II. József 1777-ben sógoránál, XVI. Lajosnál tett látogatást, hogy segítsen a hét éve beteljesületlen házasságukon. A beavatkozás után a frigy beteljesedett.
II. József 1790. február 20-án halt meg. Negyvenkilenc éves volt. Tíz évig uralkodott egyedül, előtte évtizedekig társuralkodóként anyja, Mária Terézia mellett, és ez pont elég volt ahhoz, hogy az egész birodalmat felforgassa – majd a végén szinte mindent visszavonjon. Ő volt a „kalapos király”, akit sosem koronáztak magyar királlyá a Szent Koronával, és aki halálos ágyán egy olyan mondatot íratott a sírjára, ami inkább hangzik kiábrándult posztnak, mint uralkodói dicshimnusznak.
De ne rohanjunk ennyire előre.
II. József 1741-ben született, Mária Terézia fiaként. Anyja vasmarokkal irányított, ő pedig már fiatalon azt gondolta: ezt lehetne sokkal radikálisabban is csinálni. Felvilágosult abszolutista volt, ami leegyszerűsítve annyit jelentett, hogy hitt a racionalitásban, az állam mindent átszabó erejében, és abban, hogy ha már uralkodik, akkor majd ő jobban tudja, mi a jó az alattvalóinak.
És tényleg mindent átszabott.
Türelmi rendelet, jobbágyrendelet, szerzetesrendek feloszlatása, egyház állami kontroll alá vonása, közigazgatási reformok, nyelvrendelet –
olyan tempóban hozta a döntéseket, mintha attól félne, hogy kifut az időből. Spoiler: kifutott.
De ami miatt igazán kilóg a sorból, az nemcsak a rendeleteinek mennyisége, hanem a személyisége. II. József ugyanis nem az a fajta uralkodó volt, aki beül a bécsi Hofburgba és onnan integet. Álruhát húzott, és inkognitóban járta a birodalmat – sőt, Európát is.
Alsó-Ausztriában egy alkalommal megszállt egy fogadóban. Nem volt megelégedve sem az étellel, sem a kiszolgálással, és szóvá is tette. A fogadós azonban nem ijedt meg különösebben egy mogorva, túl sokat kérdező idegentől. Amikor József tovább panaszkodott, a fogadós – a legenda szerint kissé ingerülten – azt mondta neki:
„Ha nem tetszik, tegyen panaszt a császárnál!”
Erre jött az a válasz, ami miatt a történet máig fennmaradt:
„Elgondolkodom rajta.”
Máskor katonai laktanyákba toppant be váratlanul. Nem díszszemlét akart látni, hanem a valóságot. Megnézte a konyhát, megkóstolta az ételt, kikérdezte a közkatonákat a fizetésükről. Volt, hogy a tisztek csak utólag tudták meg, hogy a morcos, jegyzetelő „gróf” maga az uralkodó volt, aki mindent felírt, és hetek múlva rendeletben szedte szét az egész rendszert.
II. József gyakran „Falkenstein gróf” néven utazott. Így ment Franciaországba is, ahol Versailles-ban nemcsak udvari etikettet figyelt, hanem kifejezetten intim kérdésekben is tanácsot adott. A legismertebb történet szerint ő ment „felvilágosítani” sógorát, XVI. Lajost, akinek házassága József húgával, Mária Antoinette-tel évekig nem teljesedett be. A francia királyi pár házassági problémái politikai kérdéssé váltak, mert trónörökös nélkül az egész dinasztia jövője kérdésessé vált.
II. József pedig szexuálpszichológusként lépett fel.
Orvosi és intim tanácsokat adott Lajosnak, állítólag konkrét technikai instrukciókkal. A legenda szerint az ő közbenjárása után indult be a francia királyi hálószobában az élet.
Hogy mennyire volt ez ténylegesen orvosi diagnózis vagy inkább udvari pletyka, az máig vitatott, de a versailles-i palota hivatalos feljegyzései szerint József látogatása után, 1777. augusztus 18-án a házasság végre beteljesedett, és 1778 decemberében megszületett az első gyermek. A beavatkozás lényegét maga József írta le kendőzetlen őszinteséggel öccsének, Leopoldnak. A Belga Királyi Akadémia levéltári portálja által közölt, kortárs forráshivatkozásokkal ellátott ismertetőben így idézik levelének leíró részét:
„Behelyezi a tagot, mozdulatlanul marad... anélkül távozik, hogy kielégülne... ketten együtt két otromba ügyetlenek.”
A császár sommás diagnózisa és gyakorlati tanácsai elegendőnek bizonyultak a helyzet megoldásához.
Ez a fajta beleavatkozó, mindent racionalizáló attitűd végigkísérte az életét. Nem tűrte a tétlenséget, a misztikumot, a „mindig is így volt” típusú érveket. A kolostorokat, amelyek szerinte nem végeztek „hasznos” társadalmi munkát, bezáratta. A temetkezést is megreformálta: egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb megoldásokat akart. Még azt is szabályozta, hogyan és miben lehet eltemetni valakit.
Magyarországon viszont ezzel együtt is ő maradt az, aki nem koronáztatta meg magát. Nem véletlenül kapta a „kalapos király” gúnynevet: nem viselte a Szent Koronát, mert nem akarta magát a magyar rendi alkotmányhoz kötni.
Nem akart esküt tenni olyan jogokra, amelyeket aztán reformjaival korlátozni tervezett. Ez politikailag logikus volt, egyébként viszont öngyilkos húzás.
A magyar nemesség gyűlölte.
A rendeletek áradata ellenállást váltott ki a birodalom több pontján is. Belgiumban (akkor Osztrák-Németalföld) felkelés tört ki, Magyarországon nőtt az elégedetlenség, a török háború pedig pénzügyileg és katonailag is kimerítette az államot. A reformgép túlpörgött, a társadalom pedig nem tudta követni.
Ha II. József életéből kivesszük a rendeleteket, a jobbágyfelszabadítást, a kolostorbezárásokat és az örök reformkényszert, marad egy meglepően magányos férfi, aki tulajdonképpen egyszer volt igazán szerelmes – és abba is beleroppant.
Az első felesége, Bourbon–Parmai Izabella nem pusztán dinasztikus választás volt. Amikor 1760-ban összeházasodtak, József 19 éves volt, és az udvarban mindenki pontosan tudta, hogy ez egy jól kiszámolt politikai frigy. Ő azonban nem politikai konstrukcióként élte meg.
Izabella művelt, érzékeny, franciás eleganciájú nő volt, aki magával hozta a versailles-i kultúra kifinomultságát Bécsbe. József pedig rajongott érte.
A fennmaradt levelekből egy meglepően intenzív, sőt, szenvedélyesen kötődő férfi rajzolódik ki, aki nem szégyellt érzelmes lenni. Ez a kemény, később ridegnek ismert uralkodó fiatalon képes volt szerelmes férfiként írni, féltékenykedni, aggódni, ragaszkodni.
A történet azonban nem izzott kölcsönösen azonos hőfokon. Izabella udvarias, korrekt, de visszafogott maradt. A történészek szerint érzelmileg inkább József húgához, Mária Krisztinához kötődött mélyen; levelezésük hangvétele sokkal intimebb és bensőségesebb, mint amit a férjével folytatott. József tehát valószínűleg jobban szeretett, mint amennyire viszont szerették. Ez önmagában még nem tragédia, de a sors nem hagyott időt a finom egyensúly kialakulására.
Két gyermekük született, de az első kislányuk rövid időn belül meghalt, és 1763-ban Izabella is elkapta a himlőt. Huszonkét éves volt.
A fiatal császárné halála nemcsak családi veszteség volt, hanem személyes összeomlás.
József gyászlevelei meglepően nyersek és őszinték: nem uralkodói pózban ír, hanem összetört férfiként. Kortársai feljegyezték, hogy hosszú időre bezárkózott, és valami végleg megváltozott benne. A korábbi érzékenység helyére lassan cinizmus, keménység és kontrollvágy lépett. Mintha az érzelmi kiszolgáltatottságot egyszer s mindenkorra ki akarta volna irtani magából.
Anyja, Mária Terézia azonban nem hagyhatta, hogy az örökös gyászoló özvegy maradjon. A dinasztia működéséhez utód kellett. Így jött a második házasság Bajor Mária Jozefával. Ez a kapcsolat már az első pillanattól kezdve kényszerű volt. József nem próbálta leplezni, hogy nem vonzódik a feleségéhez. A viszony távolságtartó és hűvös maradt, az udvarban pedig nyílt titok volt, hogy az uralkodó inkább kötelességből él házaséletet. Mária Jozefa néhány év múlva, szintén himlőben meghalt. A források szerint József reakciója ezúttal jóval visszafogottabb volt. Nem látszott rajta az a mély, személyes megrendülés, amit Izabella elvesztésekor átért. Mintha az első veszteséggel együtt a szerelem lehetősége is meghalt volna benne.
Ezután nem házasodott újra. II. Józsefnek nem maradt élő gyermeke, nem volt társa, és politikai értelemben is egyre inkább elszigetelődött. Mintha az érzelmi bizonytalanságot az állam totális racionalizálásával próbálta volna ellensúlyozni. Amit a magánéletben nem tudott kontrollálni – betegséget, halált, viszonzatlan érzelmet –, azt a politikában akarta rendszerré formálni.
A végén II. József maga is súlyosan megbetegedett – valószínűleg tuberkulózisban szenvedett. 1790 elején már tudta, hogy közel a vég.
És ekkor jött az a mozzanat, ami miatt az egész történet kap egy különösen keserű csavart. Halála előtt sorra visszavonta rendeletei nagy részét. Szinte mindent, kivéve a türelmi rendeletet és a jobbágyrendeletet. Mintha beismerte volna: túl gyors volt, túl radikális, túl magányos.
A sírjára pedig ezt a mondatot akarta íratni latinul:
„Itt nyugszik II. József, aki uralkodása alatt, minden jó szándéka ellenére, kudarcot vallott.”
Ez nem egy diadalmas uralkodói epitáfium. Ez egy beismerés. Egy felvilágosult abszolutista, aki hitt az ész mindenhatóságában, a végén azt üzeni: nem sikerült. Ez a mondat azonban soha nem került fel a szarkofágra. A bécsi kapucinusok kriptájában ma is látható egyszerű, dísztelen, szegecselt rézszarkofágján a kor szokásainak megfelelő, címeket és dátumokat felsoroló latin felirat áll, amelyet a kapucinus atyák fogalmaztak meg.
Február 20-án, 1790-ben, miközben ő Bécsben az utolsókat lélegezte, a Szent Korona éppen úton volt vissza Budára – egy drámai, szimbolikus egybeesés, amely tökéletesen sűríti uralkodásának kettősségét: a magyar rendekkel való szakítását és a halálos ágyán tett engesztelő lépését.
Így lett az udvari etikettet megvető, álruhás császárból a felvilágosodás egyszerre bálványozott és gyűlölt modernizátora,
aki egy birodalom sorsát akarta megváltoztatni, de végül egy királyi hálószoba problémájának megoldásával írta be magát a legszínesebb történelemkönyvekbe.
