Nem csak szexuális szörnyetegek vannak, hanem „szimpla” szörnyetegek is – velük mi lesz?
Sokáig gondolkoztam, hogy kitegyem-e a Fészbukra a #metoo hashtaget. Csakhogy engem egy nő bántalmazott, egy nő élt vissza a hatalmával, egy nő alázott porig, máig ható sebeket ejtve. És a dolognak semmi köze nem volt a szexhez.
„A szexuális zaklatás nem a szexről szól. Hanem a hatalomról” – mondja Michael Douglas a ma már klasszikusnak számító Zaklatás című filmben. „Ön tudja, ha bántják? És kitalálna egy ilyen sztorit?” – kérdezte tegnap egy tévéműsorban egy kriminálpszichológus az – egyébként férfi – műsorvezetőtől, aki azt firtatta, hogy a szexuális zaklatások áldozatait ért gyakori vád, miszerint „csak kitalálják” az egészet, ez vajon milyen arányban lehet igaz.
Hatalom. Bántás. Ez a két szó jár a fejemben a mostanában cunamiként ránk zúduló nemzetközi és hazai szexuális zaklatási hírek olvasása közben.
És a fejemben jár egy évekkel ezelőtti történet is. Nem lesz könnyű leírni. Nagyon fájni fog leírni. De hát az áldozatoknak beszélni kell. Erről szól ez az egész, nem?
Egész életemben szerencsém volt a főnökeimmel. Nem voltak tökéletesek – én sem – de többnyire elismerték a munkámat, és tisztelettel bántak velem. Bókokat kaptam, de határon túlmenőt soha. El sem tudtam képzelni, hogy egy főnök – bánthat. Aztán egyszer lett egy főnököm – színházi szféra volt, igen, de nem vagyok színész -, akit kineveztek, jött, mosolygott. Rapszodikus, néha ordítozós, jól láthatóan labilis nő volt, de eltűrtük neki, mert egy színházban az emberek tényleg sokat tűrnek. Hónapokig azt hittem, jóban vagyunk. Dicsért, jókat sztorizott az értekezleteken, a kis hisztiket elnéztem, hiszen mindenkinek kijutott. Aztán karácsony előtt két nappal behívott az irodájába.
Csak ketten voltunk. Megköszönte a munkámat, azt mondta, kiválóan dolgozom, maximálisan elégedett, és a köztünk lévő barokkos kis asztalon felém tolt egy borítékot. Jutalom. Örültem, nyúltam a boríték után, de a hirtelen élesre váltó hangja megállított. „De….!” Kérdőn ránéztem, és aztán a következőket mondta, jól tagoltan, bele, az arcomba:
„De emberileg hatalmas bajok vannak veled, Judit. Én soha életemben ilyen GERINCTELEN, HAZUDOZÓ, KONFLIKTUSKERESŐ, SZEMÉT EMBERREL NEM TALÁLKOZTAM, MINT TE.”
Azt hiszem, mindannyian átéltétek már azt, amikor érzitek, hogy elsápadtok. Ahogy cseppekben húzódik le az arcotokból a vér. Ültem vele szemben falfehéren, a kezem a levegőben, kimerevedett az idő. Fogalmam sincs, hogyan, de valahogy kijött a számon: „De….akkor miért nem rúgsz ki?” Rám nézett, a szeméből olyan gyűlölet sütött, amit ilyen rémisztő mélységében talán csak egyszer lát életében az ember. „Mert túlságosan közkedvelt vagy. Amúgy ahelyett, hogy az energiáidat arra fordítod, hogy mindenkivel jópofizol, inkább arra kellene, hogy velem jóban legyél.”
Hallgattam. Néztem a barokk asztalt. Aztán magam elé mormoltam egy köszönömöt, felvettem a borítékot, és kimentem. Az üres nézőtérre ültem le – délelőtt volt, komor széksorok, néma csend –, és
úgy éreztem, mindent elvettek tőlem. A becsületemet, a tartásomat, az emberségemet, az imádott munkámhoz kötődő jóérzéseimet, a kollegiális nevetéseket, a világba vetett bizalmamat. A lelkemet.
Máig nem tudom, miért nem mondtam fel azonnal. Miért nem borítottam rá azt a cirádás kis asztalt, miért nem vágtam az arcába a borítékját, és miért nem sétáltam ki úgy, hogy többé vissza se nézzek. Talán a belém nevelt önfegyelem, talán a kétségbeesésem alján kapirgáló hitem, hogy talán mégsem igaz ez az egész, csak álmodtam, vagy félreértés, hiszen én még a buszon se mertem bliccelni soha, nem vagyok becstelen, nem vagyok hazug, úristen, hogy mondhatott rám ilyeneket egy ember, akit tiszteltem?
Sokáig elmesélni se mertem senkinek a történetet, csak ijedten figyeltem a kollégáimat, hogy vajon kit bánthattam meg (konfliktuskereső vagyok?), mikor nem mondtam igazat (hazug vagyok?), mikor követtem el becstelenséget (gerinctelen és szemét vagyok?). Még egy évig húztam ott, rettegve, folyamatosan a hátam mögé nézve, tűrve az akkor már rendszeresen rám zúduló verbális ütéseket – hiszen behódoltam, a főnök vérszemet kapott –, aztán csendben felmondtam. A többiek csak akkor merték szép sorban, de persze nagy titokban megsúgni, hogy ezek az irodai „édeskettesek” bizony velük is megtörténtek.
A porig alázás a főnökasszony munkamódszerének része volt, indoklás nélkül vágott válogatott és hazug kegyetlenségeket a beosztottjai fejéhez, de csak akkor, ha egy tanú sem volt. „Hát nem látod, hogy orvosi eset?" – kérdezték tőlem többen is, meg hogy „ez nem is olyan nagy dolog, a színház ilyen” - de ettől nekem nem lett könnyebb. Miután eljöttem, fél évig minden nap belázasodtam, alig bírtam enni, és bár azóta teljesen normális főnökeim vannak, még mindig összerezzenek, ha valamelyik behív az irodájában egy rutinmegbeszélésre.
Ne gondoljátok, hogy szentnek hiszem magam. Biztos annak a bizonyos főnöknőnek is lehetett igazsága. Találhatott a beosztottjaiban, így bennem is emberi hibát, unszimpatikus vonást. De ez nem számít. MERT AZ EGY MUNKAHELY VOLT. A munkaerőnket adtuk el a fizetésünkért, nem önmagunkat. Nem, nem volt joga bárkit is megalázni. A szabályoknak megfelelő szakmai kifogások – többnyire írásbeli (!) - megfogalmazásához lett volna joga, vagy esetleg egy-két szóbeli, de mindenképp emberséges és a közös munkát építő megjegyzéshez.
Volt hatalma? Volt. Visszaélt vele? Vissza. Arra használta, hogy embereket alázzon meg, és – tűrőképességtől függően – nyomorítson meg lelkileg, akár életre szóló sebeket ejtve? Arra. Nagy ügy? Nekem az volt. (Mellesleg azóta szinte az összes beosztottja elmenekült, vagy ő rúgta ki őket).
Pedig szex nem volt a dologban. De nemcsak szexuális szörnyetegek élnek közöttünk. Hanem „szimpla” szörnyetegek is. És velük mi lesz?
