Olyan ez a 10 nap, ahogyan egész évben élnünk kellene – minden gondunkat elfelejtettük a Művészetek Völgyében

1. A Georgia állambeli Augustában született 1961. július 30-án, Laurence John Fishburne III néven.

2. A szülei Laurence John Fishburne Jr., aki fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében dolgozott, valamint Hattie Bell Crawford, aki középiskolai matematika- és természettudomány-tanár volt.

3. A keresztnevét a világhírű angol színész, Laurence Olivier után kapta.

4. Gyerekként a szülei válása után nem sokkal New Yorkba, Brooklynba költözött az anyjával, az apjával utána nem tartotta a kapcsolatot.

5. 12 évesen kezdett el színészkedni: először a One Life to Live című sorozatban tűnt fel 1974-től 1976-ig.

7. Az Apokalipszis most forgatása egyik szünetében megmentette Emilio Estevez (aki az apját, Martin Sheent kísérte el) életét, sikerült időben kihúznia őt egy futóhomokból.

8. A New York-i High School of the Performing Arts tanulója volt, ott is érettségizett le.

9. Az 1980-as évek elején ő és a szintén New York-i színész, Giancarlo Esposito (Breaking Bad, A mandalóri, The Boys stb.) szobatársak voltak Los Angelesben.

10. Évtizedeken át Larry néven szerepelt a stáblistákon, többek között a Fekete vidék (1991) című filmben is, mielőtt 1993-ban úgy döntött, visszatért a Laurence névhez. A Tina volt az első film, ahol már így írták őt ki.

11. Színészetet tanult a Manhattanben található Lincoln Square Academyn.

12. Az ENSZ Gyermekalapjának (UNICEF) nagykövete, amelynek keretén belül világszerte segíti a gyermekeket oktatási, egészségügyi és humanitárius támogatással.

13. A korai pályafutása nem kizárólag rangos produkciókból állt. A horrorrajongók talán felismerték őt az 1987-es Rémálom az Elm utcában 3: Az álomharcosok című filmben, ahol egy kórházi ápolót alakított.

14. 1985-ben, 24 évesen vette feleségül Hajna O. Moss színésznőt (Személyes ügy) New Yorkban. Két gyermekük született: egy fiuk, Langston (1987) és egy lányuk, Montana (1991). Hajna és Laurence végül az 1990-es évek elején elváltak.

16. 1991 és 1995 között a színésznő Victoria Dillarddal (Higgy neki, hisz zsaru, Visszakézből, Kerge város, Ali) járt.

17. Ötször is elutasította Ike Turner szerepét a Tina (1993) című filmben. Amikor aztán megtudta, hogy Angela Bassett kapta meg Tina Turner szerepét, meggondolta magát. Később azt állította, hogy a Tina után évekbe telt, mire a fekete nők abbahagyták, hogy „rossz szemmel” nézzenek rá.

18. A Mátrix (1999) folytatásaira kötött szerződése állítólag 15 millió dollár volt + a bruttó bevétel 3,75%-a.

19. Ő és a színésznő Gina Torres (Mátrix: Újratöltve, Mátrix: Forradalmak, Firefly: A szentjánosbogár) 2001 februárjában jegyezték el egymást, majd 2002. szeptember 22-én házasságot kötöttek a New York-i Cloisters nevű múzeumban. A közös lányuk, Delilah 2007 júniusában jött a világra. 2017. szeptember 20-án megerősítést nyert, hogy Torres és Fishburne már külön élnek, csak az elmúlt egy évben titokban tartották a szakításukat. 2018. májusában váltak el hivatalosan.

20. Ő az első afroamerikai színész, aki eljátszotta a főszerkesztő Perry White szerepét, azaz Clark Kent munkaadóját a 2013-as Az acélemberben.

21. Három olyan filmben is szerepelt, amelyet Oscar-díjra jelöltek a legjobb film kategóriájában: Apokalipszis most (1979), Bíborszín (1985) és Titokzatos folyó (2003).

22. A brazil író, Paulo Coelho nagy rajongója. 2009-ben kijelentette, hogy meg szeretné filmesíteni Coelho Az alkimista című regényét. Ez azóta nem jött össze.

23. A 40-es éveiben tudta meg, hogy Laurence John Fishburne, Jr. nem a biológiai apja. Később, 2025-ben a Finding Your Roots című tévéműsor egyik epizódjában aztán kiderült számára, hogy a vér szerinti apja egy William Seigel Bohannan nevű férfi volt. Bohannan az amerikai hadseregben szolgált, és Fort Gordonban állomásozott, amikor megismerkedett Fishburne édesanyjával, Hattie-vel. Ekkor pedig az is kiderült, hogy van két féltestvére, Lisa Bohannan és William Bohannan.

25. Laurence a Guggenheim Motorcycle Club alapító tagja, amely csoport világszerte szervez túrákat művészeti múzeumokba.

26. Ő volt az első fekete színész, aki Othellót alakította egy nagy költségvetésű filmben, méghozzá az 1995-ös Othellóban Kenneth Branagh (Jago) és Iréne Jacob (Desdemona) mellett. A korábbi, nagy nevekkel fémjelzett feldolgozásokban olyan színészek játszották el a mór hadvezért, mint Orson Welles és a névadója, Laurence Olivier, persze teljesen feketére festett arccal.

27. Elismert színházi színész is, aki több mint 10 színdarabban lépett fel a karrierje során. 1992-ben a Two Trains Running című darabban nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Tony-díjat.

28. A színészkedés és a produceri munka mellett rendezőként is kipróbálta magát. Ő vezényelte le a 2000-es Egyszer az életben című drámát, amelynek főszereplője a „hasonmása”, Samuel L. Jackson volt.

29. Fishburne irodalom és költészet iránti szenvedélye mélyre nyúlik, és már fiatalon felfedezte ezirányú vonzódását. Inspirációt merített olyan művekből, mint Langston Hughes versei és Shakespeare drámái. A karrierje során végig elkötelezte magát Shakespeare iránt, és olyan ikonikus szerepeket alakított, mint Othello, Coriolanus és Hamlet.

30. Vonzódik a harcművészetekhez is, fiatalon főként Bruce Lee filmjei inspirálták. Az ő hatására kezdett el hapkidót gyakorolni. Az ebben szerzett tudását többek között a Mátrix-filmekben is kamatoztatni tudta Morpheusként, amely egyébként máig a legismertebb szerepe.

Puzsér Róbert kedden videóban kért bocsánatot a nERDŐ című animációs sorozatért, amelyet „kulturális merényletnek” nevezett. A publicista teljes felelősséget vállalt a projekt minőségéért, és élesen elhatárolódott a hozzá kapcsolódó termékektől és támogatói csomagoktól is.

Hozzátette, hogy szívből bánja és szégyelli „a nERDŐ címre keresztelt hitványságot.” Szerinte a projekt „alávalósága nem pusztán az én személyes szégyenem, és nem pusztán a Szélsőközép szégyene, hanem a magyar kultúra sérelmére elkövetett botrány.”

Puzsér elmondja, a bocsánatkérésnek már a „közgyalázat megjelenése után közvetlenül” el kellett volna hangzania. Ezt azért halogatta, mert bízott benne, hogy a vizuálisan igényesnek tartott rajzfilm egy újraírással még menthető lehet. „Mára ez az illúzió szertefoszlott” – szögezte le.

A produkció színvonalát éles szavakkal illette, mondván, az

A publicista elismerte személyes felelősségét, noha a rajzfilm úgy került fel a csatornájára, hogy abból egy percet sem látott. Úgy fogalmazott, megbízott a stábtagok ízlésében, de „ez a kifogás nem állná meg a helyét.” Kijelentette: „Igenis gondot kellett volna fordítanom rá, és felelősséget kellett volna vállalnom a minőségéért, főleg úgy, hogy a készítők a stáblistára írták a nevem.” Külön kitért a projekt anyagi vonzataira is.

Puzsér a bejegyzés végén önkritikusan megjegyezte: „Nem voltam jó gazdája a Szélsőközépnek.” Egyúttal ígéretet tett arra, hogy a jövőben másképp kezelik az ilyen jellegű projekteket.

A nERDŐ című, közéleti szatírának szánt animációs sorozat idén februárban debütált a Puzsér Róberthez köthető Szélsőközép YouTube-csatornáján. A publicista posztja szerint a produkciót a magyar rajzfilmhagyományok folytatójának szánták, azonban a megjelenést követően rendkívül negatív fogadtatásra talált.

A kritikák politikai oldaltól függetlenül bírálták a sorozat humorát, dramaturgiáját és ritmusát. A sajtóvisszhangok többsége a koncepciót és a kivitelezést is „fáradtnak” minősítette, amely szerintük nem képes szellemesen megragadni a közéleti karikatúra műfaját.

A sorozat körüli felháborodást tovább erősítette, hogy a premierrel egy időben az alkotók webshopot indítottak, ahol a rajzfilmhez kapcsolódó termékeket és különböző árú támogatói csomagokat kínáltak.

A Sziget Fesztivál régi-új tulajdonosa, Gerendai Károly a Telex After című műsorában beszélt a fesztivál megmentésének körülményeiről, az új stratégiáról és arról, hogyan látja a Sziget jövőjét a megváltozott politikai és piaci környezetben. Gerendai elmondta, hogy bár hivatalos státusza még nincs a cégben, heti 4-5 napot a fesztivállal foglalkozik, miután nyolc év szünet után visszatért a tulajdonosok közé.

A beszélgetés elején kifejtette, hogy a Sziget jövőjének biztosítása érdekében idén tudatosan másfél milliárd forintos veszteséggel terveznek, amit egyfajta befektetésnek tekint. Szerinte a fesztiválpiacnak fel kell hagynia azzal a gyakorlattal, hogy mindent a sztárfellépőkre tesz fel.

Úgy látja, egy külföldi fiatal nem fog csak azért repülőre ülni, hogy olyan előadókat nézzen meg Budapesten, akiket otthon is láthatna, ezért a Szigetnek plusz érveket, egyedi élményt kell nyújtania. Hozzátette, hogy a nagy nevek egyre kevésbé akarnak fesztiválokon fellépni, mert a szólókoncertekkel anyagilag és kreatív szempontból is jobban járnak.

A visszatérése után az egyik elsődleges célja az volt, hogy ezt a gondolkodásmódot megváltoztassa. A korábbi, adatvezérelt bookinggal kapcsolatban úgy fogalmazott, az torz eredményt hoz: „Ez egy ilyen önbecsapó helyzet tud lenni, hogyha azokat kérdezed csak, akik jönnek, hogy mit szeretnének, és nem azokat, akik nem jönnek, hogy miért nem jöttek és mit szerettek volna.”

A fesztivál zenei sokszínűségével kapcsolatban elmondta,

Ennek ellenére fontosnak tartotta egy új, magyar nagyszínpad létrehozását, hogy ezzel is üzenjék, a hazai előadókat újra komolyan veszik. A Bródy János életműve előtti tisztelgés ötletét is ő vetette fel, mert úgy érezte, fontos, hogy egy ilyen jelentős életművet még az alkotó életében megünnepeljenek. „Jó lenne nem kivárni a Bródynál is, az mégiscsak az az életmű, amit ő itt letett az asztalra, az egy annyira egyértelmű ügy” – indokolta a döntést.

Szerinte ez demográfiai és gazdasági szempontból sem volt logikus lépés, hiszen a Sziget mindig is egy többgenerációs fesztiválként működött jól. Ezzel kapcsolatban beszélt a legrosszabbul fogyó jegytípusról, a félárú diákbérletről is.

„Hát nagyon fura nekem is, és itt egy picit talán ebben az interjúban azt is mondtam, hogy hát nekem itt nagyjából meg is állt a tudásom” – ismerte el. Egyetlen racionális magyarázatának azt tartja, hogy mivel ennek a jegytípusnak az ára nem emelkedik, a diákok az utolsó pillanatig kivárnak a vásárlással, figyelembe véve például az időjárás-előrejelzést is.

A fesztivál magas áraival kapcsolatos kritikákra reagálva elmondta, a látogatók gyakran elfelejtik, hogy a Szigetnek a teljes infrastruktúrát fel kell építenie a semmiből. Ugyanez igaz a vendéglátósokra is, akiknek egy hét alatt kell kitermelniük a teljes költségüket, ami indokolja a magasabb árakat. Állítása szerint ma már nem vonzó a vendéglátósoknak a Sziget, és sokszor rá kell beszélni őket a kitelepülésre.

A Sziget szempontjából pozitív változásra számít, mert szerinte a korábbi kormány politikájával sok külföldi fiatal nem szimpatizált, ami visszatartó erő lehetett. Ugyanakkor felvetette, hogy a Sziget eddigi vonzerejéhez hozzátartozhatott az is, hogy egy „megtűrt” eseményként állt ki bizonyos értékek mellett egy olyan országban, ahol ezek nem voltak magától értetődőek. „Teljesen más dolog elmenni Hollandiába kiállni a szabadságjogok mellett, vagy Észak-Koreába.” Ez a fajta „megkülönböztetett státusz” szerinte most megszűnhet.

A beszélgetésben szóba került, hogy több zenekar, például a Gogol Bordello és a System of a Down is politikai okokból nem lépett fel Magyarországon. Gerendai elmondta, a kormányváltás után tervezik felvenni a kapcsolatot ezekkel az előadókkal. Saját politikai szerepvállalását kizártnak tartja. A korábban a Sziget portfóliójába tartozó Volt Fesztivál és Balaton Sound sorsáról elmondta, azokat a Superstruct azért szüntette meg, mert ráfizetésesek voltak. Jelenleg a Sziget talpra állítása a legfontosabb, nem újabb veszteséges projektek beindítása.

„Nekem személyesen inkább kudarc sztori. Szerencsére a látogatóknak nem az” – fogalmazott, hozzátéve, hogy tévedett, amikor azt hitte, nagy igény van a magas minőségű szolgáltatásokra, és alulbecsülte, mennyire szélsőségesen időjárásfüggő a strand látogatottsága.

Végül elárulta, a Sziget nem hiányzott neki az elmúlt években, de a megmentése érdekében muszáj volt lépnie. „Nekem tök jó volt az életem anélkül, hogy én a szigettel kellett foglalkoznom... de nekem az a helyzet úgy tevődött föl, hogy akkor majd nem lesz, hogyha egyébként én nem lépek ebben.” Hosszú távú terveiről pedig így nyilatkozott: „Én azt remélem, hogy a lehető leggyorsabban sikerül eljutni oda, hogy ne legyen rám megint szükség.”

A TELJES BESZÉLGETÉS

Taylor Sheridan neve mára szinte önálló márkává vált a televíziózásban, legalábbis a SkyShowtime/Paramount+-nál biztos. A legtöbben a Yellowstone-univerzum miatt ismerhetik a nevét, de az elmúlt években bebizonyította, hogy nemcsak a modern westernhez ért. Akár olajfúrókról, maffiavezérekről, börtönökről vagy titkos CIA-műveletekről mesél, mindig ugyanazzal a magabiztossággal épít karaktereket és feszültséget.

Ráadásul mindhárom műfajban meglepően magabiztos.

Bevallom, a Lioness sokáig radar alatt maradt nálam. Aztán teljesen beszippantott, és egy hétvége alatt ledaráltam az első két évadot. Nem pusztán a látványos katonai akciók miatt, hanem azért, mert Sheridan itt is azt csinálja, amihez talán a legjobban ért: hús-vér karaktereket ír. A lövöldözések mögött végig emberek állnak, akiknek minden döntése valódi következményekkel jár.

Ebben természetesen óriási szerepe van a szereplőgárdának is. Zoe Saldaña, Nicole Kidman és Morgan Freeman már önmagukban is olyan névsor, amely bármelyik produkciót eladja, bár azt hozzá kell tenni, hogy utóbbi kettő eléggé mellékszereplő. A sorozat azonban szerencsére nem csak a sztárnevekre épít. A mellékszereplői is zseniálisak. Bármennyire nem kedvelem, különösképpen Saldaña remek választás Joe szerepére, aki a CIA Lioness-programjának irányítója.

A program lényege egyszerű, de rendkívül izgalmas. A hírszerzés olyan női ügynököket toboroz és képez ki, akik képesek olyan hálózatokba bejutnak, ahová férfi kollégák nem tudnak.

Küldetéseik rendszerint életveszélyesek, és legtöbbször egy célpont likvidálásával érnek véget.

A sorozat azonban nem azért épít női főszereplőkre, hogy kipipáljon egy aktuális trendet. A Lioness-program létezésének világos dramaturgiai oka van: ezekhez a fedett műveletekhez valóban olyan ügynökökre van szükség, akik olyan körökbe is beépülnek, ahová férfi operátorok esélytelenek lennének. Emiatt a koncepció végig természetes hatást kelt, nem erőltetett.

Sheridan akár cowboyokról, olajmunkásokról vagy CIA-ügynökökről ír, mindig ugyanazzal az alapossággal nyúl a szereplőihez. Joe története sem csupán a titkos műveletekről szól. Miközben az egyik legfontosabb CIA-programot irányítja, próbál helytállni anyaként és feleségként is. Kívülről szinte tökéletes családot látunk: sikeres sebész férj, két gyerek, rendezett élet. A valóság azonban jóval bonyolultabb.

A Lioness ezért sokkal több egyszerű akciósorozatnál. A családi jelenetek legalább olyan fontosak és szórakoztatóak, mint a tűzharcok vagy a kiképzések. Szerencsére egyik sem megy a másik rovására. Az első két évad különálló történeteket mesélt el. A szereplők ugyan visszatértek, de minden szezon új geopolitikai konfliktus köré épült. Az első a Közel-Keletre koncentrált, a második a mexikói drogkartellek világába vezetett, így szinte borítékolható volt, hogy a harmadik évad ismét új terepre viszi a történetet.

A harmadik évad rögtön egy sokkoló jelenettel nyit: Joe eltűnik. Ahelyett, hogy azonnal választ adna a rögtön felmerülő kérdésekre, a sorozat hat hónapot ugrik vissza az időben, és apránként rakja össze, hogyan jutottunk idáig. Az új történet ezúttal az orosz–ukrán konfliktus közepén zajlik, az első epizód pedig gyakorlatilag egy nagyszabású különleges katonai művelet bemutatása, aminek a célja, hogy egy magas rangú orosz tisztet elkapjanak.

Jól mozgat nagy létszámú katonai egységeket, és a lövöldözések soha nem érződnek öncélúnak. A feszültség végig működik, és az akciójelenetek mögött mindig ott húzódik a politikai és emberi tét is.

A Lioness egyik legnagyobb erénye azonban nem az akcióban rejlik. Sheridan nem próbál ötpercenként sokkolni, nem épít mesterséges csavarokra, és nem akar minden jelenetet világmegváltó fordulatként eladni. A történet logikusan építkezik, a karakterek döntései következetesek, a konfliktusoknak pedig valódi súlya van. Emiatt az egész sokkal hitelesebb, mint a legtöbb modern kémsorozat.

Az évadnyitó minden fontos kérdést feltesz, látványos, feszült és végig magabiztosan építkezik. Az egyetlen igazi probléma ugyanaz, mint eddig: amikor igazán beindulna, egyszerűen véget ér. A záró cliffhanger után pedig aligha lesz olyan néző, aki ne akarná azonnal elindítani a következő részt.