Visszatért a kedvenc netflixes limonádénk: nem kimagasló minőségű, mégis valahogy csúszik – ilyen lett az Éjjeli ügynök harmadik évada
Az Éjjeli ügynök új évada pontosan azt hozza, amit vártam tőle, egy betűvel sem többet.
Nem azért, mert mestermű, hanem mert tudja, hogyan kell fenntartani a figyelmet addig, amíg valami igazán erős premier meg nem érkezik a platformra. Addig is legalább nézünk valamit.
Az alapfelállás most sem változott: az Éjjeli Ügynökök egy titkos, a hivatalos szerveken (FBI, CIA és társaik) túlmutató ügynökség, amely közvetlenül az amerikai elnök irányítása alatt működik. A harmadik szezon középpontjában a már említett súlyos terrorcselekmény áll: egy utasszállító repülőgépet rakétával lelőnek, fedélzetén amerikai állampolgárokkal.
Peternek (Gabriel Basso alakításában) az lesz a feladata, hogy megtalálja ezt az elemzőt. Innentől kezdve nincs megállás: összeesküvés, politikai játszmák, titkos akták és árulók minden sarokban.
A sorozat egyik sajátossága, hogy sosem bajlódik hosszú felvezetésekkel. Egyszerűen belecsöppenünk a káosz közepébe, és vagy felvesszük a fonalat, vagy lemaradunk. Ez a módszer korábban is működött, és most is ez menti meg a produkciót az unalomtól.
A történetvezetés ügyes, a forgatókönyvírók láthatóan tanultak a korábbi hibákból és jobb alapanyagot raktak le az asztalra.
Ám a megvalósítás továbbra sem nevezhető kiemelkedőnek. Hiába jók az alapok, ha kevés a pénz és gyenge a casting. Az akciójelenetek kifejezetten gyengék, különösen akkor, amikor robbanás is történik, mintha ilyenkor hirtelen elfogyna a kreatív energia és a költségvetés.
Nem katasztrofális, csak épp semmi extra. Olyan, mint egy korrekt gyorséttermi menü: tudod, mire számíts, és pontosan azt kapod. Mintha újranézné az ember a 24 első évadát. Amikor még nem gondolták át mit is akarnak a készítők.
Peter Sutherland figurája továbbra is a sorozat központi tengelye, ám Gabriel Basso alakítása ezúttal sem tud igazán mélységet adni a karakternek. Hiába a tragikus családi háttér, ha nem tudja átadni. A múlt döntései kísértik a főhőst, de a belső vívódás többnyire faarcú jófiúskodásban merül ki. A drámai pillanatok nem ütnek akkorát, mint kellene, mert hiányzik mögülük az érzelmi intenzitás. Sutherland hősiessége inkább funkcionális, mint átélhető.
Szerencsére az új mellékszereplők valamelyest feldobják a dinamikát. Isabel De Leon, az oknyomozó riporter, akit Genesis Rodriguez alakít, friss színt hoz a történetbe. Lehet a latinos mentalitás teszi, de szimpatikus a karakter. Nem csupán díszletként van jelen, hanem aktívan mozgatja a szálakat, és meglepő módon nem válik automatikusan romantikus mellékszállá. Külön említést érdemel Stephen Moyer felbukkanása is, aki egy kegyetlen, mégis saját erkölcsi kódexszel rendelkező bérgyilkost formál meg. A True Blood rajongóinak külön öröm lehet viszontlátni a színészt egy újabb sötét tónusú szerepben.
Az évad hangulata időnként a már említett 24 világát idézi: az elnök ismét kulcsszereplő, a nemzetbiztonság forog kockán, és minden döntésnek globális következményei lehetnek, miközben mindenki összejátszik és próbálja megszerezni a hatalmat. A feszültség azonban ritkán éri el azt a szintet, amely valódi körömrágást eredményezne. A tempó hullámzó, a tíz epizód pedig túl hosszú.
De mégis, valamiért működik! Nem értem. Nem azért, mert kimagasló, de meglepően szórakoztató. A fordulatok elegendőek ahhoz, hogy kíváncsiak maradjunk, a politikai intrika épp annyira összetett, hogy ne váljon nevetségessé, és a sorozat tudja, mikor kell új információt dobni a néző elé, mikor kell kiiktatni egy fontosabb szereplőt. Nem fog díjakat nyerni, nem lesz korszakos alkotás, de tökéletes háttérfeszültséget biztosít egy esős hétvégére.
Ettől függetlenül nem értem, honnan ered a hatalmas nézettség. Valószínűleg két tábor tartja életben: az eredeti regény rajongói és azok, akik már minden más thrillert/akciót ledaráltak a streaming platformon. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam, és talán ezért tudtam élvezni ezt a középszerű, mégis addiktív élményt.
Van egy olyan érzésem, hogy a harmadik szezon sikere újabb berendelést hoz majd. Ezen aligha lepődnék meg. A Night Agent nem kiváló, nem formabontó, és nem is különösebben emlékezetes, de pontosan tudja, hogyan tartsa életben a figyelmet. Néha pedig úgy látszik, még nekem is elég ennyi.
