- Kétféle megközelítés van. Az egyik: az emberek félnek a haláltól, ezért eljönnek közénk, és megnyugszanak.” A másik megközelítés ennek éppen az ellenkezője: az emberek nem foglalkoznak a halállal, mert így kényelmes. Mi azt mondjuk annak, aki idejön: a halál borzalmas dolog, gondolj rá és érezd magad rosszabbul, mint előtte. Nem azokról beszélek, akiknek patológiás a halálfélelmük, ők inkább forduljanak pszichiáterhez. Ezekben a beszélgetésekben a halállal való szembesítés folyik, de talán ezáltal életük izgalmasabb és tartalmasabb lesz. Filozófusként úgy gondolom, hogy annak van értelme, ha úgyis meghalunk, jobb, ha tudunk róla, de nem hiszem, hogy az lenne a tabu ellenszere, hogy elbagatellizáljuk, domesztikáljuk, mint egy aranyos kis állatkát.

- A halálfélelem, a halálszorongás az általános szorongás elsődleges forrása - veszi át a szót Petra – Nagyon sok betegség vezethető vissza rá. Küzdünk ellene, igyekszünk elnyomni, de akkor gyakran kerülőutakon jön elő - valaki elkezd a végtelenségig javakat felhalmozni, vagy kicsapongó szexuális életet él… Azzal, hogy beszélünk róla, nem fogunk kevésbé félni a haláltól, de teljesen más, ha tudomásul vesszük, hogy velünk is meg fog történni, a haláltudatosság ráirányítja a figyelmet az életre.

Egyetértünk abban, hogy jó dolog, ha ebben a témában is több nemzedék tud kommunikálni egymással, mert gyakori, hogy a fiatalok nem tudnak mit kezdeni vele, mert a „felnőttek” elzárkóznak e kérdések elől. László felidézi a „Fekete Lyukas” korszakot, amikor a Joy Division, vagy a Cure rajongói talpig fekete öltözékükkel, halál-kultuszukkal lázadtak, vagy legalábbis ezzel froclizták az idősebbeket, de lehet, hogy nem is gondoltak bele mélyebben. Neki magának is egy új világ nyílt ki, amikor hosszú évek egyetemi oktatói munkája mellett Petrával létrehozták a Kávéházat, hiszen minden szempontból sokrétű hallgatósággal találkozott, ráadásul a kommunikáció „egyirányúsága” is megszűnt.

Évek óta kint vannak a Szigeten, ahol a világ minden tájáról érkező fiatalok teljes nyíltsággal beszélnek öngyilkosságról, gyászról, magukkal hozva társadalmi-vallási-kulturális sokszínűségüket. Petra emlékszik egy olyan fiúra is, aki elmondta, hogyan gyilkolták le a családját.

A „laza” fesztiválhangulat ellenére még olyan súlyos témákról is tudtak beszélni, mint a hátrahagyottaknak a halál utáni szervdonorsághoz való viszonya. Tavaly Ausztráliából érkezett orvosok is bekapcsolódtak, és igen komoly mélységekig elmentek az euthanázia etikai kérdéseiben.

Immár jelen vannak a Művészetek Völgyében is. A kezdeti ellenállása ellenére Petrának sikerült 2018-ban megismertetnie egy projekt keretében ezzel közösséggel is a Halál Kávéházat. Tavaly már újra várták őket…

Bár a Halál Kávéház „hivatalos”, mintegy másfél órás programjának vége, még legalább ugyanannyi ideig maradunk néhányan beszélgetni. László emlékeztet arra, hogy a régebbi időkben az emberek nálunk is meghittebb viszonyban voltak a halállal, mert az öregek otthon haltak meg, és a gyermekhalandóság is sokkal nagyobb volt. Az egyik hölgy elmeséli, hogy amikor régen arról olvasott, hogy az öreg indiánok elmennek egyedül meghalni a vadonba, először szörnyűségnek érezte, de ma már megérti ezt a felfogást is.

Az egyik résztvevő, aki gyermek-hospice-ban önkéntes, arra döbbent rá bennünket, hogy sokszor mennyivel világosabban látják élet és halál viszonyát azok a gyógyíthatatlan betegségük miatt „korán felnőtt” gyerekek, akik tudják, hogy a sors rövidre szabta életüket. Eszembe jut róla 19 éve elhunyt barátom, aki amiotrófiás laterálszklerózisban (ALS) szenvedett, 47 évet élt, szerencsére nem érte meg, hogy magatehetetlenné váljon, és ő volt a társaság lelke, akivel mindig hatalmasakat röhögtünk, és ha valakinek lelki baja volt, úgy helyre tudta tenni, hogy az illető elbujdosott szégyenében.

Mint a médiában élő ember, felvetem, hogy napjainkban, a hírműsorokban egyenes adásban látjuk a háborús mészárlásokat, a tömegkatasztrófákat, természeti csapások és atombalesetek áldozatait, félő, hogy a halál banalizálódik számunkra. Petra úgy véli, hogy ezt az áradatot képtelenek vagyunk feldolgozni, ezért inkább elhárítjuk, azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mindez nem velünk történik meg.

Ugyanakkor azt is látják, hogy a téma mintha kezdene „trendi” lenni, egyesek próbálják „rózsaszínűvé” tenni, és tudnak olyan csoportról is, amely 2020-at a Halál Évének nyilvánította…

Számomra örömteli volt látni a kulturált vitaszellemet, hogy mindenki végighallgatta a másikat, amire sajnos manapság ritkán van példa. Lászlót még mindig meglepi, hogy egy egyszerű „beszélgetésre” eljönnek az emberek. Valószínűleg nem is sejtjük, hogy mekkora igény van bennünk a mindennapi életben is valóságos beszélgetésekre, a nagyvárosi rohanás és a virtuális tér fogságában, az emberi kapcsolatépítés alapelemére. És ha a halál téma, akkor az a közös kiindulópont. De lehet, ha még néhány óra hosszat együtt maradna a társaság, már egészen más dimenziókban járna…