Magyar kutató vizsgálja, hogyan lehetne ivóvizet előállítani a Marson

Állatkísérletekben hetek alatt visszafordították a porckopást egyetlen, lassú hatóanyag-leadású injekcióval, amely a szervezet saját sejtjeit ösztönzi a károsodott ízület helyreállítására.

A terápia lényege egyetlen, az ízületbe adott injekció, amely lassan és célzottan adja le a hatóanyagot.

A kutatók két irányon dolgoznak: egy gyógyszer-szállító rendszeren, amely ráveszi a porc- és csontsejteket a javításra, valamint egy szintén injekciózható, de a helyszínen megkötő „implantátumon”, amely sejteket toboroz a porchiányok betömésére.

Az első állatkísérletes szakasz már lezárult, a csapat most a második, a biztonságosságot és toxikológiát vizsgáló fázisra készül, amely már az emberi tesztek előszobája.

„Két év alatt sikerült eljutnunk egy holdraszállás-szerű ötlettől a terápiák kifejlesztésén át odáig, hogy bebizonyítsuk: állatoknál visszafordítják az oszteoartritiszt” – mondta Stephanie Bryant, a Coloradoi Egyetem vegyész- és biomérnök professzora. Hozzátette, a céljuk nem csupán a fájdalom csökkentése és a romlás megállítása.

„Jelenleg sok beteg számára vagy egy hatalmas, drága műtét az opció, vagy a semmi. A kettő között nincs sok lehetőség”.

Fontos azonban, hogy a most bemutatott eredmények egyelőre állatkísérletekből származnak, és független szakmai lektoráláson még nem estek át. A humán klinikai vizsgálatok megkezdésének tervezett 18 hónapos időtávja is attól függ, hogy a következő biztonsági tesztek milyen eredménnyel zárulnak.

A Stanford Egyetem kutatói nemrég egy, az öregedéssel összefüggő fehérje gátlásával értek el porc-regenerációt állatokban, míg a testsúlycsökkentő hatásáról ismert semaglutid hatóanyag (az Ozempic és a Wegovy összetevője) szintén ígéretesnek bizonyult a porc egészségének megőrzésében.

Via ScienceAlert

Nincs B-terv: a Holdat sikeresen megkerülő Artemis II legénységének élete egy ismert hibákkal küzdő hőpajzson múlik a péntek éjszakai (magyar idő szerint szombat hajnali) visszatéréskor. Az Orion űrhajó egyetlen védőpajzsára sem tartalékmegoldás, sem menekülési lehetőség nincs a légkörbe lépés kritikus perceiben.

A probléma az Artemis I 2022-es, személyzet nélküli küldetése után derült ki, amikor a mérnökök a kiemelt kapszula hőpajzsán váratlan, kráterszerű sérüléseket és hiányzó darabokat találtak – írta a The New York Times.

A vizsgálatok szerint a jelenséget az okozhatta, hogy a pajzsot alkotó Avcoat anyag belsejében gázok gyűltek fel, a megnövekedett nyomás pedig repedéseket okozott, és darabokban szakította le a védőréteget ahelyett, hogy az egyenletesen égett volna el.

Jared Isaacman, a NASA adminisztrátora szerint a döntést alapos vizsgálatok előzték meg. „A hőpajzs anyagának átfogó elemzése és tesztelése odáig vitt minket, hogy kényelmesen nekivághatunk ennek a küldetésnek, bőséges tartalékokkal” – nyilatkozta még januárban.

A döntés azonban komoly szakmai vitát váltott ki. Charlie Camarda, a NASA egykori űrhajósa és hőpajzs-szakértője szerint az ügynökség nem érti eléggé a hiba mögötti fizikát. „Imádkozni fogok, hogy ne történjen semmi” – mondta a küldetés előtt.

A vitát árnyalja Danny Olivas, egy másik volt űrhajós véleménye, akit a NASA független szakértőként vont be a vizsgálatba. Bár elismeri, hogy a jelenségre nincs tökéletes fizikai modell, szerinte a NASA konzervatív szimulációi – amelyek a legrosszabb eseteket vették alapul – azt mutatták, hogy a pajzs még jelentős sérülések esetén is elegendő védelmet nyújt.

A küldetés egyébként a kezdeti nehézségek – egy héliumrendszeri hiba miatti halasztás – után eddig sikeres volt. A legénység történelmi fotókat készített a Hold túlsó oldaláról, és új távolsági rekordot is felállított, megdöntve az Apollo–13 több mint 50 éves csúcsát. A sikeres út után a visszatérés tétje óriási, a landolás után pedig a mérnökök várhatóan azonnal megkezdik a mostani hőpajzs részletes vizsgálatát, hogy a tapasztalatokat beépítsék a jövő küldetéseibe.

A világűr vákuumában a hang nem terjed, így ha valaki űrruha nélkül sodródna a csillagok között, teljes csendben érné a vég.

Mégis van mód arra, hogy „meghalljuk” akár egy fekete lyukat is.

A megoldás nem a hanghullámok közvetlen észlelésében, hanem más kozmikus jelek lefordításában rejlik.

A csillagászok az univerzumból érkező jelek többségét az elektromágneses spektrum különböző tartományaiban (például rádióhullámként vagy röntgensugárzásként), plazmahullámként, vagy a téridő szövetének fodrozódásaiként, gravitációs hullámként érzékelik. Ezeket az adatokat a kutatók képesek a hallható tartományba átültetni. A folyamatot adatszonifikációnak nevezik.

Más esetekben a hullámadatokat képezik le hallható frekvenciákra. Ilyenek például a szupernagy tömegű fekete lyukak körüli forró gázban terjedő nyomáshullámok, vagy a Föld mágneses mezejének erővonalai mentén futó plazmahullámok.

A Naprendszer égitestjei is egyedi „hangképeket” adnak. A Nap felszínén fortyogó, Texas államnál is nagyobb konvekciós cellák zaja a becslések szerint fülsiketítő, 100 decibeles bömbölésként hallatszana, ha a hang terjedhetne az űrben.

Az első ilyen jellegű észlelést Karl Guthe Jansky csillagász végezte 1933-ban, amikor egy forgatható rádiótávcsővel azonosította a Tejútrendszer központjából érkező, állandó sziszegő rádiózajt.

A kutatók számára ez egy újfajta módszer az adatok megtapasztalására, ami segíthet olyan finom részletek vagy mintázatok felfedezésében, amelyek a vizuális ábrázolásokon esetleg rejtve maradnának.

Via ScienceAlert

Kórházi csúcstechnológiával, roncsolás nélkül vizsgálják Budapesten az ókori egyiptomi múmiákat: a felvételek egy korábban madárnak hitt leletről kimutatták, hogy valójában egy felnőtt ember lába, egy másik leleten pedig csontritkulás jelei látszanak.

A Semmelweis Egyetem legújabb, fotonszámlálós CT-jével készítettek részletes felvételeket több, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban őrzött egyiptomi maradvány belső szerkezetéről. A vizsgálatról a ScienceAlert számolt be a Semmelweis Egyetem közleménye alapján.

A korszerű berendezés a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központjához tartozó múzeum leleteit világította át, lehetővé téve, hogy a kutatók a pólyák megbontása nélkül jussanak új adatokhoz.

Bár a múzeum leleteit korábban is vizsgálták, a mostani technológia teljesen új lehetőségeket nyit meg. Scheffer Krisztina, a gyűjtemény kurátora szerint „a mostani felvételek minden eddiginél részletesebb képet nyújtanak, és várhatóan új, tudományosan megalapozott eredményeket hoznak az évtizedek óta őrzött maradványokról.”

Az első eredmények máris igazolták a várakozásokat. Egyik legérdekesebb lelet egy bepólyált köteg volt, melynek tartalmát eddig csak találgatták.

Egy másik, mumifikált lábról készült felvétel arra utal, hogy az egykori tulajdonosa csontritkulásban szenvedett.

A múzeum a vizsgált maradványokhoz az 1965-ös alapítása idején jutott hozzá. Hat leletet vetettek alá radiokarbonos kormeghatározásnak, de csak három esetben kaptak megbízható eredményt. Ezek közül a legrégebbi maradvány Krisztus előtt 401 és 259 között élt emberé volt.

A kutatók a további elemzésektől azt várják, hogy még többet elárulnak majd az egyének életéről és a testüket megőrző eljárásokról. A kurátor szerint a módszer „képes olyan információkat feltárni több ezer éves leletekben, amelyek anélkül válnak láthatóvá, hogy kárt tennénk bennük.”