább terhelik, mint gazdagítják a narratívát. A néző képzeletének alig marad tere, hiszen szinte mindent készen kap, előre megrágva.
Ez a túlmagyarázás különösen a cselekmény rovására megy. A történet gyakran megtorpan, hogy újabb és újabb információkat öntsön a nyakunkba, miközben a feszültség fokozatosan elillan. Az akciók közötti átvezetők sokszor inkább didaktikusnak hatnak, mintsem organikusnak. Egy dolgon segít a nagy szabálymagyarázat, hogy a filmnek több ideje van mutogatni a díszleteit és jelmezeit.
A másik jelentős gyengeség a film érzelmi vonulata. A központi konfliktus: a két eltávolodott testvér kapcsolatának rendezése, önmagában érdekes lehetne, ám a megvalósítás teljesen logikátlan. A karakterek közötti párbeszédek gyakran mesterkéltnek, túlhangsúlyozottnak tűnnek. Az érzelmi kitörések sokszor nem a helyzetből fakadnak, hanem mintha kizárólag dramaturgiai kényszer szülte volna őket.
Egy életveszélyes helyzetben játszódó történet esetében az ilyen logikátlanságok könnyen kizökkentik a nézőt. Teljesen béna és klisés, amikor egy ponton azért veszik össze a két főszereplő, hogy a forgatókönyvírók elválasszák őket… átlátszó és gyenge írás. Amikor a karakterek nyilvánvalóan ésszerűtlenül viselkednek, az nemcsak hiteltelenné teszi a jelenetet, hanem a feszültséget is rombolja.
Összességében a film tipikus példája annak, amikor egy sikeres alapötletet megpróbálnak mindenáron felturbózni, ám közben elveszik mindaz, ami eredetileg működött. A látvány és a színészi játék sokszor kárpótol, de a történet túlterheltsége és az érzelmi szál erőltetettsége miatt az élmény nem válik igazán emlékezetessé. Pedig a Faculty – Az Invázium után majdnem harminc évvel egy filmben láthatjuk Shawn Hatosyt és Elijah Wood-ot. Ez volt az egyik kedvenc testrablós horrorfilmem, még mindig megvan DVD-n.
Azok számára viszont, akik eddig kimaradtak ebből a világból, aligha lesz kihagyhatatlan darab. Egy korrekt, helyenként látványos, de összességében túlbonyolított akció-horror, amely inkább a túlzásairól, mintsem az erényeiről marad emlékezetes.
