"Megpróbáltuk a lehetetlent!" – bekerülni egy közeli nyolcosztályos gimnáziumba
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Én sem mehetek el szó nélkül a jelenség mellett, már csak azért sem, mert mi is érintettek vagyunk/voltunk benne. Igen, megpróbáltuk Nagylánnyal a lehetetlent – de csak úgy lájtosan, okulva a Nagyfiúval megélt tapasztalatokból -, bekerülni egy közeli nyolcosztályos gimnáziumba, ahova annak idején a bátyjával nem sikerült.
Akkor még nem tudtam azt, amit most tudok és amitől most már hihetetlenül lazán tudom venni ezt az egész hercehurcát: vagyis hogy nem – illetve nem csak – a gyerekem tudásán, felkészültségén múlik, hogy a végén felveszik-e vagy sem. (Halkan megjegyzem, hogy Nagylány kitűnő tanuló, szorgalmas, jó esze van, sok tanulmányi versenyt megjárt már, így az izgulás/lámpaláz, mint tényező nem igazán játszik, tehát ha csak ezeken múlna, akkor nem lenne kérdéses, hogy bekerül-e.) Hogy ez jó-e vagy sem, nem az én tisztem eldönteni, én csak annyit tehetek, hogy beveszem a letojom-tablettát, hátradőlök Nagylánnyal karöltve és a pálya széléről nézzük a legnagyobb nyugalomban, mi lesz a végeredmény. Ja, és a legfontosabb: nem hagyom sem magam, sem a lányomat befolyásolni általa, mert tudom, ez csak EGY lehetőség és nem A lehetőség a jövőjét illetően.
Úgy meg különösen nem, hogy vajmi kevés ráhatásunk van. Miért? Mert lehet felvételi előkészítőre járni (sok-sok tízezer forintért), otthon gyakorolni a gyerek szabadidejében – ami még van neki – és hasonló nyalánkságok. Tény, hogy meg lehet tanulni a feladatokat rutinból időre megírni, nincs ebben semmi ördöngősség, csak türelem – és pénz – kell hozzá, de a sok mindent meghatározó és a végeredményt is erősen befolyásoló, a felvételiző részéről szükséges szilárd belső elhatározás (igen, én ezt akarom és mindent meg is teszek érte), a döntéssel együtt járó felelősség nincs és nem is lehet meg, mert akikről jelen esetben beszélünk, azok 9-10 éves kis-, illetve 11-12 éves nagyobb GYEREKEK, így a szerencsének és a csillagok kedvező együttállásának legalább akkora szerepe van a felvételi eljárásban, mint a tudásnak. (A nyolcadik osztályos korosztályról most nem beszélek, mert abba a korosztályba még nem nőttünk bele.)
Joggal kérdezhetitek, hogy miért vagyok ilyen kishitű, miért nem bízom jobban a lányomban. Ó, benne nagyon bízom, tudom, hogy mindent megtett, sőt még annál is többet, mert kibírt 90 megfeszített percet, koncentrált és írt, ahogy csak bírt, figyelt minden ékezetre, vesszőre és összeadásra-kivonásra, ahogy az egy 9 éves kislánytól kitelik.
Én a rendszerben nem bízom, mert az nem veszi tudomásul az életkori sajátosságokat, nem az a célja, hogy elősegítse a gyerekek és az iskolák egymásra találását mindkét fél megelégedésére, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb helyre kerüljön és ott aztán kibontakozhasson; vagy éppen megmutassa: neked még nem kell továbblépned, a te időd később jön el és mindezt úgy, hogy a gyerek és a szülő is szégyenérzet nélkül léphesse át újra a megszokott iskola kapuját, ha mégsem sikerült volna a felvételi. Mert valljuk be őszintén, akárhogy is próbálunk tenni ellene, nem tudjuk teljesen kivonni magunkat a felvételi esetleges sikertelensége alól… főleg, ha először szembesülünk a rendszerrel és nem vagyunk élből olyan lazák, hogy minden további nélkül túllépjünk rajta. Nekem legalábbis elsőre nem sikerült…
Múltidézés tanulságokkal
Mielőtt belevágtunk volna Nagylánnyal ebbe az egészbe, tanulságként felidéztem magam előtt azt a két évvel ezelőtti családi poklot, amely Nagyfiú felvételi eljárását körülvette. Folyamatos gyakorlás, ha akarta, ha nem, az utóbbi miatti vég nélküli veszekedések, kiborulások, a sötét jövőkép felemlegetése stb. Akkor még szentül meg voltam győződve róla, hogy muszáj sikerrel venni már negyedikben a felvételit, mert ha akkor nem jutunk be az általam* kiválasztott iskolába, akkor bizony megpecsételődik a gyerek sorsa, elveszít valami fontos lehetőséget, lemaradunk valamiről. Hogy pontosan miről is, azt még magamnak se tudtam tisztán megfogalmazni, de akkor túlságosan rá voltam csavarodva erre az egészre, szóval nem is nagyon érdekelt (csak a kitűzött cél lebegett a szemem előtt).
Pedig jobb lett volna... mindenkinek. Igen, hibáztam. És ez örökre belém vésődött.
Csak hónapokkal később döbbentem rá, hogy a felvételi sikertelensége nem Nagyfiú és nem is az én hibám, hanem a rendszeré. A rendszeré, ami még mindig nem a gyerekért van, hanem önmagáért és addig, amíg mi, szülők nem állunk a sarkunkra és mi magunk hajszoljuk bele a gyerekeinket ebbe az értelmetlen versenybe, addig biztosan nem lesz vége.
A helyzet ugyanis az, hogy miközben ezrek kedvelik és osztják meg a különböző közösségi médiafelületeken dr. Vekerdy Tamás és a többi, a mai magyar oktatási rendszert erősen bíráló szakember bejegyzéseit és gondolatait, eközben, amikor élesre fordul a helyzet, és dönteni kell – most például a felvételi kérdésében – hirtelen újra működni kezdenek a régi berögződések. Ismét földhöz ragadt módon cselekszünk, sutba vágva mindazt az eszmeiséget, amely ténylegesen a gyerekeink érdekeit szolgálná, helyette pedig már másodikos korukban külön matektanárt fogadunk melléjük, több tízezer forintot költünk felkészítő tanfolyamokra, hogy majd sikerrel vegyék a felvételit... igaz, hogy közben meg elvesszük a gyerekkorukat.
A másik dolog, ami nem hagy nyugodni, hogy alig jár pár éve iskolába a gyerekem és nekem már most döntenem kéne arról, hogy milyen irányultságú iskolába küldjem tovább, amely az egész fiatalkorát meghatározza. Úgy, hogy még valójában nincs is kialakult személyisége?! Mi alapján döntsem el, hogy melyik suliba jelentkezzünk: melyik van a legközelebb az otthonunkhoz, hogy ne kelljen kísérgetni (mert nálunk ez is szempont), esetleg az ágyán szétdobálva hagyott könyvekből próbáljam kiolvasni a jövőjét, mintha kávézaccból jósolnék, ha űrhajós könyv volt felül, akkor jó lesz az erős matekos gimi, ha meg Fekete István regény, akkor inkább vigyük humán irányultságú iskolába (ha meg rossz volt a következtetésem, akkor majd szenvedni fog éveken át, vagy két év után iskolát váltunk?).
Ennek az egész agyonhájpolt jelenségnek azonban a legsúlyosabb hozadéka az, hogy valami olyasmire tanítja a gyerekeimet, amit én jó messziről szeretnék elkerülni, nevezetesen arra, hogy hiába a kitartó, szorgalmas munka, ha a vizsga kitalálói olyasmire kíváncsiak, amit még nem tudnak (és nem azért, mert nem tanulták meg, hanem mert még nem is kell tudniuk) és ezzel aláássák a gyerekek önmagukba vetett hitét. Valamint arra is, hogy néha ügyeskedéssel és jó helyezkedéssel többet lehet elérni (mert mindig léteznek kiskapuk és mindig vannak olyanok, akik meg is találják őket), mint tisztességes és becsületes munkával. És ez óriási hiba.
Tudom, hogy nagy úr a külső kényszer és nyomás, de épp itt az ideje, hogy megszabaduljunk tőlük és meghagyjuk magunknak a választás szabadságát. Az alapján döntsünk a felvételi kérdéséről, hogy ténylegesen mi a jó a mi gyerekünknek s ne az alapján, hogy mások mit csinálnak egy rossz rendszer kényszere alatt.
(*Pedig volt már tapasztalatom azzal kapcsolatosan, hova vezet, ha az én személyiségemet alapul véve választok óvónőt vagy tanárt..., akkor az nekem biztosan jó lesz, de a gyereknek? Ő nem én vagyok és ez fordítva is igaz.)
Kattints a megosztásra, ha tetszett a cikk!
