„Nem hiszem, hogy életünk végéig elevickélhetnénk egy távkapcsolatban” – a távolság a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja
Bár itt pont nem a szürke hétköznapokkal kell majd megküzdeni, hanem az állandó kételyekkel, a hiányérzettel, a vágyakozással és a folyamatos kapcsolattartás nehézségeivel. De mik a buktatói egy ilyen kapcsolatnak? Hogy lehet jól csinálni és egyáltalán, meddig működhet a távszerelem?
Bizalom
Akinek volt már része távkapcsolatban, az pontosan tudja, hogy a feleknek itt is épp ugyanolyan problémákkal kell megküzdeniük, mint a "normál" kapcsolatokban, csak egy kicsit máshogy. Egy távkapcsolatban másképp épül például, a Bizalom.
Az ilyen kapcsolatok legfontosabb pontja, a megfelelő kommunikáció. A napi többszöri telefonhívás, sms, messenger-üzenet mind-mind szükségesek ahhoz, hogy bár távolról, de valahogy mégis részesei tudjunk lenni egymás életének. Fontos, hogy tudjuk, mikor, merre jár a másik, fontos, hogy érezzük, hiányzunk egymásnak, mert csak így fog tudni kiépülni közöttünk a másik legfontosabb elem, a bizalom.
Garancia persze semmire sincs, de aki vállalta a távkapcsolatot, annak viselnie kell ezt. Attól, hogy a párunk este elköszönt tőlünk a telefonban, még nem lehetünk biztosak benne, hogy nem lép le valahová, viszont kénytelenek leszünk bízni benne és reménykedni abban, hogy ő is rólunk álmodik a baldachinos ágyikójában. Azoknak, akik képtelenek megelőlegezni a másiknak ezt a fajta bizalmat, azoknak egyáltalán nem ajánlott egy ilyen kapcsolat.
Eltűnnek a nagy beszélgetések
Problémák mindenhol vannak, így itt is lesznek, csak épp másképp kell majd kezelni őket, mint egy "hagyományos" kapcsolatban. Merthogy, ha bármi gond van, nem tudunk azonnal leülni és megbeszélni azt. Érdemes lehet például, messziről kerülni a félreérthető szituációkat és a nagy beszélgetéseket sem telefonon lefolytatni - jobban járunk, ha elnapoljuk a személyes találkozás idejére. Idegbajosoknak kifejezetten kerülendő egy ilyen kapcsolat, hisz ezesetben a türelem lesz a legfőbb erényünk.
És ha mindez még nem volna elég, el kell tudnunk viselni az állandó hiányérzetet is. Hála az égnek, már nem kell táviratokat pötyögnünk, és hetekig várakozni a levelekre, mert ma már minden feltétel adott ahhoz, hogy napi kapcsolatban lehessünk egymással. De azért mégsem olyan jó dolog ám, a Skype képernyőjére nyomni az esti jóéjtpuszit. Nem tudunk átugrani egymáshoz egy kávéra, nincs spontán randi, egyedül fekszünk, és egyedül kelünk.
Várakozás
Folyton csak várakozunk. Azután találkozunk, minden csodás, majd megint el kell válnunk. Egy őrült hullámvasút az egész, és egyre kevésbé érezzük jól magunkat a másik nélkül. Egy sor fontos eseményen nem lehetünk ott, és menetrendek, munkabeosztások összeegyeztetésének sorozatává válik az egész életünk.
Jó érzés tudni, hogy van valaki, aki a távolból utánunk vágyik, de azt gondolom, hogy egy idő után mégis inkább terhessé válik majd a távolság. Ami kezdetben az izgalmat jelentette, később már inkább az őrületbe kerget. Egy-egy gyönyörű együtt töltött hétvége után, egyre nehezebbé válik az elengedés. Egyre rövidebbnek tűnnek az együttlétek és egyre hosszabbnak a külön töltött napok - hetek.
Hogyan tovább?
Lassan meg kell érnie a továbblépés gondolatának. Nem hiszem, hogy életünk végéig elevickélhetnénk egy távkapcsolatban. Nálam úgy alakult, hogy két év távkapcsolat után összeköltöztünk és egész egyszerűen nem működött. Talán csak túlságosan elfáradt addigra a kapcsolatunk, de az is lehet, hogy egyáltalán nem illetünk össze. De már nem is lényeges, csak azért mondtam el, hogy ne tűnjön úgy, mintha a levegőbe beszélnék.
Én azt gondolom, hogy ha kiálltuk a távolság próbáját, akkor a soron következő megmérettetés mindenképp a közelségé lesz. Ahogy az előző bejegyzésemben is írtam, könnyű volt vágyakozni, még volt mire várakozni...
