12 hülye kifogás, ami valójában rosszabb emberré tesz
4. Ehhez béna vagyok
Ez az egyik legnevetségesebb kifogás, amivel valaha találkoztam. Az benne a legviccesebb, hogy általában igaz is – és pont attól válik igazzá, hogy az agyban megszületett. Mert aki elhiszi magáról, hogy béna valamihez, az bizony azzá is válik. Aki bemeséli magának, hogy hülye a matekhoz, azt hamar átverik a vásárlásnál. Aki abban a tudatban éli az életét, hogy ügyetlen, mindent lever vagy elront, és semmi nem sikerül neki, az tényleg így is fog viselkedni. És aki elhiszi, hogy képtelen megvalósítani az álmait, az valóban azzá válik. Ezt hívják úgy, hogy
tanult tehetetlenség. Mert nem így születtél – csak megtanultál így élni. Amikor még pelenkában totyogtál, pont leszartad, hogy miben vagy béna, vagy mit nem tudsz még megcsinálni. A még-en volt a hangsúly. Addig próbálkoztál, amíg nem sikerült.
"Akik a hegy tetején vannak, nem oda estek." – szól a bölcs mondás. Nem az a baj, ha alul vagy még, hanem az, ha ott is maradsz. Ha valami igazán fontos számodra, akkor ne hivatkozz arra, hogy béna vagy hozzá, mert ez nagyon gyenge érv. Csak indulj el a cél felé, és ha folyamatosan próbálsz egyre jobbá válni, akkor az út során fel tudsz szedni minden szükséges tudást, és megtalálsz minden eszközt ahhoz, hogy el is érd a célodat.
5. Még túl korai
Sokan várnak. Várnak, hogy úgy érezzék, készen állnak, várnak a megfelelő alkalomra, várnak, hogy a körülmények jobbra forduljanak – és az egész életük várakozással telik el. Ilyen voltam én is sokáig. Tervezgettem, álmodoztam, várakoztam. Aztán jött egy stroke a semmiből, és rájöttem, hogy amit ma nem teszek meg, azt holnap már nem biztos, hogy meg fogom tudni tenni. Ha 28 évesen az az agyi infarktus kicsit más területet érint, akkor most vak lennék, vagy akár halott.
Nem mindig tudsz annyit megtenni egy nap alatt, amennyit szeretnél, de jó, ha tudod, hogy ha nem haladsz a céljaid felé, akkor távolodsz tőlük. Az itt töltött időd véges, és ez egészen más perspektívát ad a halogatásnak.
Van, hogy tényleg korai még megtenni egy bizonyos lépést, vagy meghozni egy komoly döntést, de készülni rá bármikor el tudsz kezdeni. Csak arra figyelj, hogy ne akarj teljesen készen állni, mert ilyet jó eséllyel úgysem fogsz érezni. Inkább indulj el készületlenül, és apró lépésekkel, következetesen haladj előre a céljaid felé.
6. Már túl késő
A "még korai" típusú kifogásból gyakran születik meg a "már túl késő". A halogatókból lesznek az utólag sajnálkozók. Persze vannak olyanok is, akik nem halogatták a cselekvést, hanem egyszerűen most jutottak el életük azon szakaszába, amikor egy új lehetőség adódott, és általa egy új cél jelent meg a szemük előtt. De már túl későnek érzik az alkalmat. Már túl öregnek, túl gyengének, vagy másokhoz képest túl lemaradottnak hiszik magukat ahhoz, hogy megvalósítsák az álmaikat.
Pedig amikor az álmaidról van szó, akkor nem számít, hogy mások hol tartanak a sajátjaikkal, de még az sem, hogy Te magad milyen határidőt képzeltél korábban önmagad számára. Egyedül az számít, hogy felállsz-e a kanapéról, és elkezdesz-e igazán élni. Mert amíg van akár egyetlen ember is, aki 85 évesen kezd el rendszeresen sportolni, vagy 105 évesen korosztályos világcsúcsot úszik, addig a „már túl késő” jellegű kifogás egyszerűen nevetségesen hangzik. Ahhoz, hogy most elkezdd, soha nem késő. Ahhoz, hogy holnap kezdd el, talán már késő lesz.
7. Mi van, ha nem sikerül?
A kudarctól való félelem a megfelelési kényszerhez hasonlóan egy gyermekkorunkban belénk nevelt tulajdonság. Vagy siker, vagy kudarc – ez tanuljuk meg egészen kicsi korunk óta, erre épül az egész oktatási rendszer, és nagyon sok szülő nevelési stratégiája is. Ha valami nem sikerül, büntetés jár érte.
Csakhogy az élet nem így működik. A siker és a kudarc valójában nem két különböző út, hanem mindkettő ugyanazon az úton található meg. Valódi, jelentős és tartós sikert szinte minden esetben kudarcokon keresztül tudsz csak elérni. Mi lett volna, ha annak idején kisbabaként az első pofára esés után feladod? Még mindig kúszva közlekednél egy rácsos ágyban. A kudarc jó – nem kell félned tőle. Csak annyit jelent, hogy még van hová fejlődnöd. Bukj el nyugodtan, aztán kelj fel és haladj tovább a siker felé.
8. Már annyiszor próbáltam
Az előző kifogás egyenes következménye – vagy inkább nevezzük következő lépcsőfokának – a kudarcokba való belefáradás. Mert azok, akik a bukástól való félelmüket legyőzve hajlandóak belevágni a céljaik megvalósításába, könnyen jutnak el oda, hogy néhány sikertelen próbálkozás után feladják. Gondolj csak a fölösleges újévi fogadalmakra, a soha el nem végzett képzésekre, a félbehagyott fogyókúrákra, vagy a tönkrement párkapcsolatokra. Mert ha valami elsőre nem sikerül (vagy esetleg két vagy három próbálkozás után sem), akkor az a fejünkben már teljesen elérhetetlennek tűnik.
Pedig van valami nagyon hasznos a kudarcokban, amiről sokan elfeledkeznek: ezek a legjobb tanítóink. Samuel Beckett szavait kölcsönözve: "Annyiszor próbálkoztál. Annyiszor elbuktál. Nem számít. Próbáld újra! Bukj el újra! Bukj el jobban!" Én soha nem tanultam annyit a sikereimből, mint a kudarcaimból, és épp ezért nem is cserélném el semmire sem a kudarcaimat. Nélkülük sikereim sem lettek volna soha. Minden egyes kudarcod értelmet nyer, ha tanulsz belőlük. Fejlődj, és próbáld újra – egészen addig, amíg el nem éred a célt.
9. Túl sok időbe telne
Ezt a kifogást azért szeretem, mert ilyenkor mindig felmerül bennem a kérdés: miért, sietsz valahová? Earl Nightingale így fogalmazta meg tömören a lényeget: "Soha nem mondj le az álmodról azért, mert sok időbe telne beteljesíteni azt. Az idő amúgy is el fog telni." Az pedig már rajtad múlik, hogy hogyan telik el az itt töltött időd: keseregve, beragadva a langyos pocsolyába, és irigykedve azokra, akik a céljaikért küzdenek, vagy pedig haladva előre, és minden este úgy térve nyugovóra, hogy ma is tettél valamit, amitől azt érzed: igazán élsz.
Gondolj csak bele, valójában mit is jelent az, hogy valaki azért nem tesz semmit, mert túl sok időbe telne elérnie a célját. Maga a tény, hogy egyáltalán megszülethet egy ilyen kifogás, nagyon jól mutatja az eredményorientált nevelés egyik legnagyobb hibáját: már csak az eredmény számít, semmi más. Már nem tudjuk értékelni azt az utat, amit odáig megteszünk.
Csak görcsölünk, hogy mikor lesz már látható eredménye annak, amit teszünk, és közben elfelejtjük, hogy az élet nevű játékot nem az nyeri meg, aki minél hamarabb célba ér, hanem az, aki az egész utazást értékelni tudja. Én azt mondom, ne foglalkozz azzal, hogy mennyi ideig tart a célod megvalósítása. Nem számít. Ne törődj az eredménnyel, inkább tanuld meg élvezni magát a folyamatot. Megéri. Megérdemled, hogy boldog életet élj.
10. Félek
Vannak, akik nyíltan bevallják, mások pedig megpróbálják elrejteni magukban, hogy a félelem megbénítja őket, és ezért nem küzdenek az álmaikért. A félelem egy evolúciós szempontból nagyon hasznos érzés, ami segít, hogy ne akarj pacsit adni egy grizzlymedvének, ne sétálj bele egy szakadékba, vagy ne kortyolj bele az evolúciós szempontból kevésbé hasznos kőolajba. Nincs a félelemmel semmi baj egészen addig, amíg Te kontrollálod azt, és nem fordítva történik ez. Mert onnantól kezdve, hogy utat engedsz az irracionális félelmeidnek, és hagyod, hogy megbénítsanak azok, a folyamat már nem érted zajlik, hanem ellened. Már szó sincs az életed és az egészséged védelméről – csak egy fölösleges falat húztál fel a célod és önmagad közé.
Félsz belevágni. Félsz, hogy mi lesz. Félsz a változástól. És ez teljesen természetes, csak egy valamibe gondolj bele: a változás maga az élet. Az állandóság hosszútávon sokkal veszélyesebb, mint a változás. Ösztönösen az állandóságra törekszünk, pedig a természetben ilyen nem létezik. Sem a Nap elektromágneses tevékenysége, sem a bolygók mozgása, sem a természeti jelenségek nem mutatnak állandóságot. Még a legkeményebb sziklák is formálódnak, és a kontinensek is folyamatosan mozgásban vannak. Minden változik. És változunk mi emberek is, csak nekünk lehetőségünk van ezt tudatosan irányítani. Fejlődsz, vagy visszafejlődsz? Megújul a párkapcsolatod, vagy hanyatlásnak indul? Ne a változástól félj, hanem az állandóság illúzióját tartsd magadtól távol. Mert változás mindenképpen lesz, csak nem mindegy, hogy milyen.
11. Ez lehetetlen
Az a helyzet, hogy valamire azt mondani, hogy lehetetlen, nemcsak kishitűség, hanem nagyfokú arrogancia is. Igen, arrogancia. Mert aki azt meri állítani valamire, hogy lehetetlen, az azt képzeli magáról – vagy ha nem magáról, akkor az emberiségről –, hogy a tudása határtalan. Mintha olyan jól ismerné a világegyetemet, hogy biztosan kijelenthetné bármiről is, hogy az lehetetlen. Pedig még önmagunkat sem ismerjük igazán (sem anatómiailag, sem lelkileg) – és ebbe beletartoznak azok az érzékszerveink is, amelyekre hagyatkozva sokan határozottan ki merik jelenteni, hogy az érzékelésük helyes.
Még ha jelenlegi tudásunk szerint senkinek sem sikerült megvalósítania egy adott dolgot, az is csak annyit jelent, hogy egyelőre nem ismerünk rá példát. A legtöbb célt viszont, amire a "lehetetlen" érkezik kifogásként, valaki már megvalósította. Ilyenkor persze jön a folytatás, hogy "de ő nem normális", vagy hogy "szerencséje volt". Erre csak azt tudom mondani, hogy akkor Te se legyél normális, és adj Te is esélyt a "szerencsének". Meg fogod látni, hogy a szerencse szeret olyan helyekre bekopogtatni, ahonnan munkaszagot érez. A lehetetlen gyenge kifogás. Ugyanolyan üres, mint a többi. Muhammad Ali szavaival élve: "a lehetetlen nem tény, hanem vélemény".
12. Ilyen helyzetben vagyok
Végül nézzük azt a kifogást, amit talán az összes közül a legkönnyebb megalkotni, befogadni, és elhitetni másokkal is: "nem rajtam múlik, hanem a körülményeimen". Elhagytak, magamra maradtam, kicsesztek velem, stresszes a munkám, idegesít a családom, túl fáradt vagyok, beteg a rokonom, meghalt a szerettem, nincs pénzem... A sort végtelen hosszan lehetne folytatni – kizárólag a fantázia szab határt. A közös tényező az önjelölt áldozatszerep felvétele. És pont ettől válik az egyik legkönnyebben alkalmazható kifogássá, ugyanis gazdája olyan szinten megpróbálja kiadni a felelősséget a saját kezéből, hogy ő maga nem is szerepel a képletben.
A körülményeinek áldozatává vált emberre mindig sajnálattal gondolunk. Ő az, akinek látszólag minden oka megvan rá, hogy feladja. Ő az, akinek nem kell küzdenie, hiszen szenvedett már eleget szegény. Ha Te is úgy érzed, hogy a körülményeid ellehetetlenítik az álmaid megvalósítását, akkor kegyetlennek, vagy akár érzéketlennek is tűnhet a válaszom: igen, tudom, hogy kemény életed van... na és? Ha van egy lék a csónakodon, akkor bekuporodsz a sarokba és várod, hogy elsüllyedj teljesen? Megértem, hogy nehéz helyzetben vagy, de ez legfeljebb csak annyit jelenthet, hogy lassabban vagy képes elérni a célodat – és nem azt, hogy végleg lemondj róla. Én is rengetegszer feladhattam volna. Rengeteg okom lett volna az évek során, hogy félbehagyjam, amit elkezdtem, vagy bele se kezdjek bizonyos céljaim megvalósításába. De tartós döntést hozni átmeneti nehézségek miatt nagy hiba. Mert valójában minden nehézség átmeneti, és bár a kialakulásuk nem mindig rajtunk múlik, de hogy mit kezdünk velük, az kizárólag a saját felelősségünk.
Kifogásaink jelentős részét gyermekkorunkból hoztuk. A felnőtté nevelés melléktermékeként megtanulunk lemondani az álmainkról, korlátozni önmagunkat (és másokat is, saját gyengeségeinket kivetítve rájuk), és beletörődni egy olyan életbe, amit nem magunk választottunk. De talán nem is melléktermék ez a nevelésben, hanem maga a cél. Mert akinek nincsenek saját céljai, és nem próbálja a saját útját járni, az könnyen irányítható. Azt teszi, amit mondanak neki, függetlenül attól, hogy ez jó-e neki, vagy sem. A szófogadó kisgyerekből szófogadó mintapolgár lesz. Nincs konfliktus, nincs lázadás, nem létezik önálló vélemény – nem létezel Te magad sem. Akár egy sorszámot is kaphatsz, hogy tökéletesen beilleszkedj egy olyan világba, amiről Orwell bő 65 évvel ezelőtt még disztópiaként írt. A valódi nevelés azonban nem ezt jelenti. Nem szabályokra kellene nevelni az embereket, hanem arra, hogy figyeljenek egymásra. Mert ha ezt megteszik, legtöbbször már nincs is szükség szabályokra.
Ami pedig a kifogásaidat illeti, szerintem nem érdemes tovább őrizgetned őket. Tudom, sok munka volt bennük (részben nevelőid, részben te magad által), míg látszólag stabil menedékvárrá épültek, de nem kell menekülnöd sehová – önmagad elől úgysem tudsz. Ahelyett, hogy megmagyaráznád, miért nem vagy képes elérni a céljaidat, inkább állj fel és valósítsd meg azokat. Mert végül nem az fog számítani, hogy miért nem úgy élted az életedet, ahogyan igazán szeretted volna, hanem csak az, hogy tettél-e érte valamit, vagy sem. Ilyen egyszerű.
Kifogások helyett, oszd meg a cikket!
